A Német Birodalom és Olaszország hadat üzen az Amerikai Egyesült Államoknak.Tovább
Parasztpolitika papíron és a valóságban 1953–1954 fordulóján
„Az elítéltetésem alapjául szolgáló cselekményt 1953. július 30-án […] követtem el a tudattalanság határán mozgó rendkívül felindult lelkiállapotban, amit a sértett Korpics József csáfordi községi vb. elnök velem szemben indokolatlanul energikus magatartása és a bizottsági tagok némelyikének durva bánásmódja váltott ki belőlem. A […] gúnyolódó szavakon felháborodva csaptam a csupasz kútmerítő rúddal, tehát nem fegyverrel, hanem a kezem ügyében levő ártalmatlan szerszámmal Korpics József felé, akit meg nem ütöttem, és meg nem sebesítettem.”
Bevezetés
1953 nyarán nagyot változott Magyarország belpolitikai helyzete és ezzel együtt a falusi lakosságot leginkább érintő gazdaságpolitika. Az MDP Központi Vezetőségének 1953. június 27-28-i ülése többek között határozott az iparosítás ütemének lassításáról, a közszükségleti cikkeket gyártó iparágak, valamint a mezőgazdaság fejlesztéséről, új beszolgáltatási rendszer kidolgozásáról, az önkéntesség elvének érvényesítéséről a termelőszövetkezetek szervezése terén stb. A Központi Vezetőség határozatát azonban nem hozták nyilvánosságra, az ott született döntésekről a lakosság - sőt maga a párttagság és a tanácsi vezetők is - csak Nagy Imre újonnan megválasztott miniszterelnök július 4-ei országgyűlési beszédéből, ill. Rákosi Mátyás egy héttel későbbi, a budapesti pártaktíva előtt tartott beszédéből szerezhetett tudomást. (Nagy Imre beszédét július 5-én, Rákosi Mátyásét pedig július 12-én közölte a Szabad Nép.)
A nyilvánosságra került beszédek csak részben tükrözték a Nagy Imre, ill. Rákosi Mátyás mögött álló erők elképzelése közötti különbségeket, így érthető, hogy a helyi párt- és tanácsi vezetők, illetve a lakosság is csak nehezen tájékozódott. Mindenki a számára vonzó elemeket ragadta ki. Az egyik Békés megyei község pártbizottságának ülésein felvett jegyzőkönyvekből kiderül, hogy míg Nagy Imre beszédének lényegét a helyi párttitkár igyekezett elkenni, és a hozzászólók többsége is az „egy lépés előre, két lépés hátra" ismert lenini formulával fejezte ki véleményét, addig az egy héttel későbbi Rákosi-beszéd ebben a körben érezhető megkönnyebbülést okozott. Nagy Imre mondanivalóját „a hiányosságokat fel mertük tárni, de a kivezető utat is meg fogjuk találni", vagy: „a tsz-tagosításánál voltak egy kis hiányosságok" stb. típusú frázisokkal foglalták össze, míg egy héttel később azt hangsúlyozták, hogy „Rákosi elvtárs beszéde mennyire választ adott minden nyitott kérdésre, amit az ellenség úgy igyekezett kihasználni, hogy a munkás-paraszt szövetség meglazítására vette az irányt, vagyis olyan hangok hallatszottak, hogy most már a kuláklista megszüntetésével eljött a kulákok ideje. [...] Foglalkozik a továbbiakban B. elvtárs Rákosi elvtárs beszédének azzal a részével, mely az egyéni termelők támogatásáról szól, majd a tsz-ek további fejlesztéséről, és azzal, ami a tsz-ből való kilépésről szól. Itt megemlíti B. elvtárs, hogy nekünk az kell, hogy a feladatunk legyen, hogy minden erőnkkel megvédjük a szövetkezet vagyonát, és ne engedjük, hogy az ellenség befolyása alá eső tsz-tagok szétrombolják a szövetkezet eddig elért eredményeit." (BML XXXV. 41. f. 3. cs. 53. ő. e. - Békés Megyei Levéltár. Gádoros Község Pártbizottságának iratai. Az MDP Községi Bizottsága 1953. július 6-i és július 12-i ülésének jegyzőkönyve.)
