Bevezető 

1918. november 12-én az osztrák nemzetgyűlés kimondta a csatlakozást Németországhoz. A döntés tényleges megvalósulását a saint-germain-i békeszerződés 88. cikkelye ugyan megakadályozta, de az anschluss gondolatát a nyomasztó politikai és gazdasági nehézségek közepette nem tudta kioltani. A demokrácia harmincas évekbeli meggyengülésével párhuzamosan került egyre inkább előtérbe a nemzetiszocializmus anschluss-propagandája, amellyel szemben az osztrák államtudat erősítésén fáradozó, a demokráciát 1933-1934-ben felszámoló korporatív Ausztria ötéves harc után elbukott. 1938. március 12-én Hitler Königgrätz

összecsapásában aratott.

Az anschluss kérdése tehát folyamatosan napirenden volt, és - változó intenzitással, de - végig meghatározta az osztrák politika történéseit. Az 1938 márciusáig vezető úton több ezt igazoló állomás rögzíthető. 1918-1919 szocialista anschluss-eufóriájából a nagyhatalmak ébresztették fel Ausztriát Saint-Germain-en-Laye-ben. Az osztrák szövetségi tartományok ezt követő, inkább pszichológiai, semmint nemzeti-kulturális alapokon nyugvó anschluss-mozgalmának a genfi jegyzőkönyvek aláírásával (és népszövetségi kölcsön biztosításával) parancsoltak megálljt 1922 októberében. 1925-től új lendületet vett a csatlakozási propaganda, és a gazdaság, a közlekedés, a kultúra, a jog és számos más területen folyt egy fokozatos gyakorlati összehangolódási folyamat, politikai síkon azonban kínosan kerülték az anschluss melletti, de az annak bármilyen kárt okozó állásfoglalást is.

A német-osztrák vámunió terve 1930-1931-ben a dunai térségbe nagyhatalomként visszatérni szándékozó Németország egyre aktívabb politikájának első logikus, a nyugati államok ellenállásán ekkor még megbukó lépése volt. 1933-1934-ben a hatalomra került Hitler az anschluss lehető leggyorsabb realizálásával próbálkozott, és ez az osztrák nácik elvetélt puccskísérletéhez vezetett. Ezután került előtérbe a nevezetes 1936. júliusi egyezménnyel és Schuschnigg kancellár 1938. februári, berchtesgadeni pokoljárásával fémjelzett evolúciós megoldás, mely Ausztriát belülről felőrölve eredményezte az Ostmark népszavazással is megerősített létrejöttét.

A hitleri feltételekkel megvalósuló anschluss-szal szembeni egységes fellépésre nem volt esély, mert az ország az 1927. július 15-én, az Igazságügyi palota előtt történtek, egy munkástüntetés mintegy kilencven halálos áldozattal járó leverése óta egymással kibékíthetetlenül szemben álló táborokra szakadt, majd megkezdődött az a fokozatos államcsíny, mellyel a Dollfuss-Schuschnigg kormányzat megfojtotta a köztársaságot. A nácik esélyeit jelentősen növelte, hogy a kormány 1934 februárjában leszámolt a szociáldemokratákkal, így belső bázisa is megfogyatkozott. Mégis az osztrák hivatásrendi állam volt az első államilag szervezett

Európában. A deklaráltan antidemokratikus, a politikai katolicizmust zászlajára tűző rendszer védekezési kényszerből, a külpolitikai szövetségkeresés sikertelenségének belátásából született, és a nemzetiszocializmus általi fenyegetettséggel, a „nemzeti" ellenzékkel szemben kívánt megfelelő, „hazafias" ellenmodellt nyújtani. Hitler hatalomra jutásakor az osztrák lakosság kétharmada minden pártpolitikai ellentét dacára az osztrák államhoz tartozónak magát.

Német és osztrák határőrök a határállomást bontják

Az osztrák Első Köztársaság utolsó nemzetgyűlési választásán, 1930-ban nem szereztek mandátumot az osztrák nácik, de az 1932-es tartománygyűlési, majd néhány községi tanácsi választáson már juttattak képviselőket a különböző testületekbe. Tevékenységük azonban inkább terrorcselekmények elkövetésében merült ki, melyre a hatalom válasza az osztrák NSDAP betiltása volt. 1934. július 25-én SS-puccsisták hatoltak be a bécsi kancellária épületébe. Az egyik támadó rálőtt Engelbert Dollfuss szövetségi kancellárra, aki belehalt sérüléseibe. Az akció az azt gyakorlatilag testközelből figyelő rendőri és biztonsági szervek tehetetlensége miatt célt ért, de a puccskísérlet elbukott. Hitler elvesztette az első csatát és a Brenner hágón felvonultatott olasz erők láttán visszavonulót fújt.

Dollfuss halála után a szívós kitartás, a lépésről lépésre megvalósítandó, szűk körben születő politika igazán sohasem népszerű embere, az ekkor mindössze 37 éves innsbrucki ügyvéd, Kurt von Schuschnigg került hatalomra. A nemzetiszocialista hatalomátvétel, az antiszemita propaganda, valamint a nemzetközi egyenjogúságot kiharcoló Harmadik Birodalom varázsa és a kezdeti gazdasági sikerek egyre nagyobb vonzerőt kölcsönöztek a náciknak. A gazdasági-szellemi behatolás és a nemzeti ellenzék kormánnyal való együttműködésének előtérbe helyezése nem sokkal később meg is hozta a sikert.

