Az ötvenes évek propaganda képei

MAGYARORSZÁG ÚJ ARCA

A Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusa alkalmából Magyarország új arca címmel jelent meg az alábbiakban bemutatott képeskönyv, amely hűen példázza a Rákosi Mátyás vezette diktatúra hamis propagandáját, annak sajátos jellemzőit. Az élet szebb és vidámabb lett, a munkások és parasztok boldogan dolgoznak, lelkesen teljesítik túl a maximumot, szolgáltatják be a terményeiket, tanulnak, sportolnak, szórakoznak…
A kötet egy olyan álomországot idéz meg, amelynek önfeledten mosolygó, gondtalan népe igenis hálás az őt segítő hatalomnak és vezérének, Rákosi Mátyásnak .

A Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusa alkalmából
Budapest, Szikra Könyvkiadó, 1951.

A kommunista párt hatalomra kerülése az 1940-es évek végén a propagandában lényegi átalakulásokat hozott magával. A Rákosi Mátyás vezette diktatúra meghatározó szereplői saját nagyságukat és sikereiket kívánták egy színes képeskönyvben megörökíteni, aminek apropóját a Magyar Dolgozók Pártja 1951. február 25. és március 2. között tartott II. kongresszusa adta. Ismeretes, hogy a nagymértékben felemelt beruházási összegek, a hidegháború légkörében megnövelt katonai kiadások miatt az országban ellátási nehézségek voltak, amit csak fokozott az erőszakos tsz-esítések következtében szétvert mezőgazdasági termelés. A bemutatott képek azonban egészen más országot mutatnak be: mintha minden a lelkes, sikeres munka körül forogna, és természetesen mindez „szeretett apánk", „Sztálin elvtárs legjobb tanítványa", azaz Rákosi Mátyás vezérletével.

Mindennek ellenére nem tagadhatjuk meg az elismerést a kötet készítőitől, hiszen egy olyan álomországot igyekeztek belesulykolni az ország lakosságának a tudatába, amit akkor még sokan valóban elhittek.

A négy elkülönített részből álló kötet elején természetesen a három nagy „vezető": Lenin, Sztálin és Rákosi képei díszelegnek - a kommunista ideológia megalapozói, Marx és Engels ebben a kötetben nem voltak fontosak -, majd egy rövid történeti képsorral vezetik el az olvasót háború végétől az akkori jelenbe. E fotók természetesen a kommunista párt szerepét domborítják ki: a földosztás, a gyárak, majd az iskolák államosítása, a kommunista és a szociáldemokrata párt „egyesülése", és végül az 1949-es választás, amelyen az ellenfél nélküli Népfront fényes győzelmet aratott.

A kötet nagy súlyt fektet a gazdaság, elsőként az ipar sikereinek ábrázolására. Különböző grafikonokkal mutatják be, hogy mennyivel növekedett az ipari termelés, a termelékenység, a beruházások aránya, és ennek megfelelően a munkáslétszám. Mindezt az ipar egyes ágazataiban elért nagyszerű eredmények követik: hidak, új épületek, gyárépületek, csarnokok, bányák. Ezek a felvételek tudatosítják az olvasóban a nagy Szovjetunió segítségét, hiszen a bemutatott képeken látható gépeket a birodalomban gyártották, vagy szovjet tanácsadó oktatja a sztahanovista, Kossuth-díjas magyar munkásnőt a helyes munkamódszerekre. Külön felvétel készült a sztahanovista Horváth Ede esztergályosról, aki később, mint a győri Rába Művek vezérigazgatója vörös báróként is ismertté vált. Ezt a blokkot természetesen a boldog életet demonstráló életképek is kiegészítik: munkások galyatetői üdülése, Az élet szebb és vidámabb lett címmel táncoló fiatalok, Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági [Gépgyár] sztahanovistája otthonában stb.

A mezőgazdasági rész, ha lehet, még jobban eltávolodik a valóságtól, és a korszak szinte minden propagandafogása visszatükröződik a képeken. A jellemző hamis statisztikák hivatottak visszaadni, hogy pl. 1949-1950-ben a földműves-szövetkezeti boltok forgalma kétszeresére nőtt. Csak arról nem esik szó, hogy a kis magántulajdonú boltok megszüntetésével a falusi lakosság kénytelen volt a szűk választékú szövetkezeti elárusító helyeken vásárolni. A traktorok számának növekedése mellett kiemelik, hogy az ipari munkásság milyen nagy mértékben segíti a parasztságot. Természetesen a bemutatott gépállomások is teljesen újak, modernek, ahol női traktoristák dolgoznak, és a földön szovjet gyártmányú lánctalpas sztalinec traktor szánt. A fejezet elején látható grafikon szerint erősödik a tsz-mozgalom, bár arról nem esik szó, hogy az újonnan erőszakkal összetákolt, és zömmel szegény szövetkezetek nem vásárolhattak mezőgazdasági gépeket, és kénytelenek voltak - ha volt rá pénzük - az akkor még meglehetősen gyér számú gépállomás vitatható szintű szolgáltatásait igénybe venni.

