Egy honvédtiszt a világháborúban - 2. rész

Szeptember 1.

Reggel megérkezik a

. A hírek szerint rövidesen én is ide fogok tartozni, aminek cseppet sem örülök, minthogy volt már egy kellemetlen „eszmecserém" J. őrnagy úrral, aki leendő gazdám. Az átadás lassan, de déli 12-re befejeződött. Lelkiismeretes tájékoztatást adtunk a saját és az ellenséges helyzetről. Ezután lementünk Chrepelow-ba, és elfoglaltuk régi helyünket. Lakásunkat kitakarítottuk, fertőtlenítettünk és fürödtünk, valódi, zománcos kádban.

 

Szeptember 2-3.

Tábortüzet tervezünk. Sokan jelentkeznek szereplésre. A pihenés új lelket öntött az emberekbe. A hangulat remek. Mindenki dalol, kártyázik, kuglizik (madzagon lógó golyóval).

 

Szeptember 4.

Hajnalban halászatra megyek. Halászlét akarunk adni a vendégeknek. Kézigránáttal próbálkozom, de csak öt pisztráng az eredmény. A sebes patak a megszédült halakat, s kiemelni csak ügyeskedve lehet kiemelni. Egyébként a halászat tiltva van.

Százados úrral törjük a fejünket, hogy mit is adjunk vacsorára. Végül sikerül húst szerezni és pörkölt lesz. Egyik bajtársunk krémest és almáslepényt csinált. Az emberek a faluból a szükséges tojást megszerzik.

A tábortűz remekül sikerült. Jó hangulat volt. A pörkölthöz cikkre vágott burgonyát adunk. A 160 krémes és a jóval több almáslepény pillanatok alatt elfogyott. Három szál katonacigány és egy harmonika szolgáltatta a zenét. A prímás neves kassai

Öt liter pálinka is előkerül, ez még jobb hangulatot csinál. Pedig rossz hír is van. A finnek letették a fegyvert. A mulatság este 10-ig tart.

 

Szeptember 5-8.

Említendő esemény nem történt. 6-án reggel 7-kor gyóntam és áldoztam. Az idő gyönyörű, de újból nyugtalanság mutatkozik, bár senki nem tud semmit. A finn események lehangolóak, az erdélyi előretörések híre a hangulatot ellensúlyozza. Az otthoni bombázások idegesítenek, főleg, mert a postaforgalom is akadozik.

 

Szeptember 9-10.

Hajnali 5-kor Bódi százados, Gömöri főhadnagy és én egy málhásállat-oszloppal hosszú útra indulunk. Borús az idő, a tisztulásra kilátás van.

csatlakozik hozzánk a 3. század. Tulajdonképpen ezt a századot kell felvezetnünk a magyar határbeszögelléshez, ahol újabb védőállást foglal. Utunk --Maksimiec-1021 magassági pont-853 magassági ponton át 1418 magassági pontra, a magyar határsarokra vezet. Rossz az út, de az 1021-ig lóháton maradunk. Innen egy földút vezet lefelé a Porohy- völgy irányába. Sok úttorlaszt kellett elhárítani, hogy tovább mehessünk. Egy szép épülethez érünk, amely közvetlenül a befejezés előtt áll. Valami szanatóriumfélének épülhetett, mert még a központi fűtéshez szükséges radiátorok is ott vannak az egyik szobában. Az emeletes főépület mellett kisebb épületek.

Eközben jó esőt is kapunk, s elázva folytatjuk utunkat. Egyszerre sűrű felhő ereszkedik a hegyre és 10-15 méterre látunk. Járhatatlan úton megyünk előre. Az út egy patak mellett haladna (a térkép szerint), de a valóságban nincs. A tavaszi áradások már évekkel ezelőtt elmosták az utakat, azóta hatalmas kövek és fatorlaszok felismerhetetlenné tették. A lovaknak utat kell vágni sok helyen, így alig haladunk, de máris este van. Négyen (százados, főhadnagy, én, és

) egy szénagyűjtőben alszunk, illetve aludnánk, mert felhőszakadás és égiháború kezdődik. Mindenki összeázik, szerelvények, ruházat csorog. Még este lefekvés előtt elindultam utat keresni és találtam egyet, melyen emberek nem, de állatok már jártak.