A lakosság többsége a két beszédet egészen másképp értelmezte. A falvak hangulata egy-két hét alatt igen felbolydult. A termelőszövetkezetekben egyaránt voltak olyanok, akik hallani sem akartak a közös vagyon megcsorbításáról, és voltak, akik ősszel már ismét egyénileg akartak gazdálkodni. Egyes ktsz-be kényszerített kisiparosok pedig már a rádió által közvetített beszéd másnapján ki akarták nyitni régi üzletüket. Némelyek azt beszélték, „hogy Rákosi, Farkas és Révai elvtársak kimentek Moszkvába, és nem is jönnek vissza, mert az ő hibájuk az, hogy a parasztságnak ilyen nehéz a sorsa." (Lásd a fenti hivatkozást!)
Bár e híresztelés nem bizonyult igaznak, a következő másfél évben a parasztság nagy többsége a Nagy Imre nevéhez köthető intézkedések előnyeit érzékelte, és igyekezett is élni az új helyzet adta lehetőségekkel. Már a Rákosi-beszéd megjelenésének napján, 1953. július 12-én közzétették az Elnöki Tanács 1953. évi 10. számú törvényerejű rendeletét, amelynek értelmében törölték a beadási kötelezettség nem teljesítése, ill. késedelmes teljesítése miatt kivetett kártérítést, és bizonyos feltételekkel elengedték a beadási hátralékot, valamint 10%-kal csökkentették a termelőszövetkezetek beadási kötelezettségét. Két héttel később, július 26-án jelent meg a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1953. évi 11. sz. törvényerejű rendelet, amelynek értelmében többek között a beadási kötelezettség elmulasztása, „meggondolatlan" politikai természetű kijelentések és egyéb okok miatt elítélt falusi lakosok százezrei nyerték vissza szabadságukat. Augusztus végén a parasztság adóterheinek csökkentéséről született - igaz, nyilvánosságra nem hozott - rendelkezés (505/3/1953. Mt. sz. határozat a mezőgazdasági lakosság 1953. évi általános jövedelemadó-terhelésének csökkentéséről. A szigorúan titkos minősítésű határozatot a hivatalos lapban nem tették közzé, hanem belső utasításként hozták a helyi hatóságok tudomására.) Az ugyanez év szeptember 1-én kiadott 1953. évi 18. sz. törvényerejű rendelet - bizonyos feltételek mellett - az egyénileg gazdálkodó parasztok őszi termésű kapásnövényekből fennálló beadási kötelezettségének 10%-os csökkentését rendelte el. Végül említést érdemel, hogy az 1953. december 13-án közzétett 27. sz. törvényerejű rendelet (valamint az ehhez kapcsolódó 1077/1953. Mt. sz. hat.) kimondta, hogy a mezőgazdasági termelőket a felvásárlási árak emelésével érdekeltté kell tenni a termelés fokozásában, és lehetővé kell tenni számukra a felesleg szabadpiacon való értékesítését. Ugyanez a jogszabály rendelkezett a beadási kötelezettség további 10-50%-os csökkentéséről is.
A rendelkezések tehát gyökeres fordulatot tükröztek. A reformokat azonban - mint láttuk - másként fogadta, és másként értelmezte a párt- és tanácsi apparátus, ill. a lakosság. Vidékenként is voltak eltérések, attól függően, hogy a megyei vagy helyi apparátusban szerephez jutottak-e a reformerek, vagy a korábbi irányvonal hívei voltak többségben. Végül harmadik tényezőként az is közrejátszott, hogy a rendelkezések nem mindig voltak egyértelműek, több „jogszabályt" nem hoztak nyilvánosságra, és csak az apparátus ismerhette. Így tág tere nyílt az önkényeskedésig is elmenő szubjektív döntéseknek.
Nagy Imre miniszterelnök titkárságán 1953 júliusától 1954 végéig mintegy 15000 panaszügyet iktattak - amellett, hogy a Minisztertanács Hivatalán belül külön Panaszcsoport működött, ahol ennél nagyobb számú beadványt vettek nyilvántartásba. A közvetlenül Nagy Imréhez forduló kérelmezők mintegy kétharmada a falusi-mezőgazdasági lakosság köréből került ki. Leveleikben általában az tükröződik, hogy a lakosság túlzott reményeket fűzött a reformokhoz, másrészt az is, hogy a helyi hatóság - ahogyan ezt a fent idézett községi párttitkár szavai is tükrözték - reflex-szerűen az előző négy-öt évben érvényesített politikai értékrend szerint döntött az állampolgárokat érintő egyes ügyekben. Azaz továbbra is elsődleges célként kezelték a begyűjtési előirányzatok teljesítését, a nagy nehezen életre hívott termelőszövetkezetek érdekeinek képviseletét és saját presztízsük védelmét. Az irateggyüttes forrásértékének mérlegelése során természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy panaszlevelet nyilvánvalóan az írt, akit sérelem ért. Az alábbi dokumentumok közlésével tehát nem akarjuk kétségbe vonni azt az általános megállapítást, hogy a falusi lakosság többsége 1953-1954-et fellélegezve és reménykedve élte meg, és sokan kerültek lényegesen jobb helyzetbe, mint az előző években voltak.
A panaszkodókra mégis oda kell figyelni, több okból is. Egyrészt túlnyomó többségükről bízvást megállapítható, hogy nem grafomániás levélírók, akik a felsőbb hatóságokat jelentéktelen ügyeikkel elárasztják. Leveleik éppenséggel az akkori rendszer alapvető működési rendellenességeit világítják meg. Mindenekelőtt azt, hogy a helyi hatóság döntését nem lehetett bíróság előtt megtámadni. Aki sérelmesnek találta adójának megállapítását, a termelőszövetkezetek érdekeit előtérbe helyező tagosítást, lószerszámának és egyéb gazdasági felszerelésének lefoglalását, kulákká nyilvánítását stb., az legfeljebb a felettes tanácsi szervhez fordulhatott jogorvoslatért, ahol azonban ezt csak a legritkább esetben kapta meg. Végső lehetőségként tehát a legmagasabb fórumokhoz,a pártközponthoz, a miniszterekhez, vagy éppen a minisztertanács elnökéhez fordultak, ill. esetleg a központi napilapok vagy a rádió nyilvánosságához. A panaszügyek irategyütteseit tehát forrásérték szempontjából ahhoz hasonlóan értékelhetjük, mint az egykori közigazgatási bíróság iratanyagát. A másik figyelembe veendő szempont a mindenkori állami vezetés politikai akarata és a jogszabályok végrehajtása során megvalósuló tényleges gyakorlat közötti ellentmondás tükröződése. Végül a harmadik igen fontos lehetőség, amire ezek az iratanyagok ráirányítják figyelmünket, annak tanulmányozása, hogy az egyes ember hogyan éli meg azokat az eseményeket, amelyeket mi már „történelemként" tanulmányozunk.
Az alább közölt dokumentumokból hat történet rajzolódik ki. Valamennyi panaszos 1953 végén írta meg levelét, amikor már volt valami elképzelésük az új politikai vonalról, sőt határozott elvárásuk is volt a Nagy Imre-féle politikával szemben. Reményeikben azonban többnyire csalódniuk kellett, hiszen ügyük intézése - a közigazgatás régi hagyománya szerint - olyan mederben folyt, amely annak érdemi megoldását jórészt eleve kizárta. A minisztertanács elnökének titkársága a panaszokat visszaküldte az illetékes területi (megyei, járási) tanácshoz, oda tehát, ahol azzal vélhetőleg már korábban is foglalkoztak. Részben ez, részben pedig az állami és termelőszövetkezeti (csoport-) érdeket magasabb rendűnek tekintő jogszabályi környezet magyarázza, hogy a panaszosok többsége a végén ugyanott találta magát, ahonnan elindult. Az átnézett iratokban arra nem akadt példa, hogy a miniszterelnöki titkárság az alsóbb hatóságok vizsgálatának eredményét megkérdőjelezte volna, netán új eljárásra kötelezte volna őket.