A szovjet segítség ismételten előtérbe kerül, hiszen magyar parasztküldöttség vizsgálja a fejlett szovjet állattenyésztést, és különös tekintettel az üzbegisztáni gyapottermesztést. Az utóbbi felvételen az érésben lévő gyapot magassága meghaladja a két métert, míg a néhány kocával később bemutatott virágzó magyar gyapotültetvény látványa meglehetősen lesújtó, hiszen a szüretelendő gyapotnövény szára gyanúsan rövid. Ez egyrészt szerkesztői figyelmetlenségre is utal, másrészt arra, hogy a kötet szerkesztőinek fogalmuk sem volt arról, mekkorára kellene nőnie a gyapotnak. Ismeretes, hogy a hideg éghajlati viszonyok miatt a magyar gyapotprogram - minden erőszakolás ellenére - rövid időn belül kudarcba fulladt.
A valóságot leginkább meghazudtolónak azonban azokat a képeket vélhetjük, amelyeken az egyéni gazdák lelkesen teljesítik beszolgáltatási kötelezettségüket, vagy amikor az egyik gazda a szerződött termény leadása után rádiót vásárolt (!) családjának.

A kulturális fejezet mutatja talán a legtöbb valóságelemet, bár nem felejthető el, hogy amikor könyvek példányszám-emelkedésének a számadatait nézzük, ezek igen nagy százaléka a politikai kiadványokat: Marx, Lenin, Sztálin, és a hazai nagyok, Rákosi, Gerő Révai, Farkas Mihály stb. „műveit", valamint a nagyszámú propaganda- és oktatási anyagot foglalja magába. Emellett természetesen nem lehet azt sem elfelejteni, hogy a világ- és a hazai irodalom számos korábbi és korabeli képviselőjét fosztották meg politikai okokból a megjelenés lehetőségétől. Az meg szinte komikus, hogy a könyvhéten egy ifjúmunkás Lenin-Sztálin válogatást vásárol, és nézi társaival együtt boldog örömmel.

Nem tagadható azonban, hogy igen sok gyermek és felnőtt számára vált valósággá a tanulás, amit a szerkesztők jól ki is használtak, hiszen mindenütt boldog gyerekeket látunk: az iskolában, a szakkörön, az új iskola előtt, az úttörővasútnál és természetesen a szovjetunióbeli úttörőtáborban.

Jó pár képet láthatunk a korszak kulturális kínálatából, amelyek ezen idők sematikus filmjeit, színházi előadásait idézik fel - ismét akad szovjet szerző is - erősen érvényesítve az osztályszemléletet, azaz a munkásság nagyszerű életét, esetleg a „levitézlett, régi uralkodó osztályok" megbüntetését demonstráló jeleneteket.

Ami valóban sikernek számított, az a sport volt, hiszen sokaknak ez volt az egyedüli kitörési lehetőség, és a kommunista vezetés sokat adott arra, hogy bebizonyítsa a szocialista sport felsőbbrendűségét az „imperialista" országokéval szemben. Erről úgyszintén több példát szolgáltat a kötet.

Az utolsó fejezet: „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján" Rákosi idézettel kezdődik, amely utóbb a köznép nyelvében a „hazánk" szó helyett egy egészén más kifejezésre asszociálódott. Az itt látható felvételek a nagy demonstrációk bemutatását tűzték ki célul: a budapesti Világifjúsági Találkozó nagy rendezvényeit, a felszabadulás napjának nyilvánított április 4-i felvonulást és más kongresszusokat (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Magyar Szovjet Társaság, Békekongresszus stb.). Természetesen a Magyar Néphadsereg ábrázolása sem maradhatott el, élén a „kiváló katonai felkészültségű" Farkas Mihály vezérezredessel. A többi felvétel már a pártkongresszus előkészületeit szolgálta, amelynek keretében gyűjteni lehetett a koreai háborúra, kötelező önkéntességgel békekölcsönt lehetett jegyezni, vagy részt lehetett (kellett) venni a kongresszusi munkaversenyben.

Itt említenénk meg, hogy a könyvben több helyütt elszórva találhatunk „nagyszerű" sematikus festményeket - az egyik felvételen ennek az „irányzatnak" felkapott képviselője, a Kossuth-díjas (!) Mikus Sándor éppen oktatja az ifjú művészpalántákat. A két „gyöngyszem" azonban tagadhatatlanul A százezrek kenyere a Szabad Nép című, amelyen egy lelkes munkás és egy paraszt látható, valamint az utolsó fejezet záró festménye, amelyen a rendszert szimbolizáló munkás, fiatal parasztasszony és katona jövőbe tekintő lelkes mosollyal áll együtt a visszafogottan vigyorgó pártfőtitkárral, Rákosi Mátyással.

Ezen a napon történt szeptember 24.

1949

Halálra ítélik Rajk László volt belügyminisztert, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást.Tovább

1989

Az SZDSZ bejelentette, hogy aláírások gyűjtésével népszavazás kiírását kezdeményezi négy kérdésben: a köztársasági elnök megválasztásának...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő