Bevezetés

A magyarországi holokauszt, azon belül a koncentrációs táborokba deportáltak történetét a szakirodalom többnyire a II. világháború végéig tárgyalja, rövid, általános tartalmú utalást téve a lágerek 

. A vészkorszak utáni időszakról beszámoló munkák pedig jobbára a már hazatért zsidó közösség jellemzőivel - statisztikai adataival, jogi rehabilitációjával, kárpótlásával, a visszailleszkedés lehetőségeivel -, a kivándorlás jelenségével, továbbá a holokauszt társadalom- és mentalitástörténeti utóhatásaival . Ahogyan a magyar deportáltak náci koncentrációs lágerekben elszenvedett hosszú hónapjainak szisztematikus feltárásával, úgy a felszabadult foglyok hazatérés előtti történetével is adós a történeti . Ez esetben még az sem mondható el, ami a vészkorszak históriájára általában megállja a helyét: az áldozatok narratívájának hiánya mellett ezen időszakról átfogó politikatörténeti áttekintés sem segíti a tájékozódást. Magyar nyelven nem érhető el feldolgozás a megszálló szövetséges csapatok, a helyi hatóságok, a magyar kormányszervek, a segélyszervezetek [popup title="tevékenységéről" format="Default click" activate="click" close text="Közülük a Deportáltakat Gondozó Bizottság (DEGOB) működéséről lásd HORVÁTH RITA: A magyarországi zsidó Deportáltakat Gondozó Bizottság (DEGOB) története. Magyar Zsidó Levéltár, Bp., 1997.; HORVÁTH, RITA: A Jewish Historical Commission in Budapest: The Place of the National Relief Committee for Deportees in Hungary [DEGOB]. Among the Other Large-Scale Historical-Memorial Projects of She’erit Hapletah after the Holocaust (1935–1948). Holocaust Historiography in Context. Emergence, Challenges, Polemics & Achievements. Ed. BANKIER, DAVID–MICHMAN, DAN. Yad Vashem-Berghahn, Jerusalem, 2008. 475–496.; A Jointra vonatkozóan pedig FROJIMOVICS, KINGA: Different Interpretations of Reconstruction: The American Jewish Joint Distribution Committee and the World Jewish Congress in Hungary after the Holocaust. The Jews are Coming Back. The Return of the Jews to their Countries of Origin after WWI. Ed. BANKIER, DAVID, Yad Vashem, Yerusalem, 2005. 277–293."]. A győztes hatóságok és képviselőik 1945 tavaszától alapvetően meghatározták a felszabadult rabok életlehetőségeit és körülményeit. Sok esetben rajtuk múlott a teljesen magatehetetlen és cselekvésképtelen férfiak, nők és gyerekek jogi helyzete, ellátása, rehabilitálása, szabad mozgástere, hazaindulásuk lehetővé tétele.

A túlélők megszólaltatása szempontjából fontos, ugyanakkor alig publikált forráscsoportot jelentenek a Shoah Foundation több tízezer tételt számláló video-interjúi, ahol a deportáltak mellett néhány esetben a felszabadítók benyomásait is 

. Az oral history-interjúk kategóriájában említhető meg továbbá a Centropa ezerötszáz interjú írott szövegét tartalmazó . Az ennél jóval többet hivatkozott DEGOB-jegyzőkönyvek nem alkalmasak a téma mélyreható vizsgálatára, egyrészt rövidebb terjedelmük miatt, másrészt keletkezésük körülményeiből fakadóan: a kérdezőbiztosok munkájában a hangsúly nem a felszabadulás és a hazatérés részleteinek feltárására .

A holokauszt „alulnézeti perspektívából" leginkább a naplókban, emlékiratokban ragadható meg, így a Holokauszt Emlékközpont Gyűjtemény több mint nyolcszáz visszaemlékezésében, valamint a múzeum dokumentum-, fotótárában és tárgyi emlékanyagában is szép számmal található vonatkozó 

. Ez legfőképpen annak köszönhető, hogy a kizárólag magánszemélyek - túlélők és leszármazottak - ajándékai, családi hagyatékok útján gyarapodó közgyűjteményt szinte valamennyi új adományozás gazdagította a felszabadulás és a hazatérés témájához kapcsolódó tétellel. Ezeket a túlélők hoztak magukkal, egy részüket az utazásukhoz szükséges igazolványok - igazolás a deportálásról, felszabadulásról, regisztrálásról, fertőtlenítésről, engedély a tábor elhagyásához stb. - köre alkotja, más részük különféle használati eszközök együttese, harmadik, legheterogénebb csoportjukba pedig olyan típusú tárgyak tartoznak bele, amelyek valamiképpen mementóként szolgáltak tulajdonosuk [popup title="számára" format="Default click" activate="click" close text="A Holokauszt Emlékközpont gyűjteményében a személyes holmik mellett kisebb válogatás található az SS-barakkok felszerelési tárgyaiból. Szintén a túlélők adományaiból kerültek be a tábor berendezései közül a szögesdrót-kerítés darabjai, a krematórium épületének fa- és földtörmelékei. A jelenség általános volt: „A hazaszállítással, nagy csoportok teherutókkal, buszokkal való elszállításával megindult a láger arculatának gyors változása, létesítményeinek széthordása. Sokan vittek egyéni »emléket« (fatáblákat, blokkszámokat, kisebb-nagyobb tábori felszereléseket). A csehek pl. elszállítottak két krematóriumi olajkályhát, az automatikus akasztófát és tartószerkezetet, még a hozzátartozó felcsapható asztalt is. Ekkor eltűntek a gázkamra eredeti nehéz vasajtói, elvittek csempéket és a tusrózsákat.” (SZITA SZABOLCS [2010]: i. m. 259.)"].