Schuschnigg politikája éppenséggel elő is segítette ennek megvalósulását. Semmit nem tett annak érdekében, hogy kibékítse a szekértáborokat, és egységet teremtsen a politikailag megosztott országban. Tudatosan haladt a maga „német", Ausztriát a második német államként definiáló útján. Külpolitikai értelemben egyre inkább arra az Olaszországra támaszkodott, amely fokozatosan távolodott a nyugati hatalmaktól, ezzel párhuzamosan közeledett Németországhoz, és egyre kevésbé fűződött érdeke az osztrák függetlenséghez. A német fenyegetettség elől a római jegyzőkönyvek aláírásával Mussolini karjába menekülő osztrák politika a formálódó olasz-német együttműködés fényében egyedül maradt. Mussolini azt javasolta Schuschniggnak, kössön megállapodást Hitlerrel.

Az 1936. július 11-én aláírt egyezmény és az azt kiegészítő gentleman's agreement azonban a vég kezdetének bizonyult. Schuschnigg Ausztria teljes szuverenitásának elismeréséért, illetve a két ország belpolitikai fejlődésének saját belső ügyként történő elfogadásáért cserébe engedményeket tett. A kancellár megállapodott az osztrák külpolitikának a németek „békés törekvéseit" figyelembe vevő alakításáról, a náciknak a politikai felelősségbe való bevonásáról, az amnesztia kihirdetéséről és a sajtóháború beszüntetéséről. Az osztrák kancellár nyilván tudta, mit ír alá. Egyetlen cél vezérelte, az időnyerés és a német nyomás enyhítése. A júliusi egyezmény diplomáciai körökben kedvező visszhangot váltott ki, és kérdés, hogy az adott helyzetben mi mást tehetett volna a kancellár.

1936 őszén a négyéves terv keretében Németországban megkezdődött felkészülés a háborúra. A németek számára csábító volt a 600 ezer osztrák munkanélküli, közöttük a tízezernyi magasan képzett szakember, a bővíthető termelési kapacitás, a fontos nyersanyagok, továbbá a pénz- és devizatartalékok. 1937 végén a német birodalmi bank már csak 90 millió birodalmi márkányi devizatartalékkal rendelkezett, ehhez 1938 márciusában még 1,4 milliárdnyi társult. Ausztria megszerzésével a Német Birodalom jelentősen javított kritikus gazdasági helyzetén, és legalább kilenc hónapra megőrizhette a fegyverkezés tempóját és a nyugatiakkal szembeni előnyét.

Hitler 1938. február 12-én megbeszélésre hívta az osztrák kancellárt. Schuschnigg később úgy

hogy az egyik oldal „nagyon hangosan beszélt, anélkül, hogy ordított, a másik halkabban, anélkül, hogy suttogott volna". Hitler három napos ultimátumot adott át az idegileg amúgy sem erős kancellárnak, melyben az osztrák kül-, hadügyi, gazdaság- és sajtópolitikának a némethez történő igazítását, a nácik szabad ténykedésének biztosítását, és Arthur Seyß-Inquart belbiztonsági miniszteri kinevezését követelte. Mivel az osztrák államapparátust egyre inkább ellepték a nácik szimpatizánsai, és a nyugati hatalmak tehetetlensége sem változott, az osztrák kormány csak az időnyerésre építhette politikáját. Ám a berchtesgadeni egyezmény sem hozta el a remélt megnyugvást, hanem még inkább előmozdította a két állam közeledését.

Seyß-Inquart és Hitler Bécsben, 1938. március

Hitler február 20-ai beszédében, amit első ízben közvetített az osztrák rádió is, egy szóval sem említette Ausztria függetlenségét, ugyanakkor utalt arra, hogy egy világbirodalom számára elviselhetetlen, hogy határain túl vele szimpatizáló és összetartozó néptársai szörnyű sorsát végig kell néznie. Bár Hitler őszinte köszönetét fejezte ki az osztrák vezetőnek az európai békéhez való

Schuschnigg az „eddig és ne tovább" álláspontját képviselve február 24-én kijelentette, hogy elsődleges kötelességének tartja „az osztrák haza csorbíthatatlan szabadságának és függetlenségének megőrzését". Felmerült, hogy a határozott ellenállás szükségességét képviselő Richard Schmitz bécsi polgármester vegye át Schuschnigg helyét, és Habsburg Ottó is felajánlotta szolgálatait Ausztria 1938. március 11-én Sigismund Schilhawsky, gyalogsági tábornok elutasította a kancellári hivatal átvételét, mert úgy vélte, hogy az adott körülmények között az ellenállás kilátástalan, és nem képviselhető.