Hajnalban ezen az úton indulunk el. A térképen nincs rajta. Nem tudjuk, hová vezet, de az irány jó, nem mehet rossz helyre. Egymást kontrolláljuk. A felhő okozta köd nem ritkul, semmit sem látni. A vidék gyönyörű lehet, de egy fényképre való sincs. 10 óra körül végre helyben vagyunk. Itt az ezeréves határ. Fáradt vagyok, de azért átmegyek egy kis magyar levegőt szívni. Egy szál tüskedrót jelenti a határt egy keskeny erdővágás közepén.

Syguwa, Negrowa, Bojaryn. A három uralgó magaslat, melyről a századnak biztosítania kell a határokat. Ez a második vonal, de beszivárgással számolni kell.

Láttam azt a térképet, melyen az úgynevezett

is be volt rajzolva. A rajzon dupla vonal között sorszámozott szelvények voltak, s arról is megmutatták a védőállás területét. A kiépített védőállás sehol nem volt, csupán kőkupaccal körültámasztott oszlopokon voltak egyezményes jelek, hogy ott milyen műszaki erősítésre van szükség. Ilyen műszaki erődrendszer helyett a védelemre berendezkedő századnak az ásóhoz kellett nyúlnia. Híres és sok pénzbe kerülő védővonalunk hol van? Vagy talán a pénzt kellene keresni.

Utunkon egyetlen tájolónkra és a térképeinkre tudtunk hagyatkozni. Közben hatalmas gombákat találtam, amit százados úrral le is fényképeztem. Egyik óriás 4 kiló körüli és 38 centi széles volt, teljesen egészséges.

Hazafelé egy szerpentinútra bukkantunk, azon mentünk lefelé, de ez az út sem volt a térképen. Lemenve ott találtuk magunkat, ahol éjjeleztünk. Innen erős ütemben mentünk tovább, mert az este a nyakunkon volt, és a rossz út még hátravan. Ránk sötétedett. Élen egy zseblámpával csigamód haladunk. Az elázott föld csak nehezen járható. A csizmánk sok helyen elmerül, de már nem érezzük, mert régóta tele van vízzel. 2-3 óráig tart egy kilométeres szakasz. Ez az út erőpróbája volt embernek, állatnak. Végre köves úton, lóháton mehetünk. Éjjel fél 2-kor érkezünk haza kimerülten, örökké élő emlékekkel.

Egy korábbi eseményre vissza kell még térni. Amikor GH-főnökünket, Rabb Bélát a partizánok embereivel és szekereivel elfogták, de ő megszökve, sántítva visszatért, embereiről semmit nem tudtunk. 4-5 nap múlva civil, de rongyos ruhákban hiánytalanul bevonultak, s elmesélték, hogy a partizánok az ezeréves határig elkísérték őket, megmutatták a hazafelé vezető irányt és elmentek. Ők úgy gondolták, jobb, ha visszajönnek.

 

Szeptember 11.

Nehezen bontakozik ki a helyzet. Egy kis feloldódást érzünk. Újabb hírek átcsoportosításról. Vonalkiigazítás, ismét visszavonulás. Az ellenségtől való leválás sikerétől függ minden, másképpen sok anyag és ember pusztul el. Az előkészületek titokban megkezdődnek, de a legénységnek semmiről nem szabad tudnia.

A tábori posta késik, legalább kétszer jöhetne hetenként, de az utánpótlási vonalak bombázása feltehetően ezt is akadályozza. Naponta halljuk a hátországba vonuló bombázókat. A hangulat nyomasztó.

 

Szeptember 12-13.

Megkapjuk a részletes intézkedést a visszavételre. A parancs átgondoltnak, alaposnak látszik. Nem hagyunk itt semmit. A cherepelow-i kisvasút sínjeit vagy 200 ember felszedi, mindent aláaknáznak. Hidak és viaduktok fognak az utolsó pillanatban megsemmisülni. Mindez miért? A háború értelmetlen, nem ismer semmi kíméletet. Nemcsak itt, hanem otthon és az egész világon minden pusztul, és a legtöbb szenvedés annak az országnak jut, ahol a csaták dúlnak. Hányszor kellett például ennek a népnek átszenvednie a rajtuk átrohanó támadásokat, s hányszor kellett nekik vidám arcot erőszakolni magukra az oroszok, németek, magyarok előtt. Hát csoda, ha ez a nép nem hisz senkinek, s nem tud senki iránt felmelegedni, nem tudja, hogy elveivel, cselekedeteivel melyik mellé álljon?

A szimpátia velünk kölcsönös. Ma még nem sejtik, hogy pár nap múlva ismét oroszok döngetik ajtajukat. Ha időben elmenekülnek, bujdoshatnak odúkban, sziklák alatt és éhezhetnek. A helybéliek mondták, hogy vannak kétszínűek, besúgók, s emiatt kénytelenek a partizánsorsot választani. Ezért nő az UPA ereje, elszántsága, mert inkább a halált, mint a fogságba esést vállalják.

15-én éjjel fogunk indulni. Addig mindent elő kell készíteni, hogy ne maradjon itt semmi, s vigyünk minden anyagot, ami a hegyekben való berendezkedéshez szükséges (ablakok, kályhaplattnik, kályhacsőnek alkalmas csatornák, székek stb.). Itt megint a lakosság szenved, de szerencsére megértik. Ezeket az anyagokat csak elhagyott házakból, vadászházakból szedjük össze. Holnapra tiszti gyűlést és vacsorát szervezünk. A zászlóalj tisztjei és az ezredparancsnokság küldöttei, kb. 20-an leszünk együtt. A vacsorához 7 csirke, 30 tojás és 2 liter pálinka van. Reméljük, a szakács remekelni fog.

 

Szeptember 14.

A nap mozgalmasan kezdődik. Egy századunkat bevetik, mert a

egy csoportot az oroszok bekerítettek. A másik század bevetés előtti riadókészültségben van. Nemsokára az egész zászlóaljnak riadókészültséget rendelnek el. A délutáni vacsora veszélyben van, bár a riadó még nem bevetés. Sül a hal, a rántott csirke, az almás pite. Délután a hadosztály propagandaautója megérkezik, és zenével szórakoztatja a legénységet. Lüktető tánclemezek is előkerülnek, majd elérkezik a vacsora ideje. Szekeres ezredes úr nem tud jönni, mert az van nála. Várunk 8-ig, de a hadosztályparancsnok nem távozik. Nélküle kezdjük el a vacsorát. Minden finom, nagy a megelégedés. Közben százados urat hívják az ezredparancsnokságra, ahol megkapja az indulási parancsot reggel öt órára.

Nagy a sürgés-forgás. Mindent összepakolunk, hogy reggelre már nem maradjon dolgunk. A falubéliek mindezt látják, s bár nem beszélünk, mindent tudnak.

 

Szeptember 15.

Kis késéssel indulunk. Szép idő ígérkezik. A zászlóaljat a parancs szerint besoroltatom, majd lassú ütemben megyünk hátrafelé az új állásokba. Hálát adunk az Istennek, hogy ez a visszavétel ilyen szépen sikerült. Kijelölt állásainkat elfoglaljuk, és már be is rendezkedünk, s várunk. Rafajlowka-n a hadosztályparancsnok megszemléli a zászlóaljat, s ami tőle ritka dolog, megdicséri a századokat.

Innen megyünk tovább. Északnyugatra fordulunk egy patakvölgybe, ahol egy darabig az út jó, majd vízmosásos és első világháborús, úgynevezett dorongúton haladunk. Állandóan építjük az utat, mert nem csak a málhásállatoknak, de a taligáknak, a mozgókonyháknak és a páncéltörő ágyúnak is fel kell érnie 1845 méter magasra. Lassan haladunk, majd hosszú pihenő után nekiindulunk a szerpentinnek, mely felvezet a

(magyarul szürke hegység). A valóságban is szürke, minthogy kopár, sziklás hegyóriás. Magasan kiemelkedik a többi közül, mindenhonnan látszik kopár csúcsa. Oldalain törpefenyő, feljebb boróka, havasi növényzet, majd csak a köves rész a szürke csúcsig. Még nem voltam fenn, mert harcálláspontunk 1450 méter körül, az egyik nyúlványon van. Hamar besötétedik, a kavicsos utak mégis láthatóak. A levegő hirtelen lehűl, arcom kipirosodik, fázunk. Felveszem köpenyemet. Az itt lévő század parancsnoka meleg bunkert épít részünkre. A bunker már az országhatáron belül van. Boldognak érzem magam a hazai földön. Fáradtan, kissé éhesen, átfázva ülök le gazdámmal a határra és hallgatagon nézzük a csillagos magyar eget. Boldog magányunkat bombázók közeledése zavarja meg, melyek több hullámban mennek az ország felé. Nap-nap után este 9-10 körül, ez a takarodónk jele. Legényeink csak órák múlva érkeznek meg temérdek csomagunkkal. Ekkor eszünk és magyar vízből iszunk kávét, majd hosszú idegen földi magyar élet után végre magyar földön hajthatjuk fejünket nyugalomra.