A felszabadulás és hazatérés között hetek, hónapok teltek el. Akinek egészségügyi állapota megengedte, egyénileg azonnal elindult. E bátor - mondhatni vakmerő - kalandorokat a szeretteik utáni vágyakozás hajtotta, úgy vágtak neki a háború dúlta Európának, hogy utazásuk, szállásuk, ellátásuk teljesen bizonytalan volt, egyedül a civil lakosság jóakaratában, vagy a frissen felálló segélyszervezetek, javarészt a Nemzetközi Vöröskereszt segítségében bízhattak. Mások a szervezett, biztonságosabbnak tűnő és hitt hazaszállítás reményében a megszálló katonai egységek irányítása alatt az átalakított koncentrációs táborokban maradtak, vagy újonnan szervezett gyűjtőtáborokba 

.

„A megszabadultak hamarosan szabadok lesznek." - Abraham Klausner, a Dachaut felszabadító amerikai hadtest egyik rabbija a koncentrációs táborok túlélőinek névsorát tartalmazó Sharit Ha-Platah bevezetőjében ezzel bíztatta az egykori foglyokat és az őket 

. Az idézet rámutat arra, hogy a felszabadulás kétségen kívül százezrek életét mentette meg, ugyanakkor közel sem volt egyenlő a teljes értékű szabadsággal.

A különféle szervezési keretek közötti csoportos hazaindulás a felszabadulás napjától 1945 őszéig zajlott, de - a téli időjárás okozta közlekedési problémák miatt - egészen 1946-ig kitolódhatott, amit sok egyéb tényező is befolyásolt. Akik az 1946-os évet is a magyar határokon kívül töltötték, azok javarésze egyáltalán nem szándékozott egykori hazájába, elhurcolásának színhelyére visszatérni. Tanulmányunk csak a deportálásoknak azon áldozataival kíván foglalkozni, akik Magyarországon kívánták életüket újrakezdeni, és ennek akadályba ütközése miatt, kényszerből maradtak a náci uralom alól felszabadított országok - a mai Németország, Ausztria, Csehország, Lengyelország - táboraiban. A Palesztinába vagy az amerikai kontinensre kivándorlási engedélyt nem kapott, illetve az illegális beutazást nem vállalt személyek, az ún. DP Camp-ekben tartózkodók tábori élete akár az 1950-es évekig is 

. Fentiekből következően ez esetben a számukra felállított hontalantáborokra sem térek ki, csak azokra az átmeneti gyűjtőtáborokra, amelyeket addig működtettek, amíg elhárultak a deportáltak otthonaikba történő hazaszállításának politikai és fizikai akadályai. Mint látni fogjuk, ezek a szálláshelyek az egykori koncentrációs táborok területén vagy más nagy tömegek befogadására alkalmas, polgári létesítmények igénybe vételével is megszerveződhettek.

Hogy nevezhetjük mindezek fényében a Harmadik Birodalom összeomlása után a deportáltak népes és heterogén táborát? Az angolszász felszabadítók egyöntetűen mindenkire a „displaced person" terminust használták, amit gyakran hontalannak fordítunk. A hazatérő faji- és politikai üldözöttek okmányaira ez az elnevezés azonban csak a legritkább esetben került fel, az igazolások alanyait fogolyként, deportáltként határozták meg. A hazai forrásokban, az irat- és sajtóanyagban a deportált és az elhurcolt kifejezések a leggyakoribbak. Maguk az érintettek egymásra szintén használták a deportált szót, de leggyakrabb bajtársnak nevezték egymást. Emellett volt, aki egyszerűen megmaradt a fogoly szónál, előfordult még a lágeréletből megörökölt lágertárs, lágertestvér, vagy az egyszerű lágeros is.

Az egyik tábori lap színházi cikkében „Hölgyeim és uraim" címzéssel szólította meg olvasóit. A szerző külön felhívta rá a figyelmet, szándékosan nem a bevett bajtárs formulát használta, mert ezzel is ösztönözni kívánta a tábor felszabadított lakóit, hogy kezdjék el - deportálásuk előtti életüket felelevenítve - hölgynek és úrnak érezni magukat és e szerint viselkedni 

.

Írásunkban a felszabadítottak térben és témában is szerteágazó történetéből az újonnan megszervezett hillerslebeni és alpenjägeri gyűjtőtáborokat emeljük ki. A fennmaradt forrásokból válogatva vázoljuk e speciális létesítmények működésüket és a felszabadított, hazatérésükre várakozó és vágyakozó foglyok mindennapjait.