Kondacs Pál szarvasi középparaszt azért fordult a minisztertanács elnökéhez, mert kulákká nyilvánították (1/a-d. sz. irat). Ismeretes, hogy a kulák fogalmát jogszabályban sohasem határozták meg pontosan, ill. a szabályok időről-időre változtak. Általában azonban a szántóföldi művelés alá eső területeken - amilyen a Kondacs Pál gazdasága is volt - 25 kat. hold, ill. 250 aranykorona jövedelem volt a határ. A panaszos apja, a maga 30 kat. holdjával valóban kuláknak minősülhetett, de abból még életében felajánlott az államnak 17 holdat, amit el is fogadtak. Fia csupán négy és fél kataszteri holdon gazdálkodott, de még ha el is fogadjuk a tanács érvelését, hogy az édesanyja és férjes-asszony húga földje a kataszteri nyilvántartásban az övével egy gazdaságként szerepelt, akkor sem közelítette meg a kulákká minősítés említett kritériumait. Ennek ellenére a szarvasi járási tanács elnöke a miniszterelnök titkárságához írt levelében e fölött egyszerűen átsiklott. A tsz. által önkényesen elvitt takarmányról pedig álszent módon azt állította, hogy az nem tartozik a tanács hatáskörébe.
Juhász Sándor szeghalmi módos paraszt azért fordult a miniszterelnökhöz (2/a-d. sz. irat), mert a termelőszövetkezet földterületeinek összevonását célzó 1952. évi tagosítás során tanyás gazdasága helyett olyan csereingatlant ajánlottak fel neki a szomszédos község távol eső részén, melyen nem volt tanya. Így azt nem fogadta el, megtartotta tanyáját, ő pedig átmenetileg ipari munkásként helyezkedett el. De 1953 végén igazából már nem is ezt sérelmezte, hanem azt, hogy az újabb rendelkezések szerint neki kimérhető 1600 négyszögöl helyett a tanyája körül csak 800 négyszögöl háztáji földet biztosítottak. A járási tanács illetékese ezt mindössze azzal intézte el, hogy a tagosító bizottság annak idején ezt így telekkönyvezte, azon pedig nem lehet változtatni. Majd jön a legfőbb érv: Juhász Sándor Szeghalom egyik leggazdagabb kulákjának a veje, és egyébként is állandóan lázít a termelőszövetkezet ellen.
Egy másik szeghalmi panaszos, Cs. Nagy Ferenc adóhátralék címén jogtalanul elvett lovát és gazdasági felszerelését szerette volna visszaperelni (3/a-d. sz. irat). Leveléből kitűnik, hogy az ilyen típusú ügyek elintézésében milyen sok múlt a tanácsi vezetők jó-, ill. rosszindulatán. Előzőleg ugyanis, 1953. októberében a járási tanácstól kérte panasza orvoslását, ahol számára kedvező döntést hoztak. A szeghalmi községi tanács azonban ezt figyelmen kívül hagyva úgy döntött, hogy a vitatott gazdasági felszerelés és ló továbbra is a helyi tsz. birtokában marad. Jellemző, hogy végül ez az álláspont győzött: a panaszosnak a járási tanács elnöke, a miniszterelnök titkárságának pedig a Békés megyei tanács elnöke magyarázta el, hogy miután az Új Élet tszcs. a vitatott vagyontárgyak ellenértékét Cs. Nagy Ferenc adószámlájára befizette, azok vitathatatlanul a szövetkezet tulajdonát képezik. Hogy a befizetés irreálisan alacsony áron és csaknem másfél évvel a birtokbavétel után történt, azután, amikor Cs. Nagy Ferenc Panasza már minden fórumot megjárt, azon még a miniszterelnök titkársága sem akadt fenn. És egyébként is az illető Szeghalom leggazdagabb kulákja volt.