Schuschnigg kétségei közt gyötrődve offenzívába ment át, és az osztrák állam függetlenségét megerősítő népszavazással próbált időt nyerni. Ausztriában ekkor már nyolc éve nem rendeztek általános választásokat, sőt választói névjegyzék sem állt rendelkezésre, de Hitler joggal tartott attól, hogy Schuschnigg - az őt, mint kisebbik rosszat támogató baloldaliak voksaival - többséget kapna egy ilyen népszavazáson. Március 10-én Hitler kiadta a parancsot az Ottó-hadművelet előkészítésére. 11-én Arthur Seyß-Inquart belügyminiszter lemondásával fenyegetőzve szólította fel Schuschniggot a népszavazás előkészületeinek leállítására. Kora délután Hitler kiadta 1. számú utasítását a másnapra tervezett bevonuláshoz. Ezután következett Seyß-Inquart második ultimátuma a kormány lemondásáról és az ő vezetése alatti újjáalakításáról. Miután Párizs, London és Róma sem mutatott hajlandóságot az osztrák függetlenség megvédésére, Schuschnigg meghátrált. Ezután nem sokkal este fél nyolcas határidővel Wilhelm Miklas szövetségi elnök kapta a Seyß-Inquart kinevezését követelő, immár harmadik ultimátumot. Schuschnigg este nyolc órakor a rádióban jelentette be az ultimátum(ok) tényét, és azt, hogy

A nemzetiszocialisták gyakorlatilag már ekkor átvették a hatalmat, Hitler elképzelése, az anschluss nélküli anschluss megvalósult. Másnap a hivatalos Wiener Zeitungban már csak egy rövidhírben közölték, hogy a szövetségi kancellár elhalasztja a népszavazást. Miklas szövetségi elnök csak hosszas alkudozás után adta be a derekát, este 11 órakor nevezte ki Seyß-Inquartot kancellárrá. Rajta kívül Richard Schmitz polgármester próbált szembeszállni a barna áradattal, de nem sokkal később letartóztatták, és

szállították.

Hitler mindezek ellenére aláírta a 65 ezer Wehrmacht-katona március 12-i bevonulását elrendelő 2. számú utasítását is. 13-án pedig törvény született Ausztria csatlakozásáról a Német Birodalomhoz, 15-én pedig a bécsi Heldenplatzon negyedmilliós tömeg üdvözölte a Führert,. Az április 10-ei népszavazáson négy millió 453 772 igen szavazatot adtak le (99,73%-os többség), 11 929-en szavaztak nemmel, és 5776 érvénytelen voks is volt. A manipulációk ellenére az anschlusst megerősítő népszavazás eredménye nem tekinthető teljességgel hamisnak, még annak tudatában sem, hogy a „nemzeti ellenzék" táborát maximálisan 25-35%-ra teszik a korszakkal foglalkozó történészek. A kormányzat meghátrálása, a gazdasági nehézségek megoldatlansága, az új birodalmi mítosz felvállalása, a katolikus-konzervatív bolsevizmusellenesség, a baloldali antiklerikalizmus átszakított minden gátat. Ostmarkot hét körzetre osztották, Seyß-Inquart hivatalát felszámolták, Ausztria és a Német Birodalom újraegyesítésének birodalmi biztosa Josef Bürckel lett.

Szavazólap 1938. április 10-én

Az osztrák püspöki kar pozitív, az egyház érdekeit védeni próbáló állásfoglalása mellett a szociáldemokrata Karl Renner, korábbi kancellár és későbbi szövetségi elnök anschluss-párti nyilatkozata is illúziónak bizonyult. A diktatúra mindennapjai, a Gestapo megjelenése, a vezető posztok átadása a Birodalomból érkezetteknek bizonyos kijózanodást eredményeztek. A legkülönbözőbb világnézetű emberek, főleg kommunisták, szocialisták, katolikusok és legitimisták, nagyrészt jól képzett fiatalok részvételével kisebb ellenállási csoportok, és külföldi emigrációs központok alakultak. Ugyanakkor - és ezt Ausztria, ahogy ez az osztrák szövetségi elnök közölt beszédéből is kitűnik, hosszú évtizedeken át próbálta kiiktatni a nemzeti emlékezetből - a Wehrmachtban 1,25 millió osztrák harcolt, minden negyedik felnőtt osztrák az NSDAP lelkes tagja lett, a fajgyűlölet áldozatairól nem is beszélve.

Az anschluss az önálló osztrák állam végét, ugyanakkor a nemzeti önrendelkezés várakozással teli, rég vágyott megvalósulását is jelentette a nemzetiszocializmus belső, évek alatt előkészített, és a társadalmi csoportok nagy része által legalább részlegesen akceptált hatalomátvétele mellett. „Az osztrákok milliónyi, hősiességgel és vétkekkel, kollaborációval és elutasítással, bátorsággal és gyávasággal teli külön-külön életutat jártak be... Nem lehet helye sem az általános elítélésnek, sem az általános felmentésnek. Vállalnunk kell a differenciálás sokkal fáradságosabb útját, az egyéni felelősségét, a bocsánatkérés és a megbocsátás és mindenekelőtt a jövőt szolgáló tanulás útját" -

Heinz Fischer szövetségi elnök 2006-ban.