Egy ideig különös érzések és gondolatok járnak fejemben. Az is felvetődött, hogy itt már nyugodtabban halnék meg, mert magyar földön nyugodnék és szüleim vagy testvéreim eljuthatnak síromhoz. Ha valaki idegen földön élt vagy pláne harcolt, tudja csak megbecsülni igazán a magyar földet, a hazát.

 

Szeptember 16.

A vidékről sokat lehetne írni. Ez nem is vidék. Ez a turisták álomvilága, a festők és a fotósok vágyainak beteljesülése. Az ősfenyők hazája, a vadászok

A természetbarátnak itt nem kell mászkálnia, megáll a csúcson, és napokig gyönyörködhet a havasokban.

Reggel hivatalos munkával foglalkozom. Megcsinálom a megszálló vázlatot, szétküldöm a szükséges parancsokat, majd megbeszélem gazdámmal, hogy leendő bunkerünk hogyan nézzen ki. Pár vonással megrajzolom a tervet, majd 15 emberrel hozzáfogok a biztonságos bunker megépítéséhez.

 

Szeptember 17-21.

A napok gyorsan teltek. Sok dolgom mellett még arra sem jutott idő, hogy naponként valamit feljegyezzek. Leghőbb vágyunk, hogy halljunk valamit az otthoniakról. A postajárat még szünetel, csak tábori lapot lehet írni, megszűntek a hosszú beszámolók. Talán könnyebb lett a postaszállítás, nekünk mindenesetre kevesebbet kell írni. A szerelmesek nyílt lapjait azonban anyu és a postás is elolvashatja. Mindenkinek ez sem jó.

Esős időben érkeztünk ide, lényegében a hely szemrevételezésére. Hideg és köd fogadott. Mire a zászlóalj együtt volt, verőfényes napsütés lett. Kezdetben a hideg kemény, de egészséges, a föld deres, s míg a bunkerek ki nem épülnek, bizony sátorban lakunk. Nappal gyönyörű napsütés, éjjelenként száraz hideg.

Végre mindenki bunkerban lakik, melyben a telet is el lehet viselni. A mi bunkerünk a földben két méter mélyen, gerendákból, felette három gerendasor, egy méter föld. Még a tüzérségi gránátot is bírja. Gerenda alatt kivágott fenyőrönköt kell érteni. Remélem, bunkerunkat az oroszok nem fogják kipróbálni. Két szobánk van. A belső 3X3 méteres, sarok mellett két kettős ablak, előtte egy fehér ajtóból készült hosszú asztal. A székek fenyőrönkből készültek, rászögezett deszka ülővel. Kettős emeletes ágy, a szobát elfoglalja. Négyen alszunk benne. Gazdám és én, fent Gömöri Pista és dr. Kovács Bandi, az orvosunk. Gazdám és köztem egy

van, mert nyugtalan éjszakákon egymást rugdaljuk. Kályhánkat egy zempléni földim építette . Sütős fele a szobában, plattnis vége a 2X3-as első szobában van. Abban két egymás feletti ágy van, gazdám és az én legényem számára. A sütőt tegnap avattuk. Remek linzer sült benne. Egyebekben a hazai földön jobban érezzük magunkat.

 

Szeptember 22-25.

Újabb események előtt állunk. Békés állásainkat itt kell hagynunk, pedig de szívesen járőröztünk volna továbbra is. Pontosat nem tudunk. Hátrább kell mennünk, mert jobbszárnyunkon, tőlünk kb. 40 kilométerre betörtek az oroszok. Ez az úgynevezett vonalkiigazítás vagy rugalmas védelem. Nagyon elszomorít, hogy puskalövés nélkül kell átadni magyar területet. Ez a háború! Kisebb veszteséggel a nagyobbat előzzük meg, hiszen, ha oldaltámadást kapunk, nemcsak a terület, de mi is elveszünk.

24-én kapjuk a parancsot. Előkészület 25-én, indulás 26-án reggel. Újból sok munka. Nem rombolunk le semmit, hátha fognak még magyar katonák itt tanyázni. Nehéz szívvel fogjuk itt hagyni téli szállásainkat és a határbérceket, melyekre holnapután már az ellenség járőrei fognak felmerészkedni. Még csinálok néhány búcsúfelvételt, és legényemmel összepakoltatom a harcok folyamán kis csomaggá lecsökkent cókmókomat.

Az oroszoktól is elbúcsúztunk. Száz

még kilőttünk a hutai völgyben tanyázó zászlóaljnyi ellenségre, ezzel is kevesebb lőszert kellett cipelni.

 

Szeptember 26-27.

Éjjel nagy eső esett. Hajnalban indulunk. Az eső szűnik, de a ködtől 20 méterre látni. A zászlóalj 8 órakor együtt van és elindul mindenütt a határon a

felé. A nagy köd segítségünkre van az ellenségtől való észrevétlen elszakadásra. A visszamaradt biztosító szakaszok is zajtalanul jönnek vissza, s most már csupán a leplező rajok vannak kint, amelyeknek 28-án este kell utánunk indulniuk.

A Légió-hágón ideiglenesen megszálljuk a határt. Itt az állásokban éjszakázunk. Mi egy tető nélküli házban fagyoskodunk, egész éjjel ég a tűz, s így valahogy kibírható a nyirkos, hideg éjszaka. A hágón nagy a forgalom. Egész éjjel megy az átvonulás. A járművek hosszú sora igyekszik átjutni a szerpentines hágón.

Reggel korán kelünk. Gazdámmal felmegyünk a hágóra, ahol a felváltó

várjuk. Közben folyton esik. Dél van, mire az utolsó század is megérkezik. Gazdámmal egy teherautó hágcsóján állva megyünk le a Plajka-patak völgyébe a 845 magasságon lévő . Itt beszállásolunk, a határvadász laktanyában egy meleg szobába kerülünk. Tisztálkodás, vacsora, lefekvés. Közben megtudjuk, hogy Makó elesett.

 

Szeptember 28-30.

A zászlóalj utánunk jön. A kárpátaljai falukon át már együtt haladunk. Már magyar szót hallunk, piros almát, finom szilvát eszünk. Örüljünk-e vagy sem? Magasabb szempontok szerint a határról való visszavonulás előnyt is jelentett. A nagy hegyek között az utánpótlás nehéz volt. Ezt éreztünk az élelmiszerben és a lőszerben egyaránt. A biztonságunk is jobb lett, mert ha a Kárpátokban leesik a hó, azon nem, vagy csak sível lehet átjönni. Az utánpótlás hiányában az orosz sem tudja harcait folytatni.

A

völgyén húzódunk lefelé. Régi ismerős községek sorakoznak. Királymező-Kalinfalva-Irhóc, majd . Itt akartunk elszállásolni, de nem volt hely, így lett az új fészkünk.

29-én érkezünk, itt éjjeleztünk. Régi emlékek elevenedtek fel. 1940-ben az erdélyi bevonuláson, illetve előtte két hónapot töltöttem itt. Kemény kiképzés folyt akkor. Hadapród őrmester voltam és szakaszparancsnok, bőséges szeszélyeinek kiszolgáltatva szenvedtem át cimboráimmal ezt az időt. Fáradtságos szolgálat emlékeit őrzi Nyágova. Itt találkoztam néhányszor , itt csináltuk a közös emlékként készített felvételeket. Akkor még nem tudtuk, mi a háború, csak vártuk, hogy valami legyen. Azóta két kemény hadjáratban kellett részt vennem, Gyuszi eltűnt, én megsebesültem, Laci elesett, országunkat agyonbombázták.

Így idéztem a múltat Nyágova utcáit járva. Szállásadóm már nem él, fiát a napokban vitték katonának. Mostani háziasszonyom, a görög katolikus pap felesége még emlékszik a nevemre, mert annak idején egyszer egy cédulán lepedőt kértem a férjétől.

Útközben kétszer kaptunk postát, én elég sokat. Írni nem lehet, de nem is érnék rá sok dolgom miatt.

Még nem írtam meg, hogy miért is jöttünk ide. Tartalékba, pihenőbe tettek. Rendbe szednek, s biztosan hamarosan útba indítanak a legkeményebb helyre.