Kovács Gábor gyomai lakos kulákká minősítése miatt tett panaszt, és a termelőszövetkezetben ledolgozott munkaegysége utáni járandósága természetben való kiszolgálását kérte (4/a-d. sz. irat). ő a rendelkezések szerint valóban kuláknak minősült, hiszen 21 kat. hold földjét 318 aranykorona jövedelemre értékelték fel. Nyilván ez is motiválta - elmondása szerinti baloldali múltja mellett -, hogy 1952 elején belépett a termelőszövetkezetbe, mégpedig a „legfejlettebb", III. típusú gyomai Új Élet tsz-be. Kilenc hónap elteltével azonban a helyi tanácsnak feltűnt, hogy a termelőszövetkezetben egy kulák van, ami az akkori rendelkezések szerint megengedhetetlen volt. (Bár a panaszos szerint inkább a tsz-elnökkel való konfliktusa lehetett az igazi ok.) Tudomásul vette azonban, hogy ezen már nem lehet változtatni, de azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy a járandóságát a tsz nem terményben, hanem pénzben akarta kifizetni. Kocsis Gábornak erre jó oka volt, hiszen a tsz a terményeket hatósági áron fizette ki, ami messze elmaradt a szabadpiaci ártól. Miután azonban a tsz közgyűlése így határozott, sérelmét nem lehetett orvosolni.
A Zala megyei Csáfordon Hatvani Istvánnénak a beadási hátralék miatti büntetés eltörlése után is végrehajtóval megjelenő, rendületlenül „transzferáló" tanácselnökkel gyűlt meg a baja (5/a-b. sz. irat). A szóváltás odáig fajult, hogy egy bottal a tanácselnök felé sújtott. Igaz, nem ütötte meg, de ennek a jelképes cselekedetnek is súlyos következménye lett, 10 hónap börtönbüntetésre ítélték. A bírósági eljárás részletei a levélből nem derülnek ki, de az nyilvánvaló, hogy a jó-, ill. rosszindulatnak itt is szerepe volt. Az elsőfokú bíróság ugyanis enyhe ítéletet hozott, amit az ügyész fellebbezése folytán a megyei bíróság szigorított 10 hónap börtönre. Ennek nem megváltoztatását, hanem csupán a végrehajtás felfüggesztését kérte a panaszos. A miniszterelnöki titkárságnak természetesen tiszteletben kellett tartania a „független" bíróság döntését, és ezért lakonikus válaszban tudatta Hatvani Istvánnéval, hogy még az ítélet végrehajtásának felfüggesztésére sincs lehetőség.
Végül Fekete János csanádpalotai szegényparaszt adó- és beszolgáltatási kötelezettségének aránytalanul magas megállapítása miatt tett panaszt (6/a-c. sz. irat). A másfél holdon gazdálkodó, 70 éves ember megrendítő szavakkal írja le nehéz helyzetét és a tanács lélektelen bánásmódját. Leveléből kiderül, hogy végig harcolta az I. világháborút, amiért „jutalmul" vagyonváltsági földet, azaz nem térítés nélküli juttatást kapott. A világháború után - mint írja - „vagy 30 kampánt ledolgoztam", vélhetően a közeli mezőhegyesi cukorgyárban, és „sok otit" is lefogtak tőle, bezzeg most semmiféle járadékot nem kap. Panaszának tárgya pedig az volt, hogy a községben nem hogy csökkentették volna a beszolgáltatási kötelezettséget, de még meg is emelték, és sertésvágási engedélyt sem kapott. Az ő ügye végül is kedvezően intéződött el: kötelezettségeit az elviselhető mértékre csökkentették.
A dokumentumokat általában az eredeti írásmódnak megfelelően, az esetleges nyelvi és helyesírási hibák kijavítása nélkül közlöm. Fekete János levelének közlésénél mégis el kellett ettől térnem, mert szövegét nem tagolta mondatokra, és abban az állapotban - egyébként mély emberségről tanúskodó szövege - nehezen értelmezhető. Más javítást az ő szövegén sem végeztem.
Néhány esetben szükség volt a szöveg kiegészítésére. Ezt [] jelöltük.
A közölt iratok a Magyar Országos Levéltárban (MOL) találhatók, a Minisztertanács Titkárságának iratfondjában, Nagy Imre miniszterelnök iratai között.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt december 11.
Bárdossy László Horthy Miklós kormányzó távollétében és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül bejelenteti, hogy a Magyar Királyság...Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
ArchívNet 2024/4
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.
Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.
Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.
A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.
Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. november 22.
Miklós Dániel
főszerkesztő