Földvári Rudolf Borsod-Abaúj-Zemplén megyei MDP-titkár levelezése Gerő Ernővel

(1956. augusztus)

Gerő Ernő 1956. július 18-tól a három hónapon át tevékenykedett a Magyar Dolgozók Pártja első titkáraként. A korszak több feldolgozása, s itt közölt levelei is arról tanúskodnak, hogy mennyire nem volt tisztában az ország tényleges helyzetével. Földvári Rudolf, az 1954 májusában Miskolcra „száműzött”, és a demokratizálási folyamatot támogató Borsod-Abaúj-Zemplén megyei első titkár levelei tükrözik a változások túl gyors üteme miatti kételyeit, és félelmeit a Rákosi-féle pártvezetés várható kemény ellenintézkedései miatt.

Bevezetés

Gerő Ernő (1898-1980) Rákosi Mátyás leváltását követően, 1956. július 18-tól a forradalom októberi napjaiig alig három hónapon át tevékenykedett a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) első titkáraként, következésképp az ország első embereként. A korszak több feldolgozása megemlékezett már arról, mennyire nem volt tisztában az ország tényleges helyzetével, mennyire nem tudta felmérni az 1956 nyarának végén - őszén felgyorsuló hazai és külföldi események valódi jelentőségét. Alábbi forrásközlések ezen időszak adalékait képezik, továbbá hozzájárulnak az 1956-os forradalomhoz vezető utak jobb megismeréséhez.

Földvári Rudolf (1921-) fiatalon bekapcsolódott a kommunista mozgalomba, már az ötvenes évek elején különböző, magas rangú párttisztségeket látott el. 1952-1954 között az MDP fővárosi bizottságának első titkára, tagjai közé választotta az MDP Központi Vezetősége (KV) és a Politikai Bizottság (PB) is. 1953-ban előbb a Sztálin temetésére Moszkvába utazó, majd a június 13-16. között a Rákosi-féle vezetést elmarasztaló magyar-szovjet tárgyalódelegációnak. Döntően itt szerzett élményei hatására maga is Rákosiék bírálója, a kommunista rendszer demokratikus reformjának útkeresője lett. (Az 1953. június 13-16. közötti tárgyalásokról, illetve a KV jelentős június 27-28-i üléséről épp Földvári saját feljegyzései az egyik legfontosabb forrásanyag, ugyanis még az utóbb elfogadott KV-határozat sem kerülhetett egykorúan nyilvánosságra, tartalmára csak Nagy Imre július 4-i kormányprogramjából következtethetett az ország.) 1954 májusában a Rákosival történt kisebb-nagyobb konfliktusai után kimaradt a PB-ból, majd Miskolcra "száműzték" az MDP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei első titkárának.

Miskolcon nagy erővel fogott munkához, és a lakosság életkörülményeinek javítása, a korrupt és népszerűtlen pártvezetők háttérbe szorítása érdekében tevékenykedett. 1956 elején üdvözölte a XX. kongresszussal elindult újabb demokratizálódási folyamatot, ugyanakkor ez év szeptemberéig több alkalommal is támadtak kételyei a változások esetlegesen túl gyors üteme továbbá félelmei a Rákosi-féle pártvezetés várható kemény ellenintézkedései miatt. A februártól augusztus végéig terjedő időszak egy rendkívül érdekes, és a korra nagyon is jellemző fordulatokat hozó időszak volt a vidéki pártvezető életében. Szeptemberre érett meg benne a döntő felismerés az általa is szolgált rendszer rugalmatlanságáról, az addiginál jóval átfogóbb változások szükségességéről. Már hetekkel a forradalom előtt feladta óvatoskodását, és a pártvezetés, valamint önmaga számos korábbi intézkedésével, felfogásával is szakítva kereste a kibontakozás útját. (Mindezt jól mutatja, hogy a forradalom talán "felkészültebben" érte a borsodi régiót, mint az ország sok más vidékét és Földvárit személyesen is.)

Ezt megelőzően azonban komoly dilemmák is jellemezték közéleti tevékenységét. 1956. június 30-án született meg például a KV azon határozata, mely Déry Tibor és Tardos Tibor felszólalása nyomán keményen megbélyegezte a Petőfi Kört, pártbüntetést szabott ki az érintettekre. Miskolcon éppen ekkor nagy vihart kavart Bihari Sándor fiatal költőnek a Művelt Nép-ben publikált "Miskolci kocsonya" c. cikke, melyben a borsodi régió kulturális elmaradottságát a szűklátókörű funkcionáriusokat bírálta. A Petőfi Körhöz hasonló miskolci irodalmi-értelmiségi ellenzék formálódás ezért (részben a poznani események hatására is) félelmet keltett a helyi pártvezetésben és határozottan az említett KV-határozat mellett demonstráltak. (Elsősorban a régióban elindult reformok sorsát féltve a pártvezetés bosszújától.) Pár nappal később ugyanakkor maga Földvári kezdeményezte a Bihari-vezette írócsoporttal való kapcsolatkeresést az óvatos együttműködés reményében. A lakosság számos rétege közül kitüntetett figyelmet szentelt az értelmiség problémáinak megoldásában, a velük való párbeszéd élénkítésében. Július közepén Rákosi leváltása, majd az országból történt távozása egyszerre bátorította a reformok kezdeményezőit (köztük Földvárit is), ugyanakkor megszólaltatott bizonyos félelmeket is. A borsodi első titkár még a KV-ülés előtt terjedelmes beadványt intézett a pártvezetéshez, melyben élesen bírálta az észak-magyarországi régióval kapcsolatos propagandaszólamok hamisságát, a szocialista nehézipar fellegvárának, "magyar Ruhr-vidéknek" titulált térség katasztrofálisan elmaradott szociális, kulturális, lakás- stb. viszonyait. Már a KV-ülés után Földvári ugyanezt terjedelmes parlamenti felszólalásában is a Hegedüs András-vezette kormány szemére vetette.

Ugyanekkor jelent meg B. Nagy László fővárosi újságíró tollából a Művelt Nép-ben egy terjedelmes - és éles hangon bíráló - riport Miskolc közállapotairól, különös tekintettel a kulturális kérdésekre. Ezzel egy olyan (igazából csak szeptember elejétől fellángoló) vita vette kezdetét, mely hangnemében és mélységében korábban elképzelhetetlen lett volna. A polémia (melybe Földvári kezdettől mint vitapartner kapcsolódott be a nyilvánosság előtt is) Miskolc kulturális gondjai okán nagyon is országos, "nagy"-politikai kérdéseket vetett fel, elsősorban a desztalinizálás, a törvénytelenségek és a hazug propaganda megszüntetése kapcsán. (Ezt leginkább a "XX. kongresszus szellemének", vagy "júliusi út"-nak nevezték egykorúan.)

Gerő Ernő iránt Földvári viseltetett bizonyos bizalommal korábban. Az 1953-as nagy jelentőségű moszkvai tanácskozáson például megjegyezte, hogy "Gerő volt az egyetlen, akivel lehetett beszélni arról, mi is történt". Moszkvai sétáik alatt Gerő többször is értetlenségének adott hangot, amiért a fejükre olvasták a korábbi időszak bűnlajstromát. 1956-os hatalomra kerülése után egyik első útja (augusztus 6-án) Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe vezetett. Gerő részvételével nagyszabású megyei pártaktíva-értekezletre is sor került. A megyei pártbizottság beszámolójába önkritikus elemek is vegyültek, például hangsúlyozták, hogy korábban keveset foglalkoztak az értelmiség gondjaival, s nem elég gyors a sérelmet szenvedett emberek rehabilitálása sem. Az első titkár ugyanakkor erősen lehűtötte a "júliusi folyamat" kibontakozásában reménykedőket, Nagy Imre híveit. Nagyon is jellemző volt, hogy a pártonkívüliekkel történő kapcsolatfelvétel és a szocialista demokrácia fejlesztése mellett legalább olyan fontosnak (sőt fontosabbnak) nevezte a "szocialista fegyelemre, szocialista éberségre" irányuló szükséget. "Borsod megye pártszervezetei mintegy 70 ezer kommunistával Budapest, az ország fővárosa mellett a Központi Vezetőség egyik legszilárdabb támasza" - mondta vendéglátóinak udvariasan, majd az éberség mindenek feletti fontosságáról beszélt, hiszen "rengeteg imperialista kém tevékenykedik, még az államapparátusba is beépült az ellenség". Az ötvenes évek elejére emlékeztető, paranoiás félelmeket tükröző beszédében határozottan elhatárolódott a Nagy Imre-féle pártellenzéktől és a demokratikus reformok, őszinte tényfeltárás kezdeményezőitől. Földvári ugyanakkor - jellemző módon - 1953-tól elemezte az eseményeket és nem csupán a "jobboldali", hanem a baloldali, sztálinista elhajlókkal kapcsolatban is kritikájának adott hangot.

A Gerő-látogatás után, augusztus 9-én kelt levelében Földvári még csak egy, a pártellenőrzés hatékonyságával kapcsolatos PB-határozattal kapcsolatban intézett levelet az MDP első tikárához. Részben kifogásolta, hogy túlzott általánosításukkal rontja a határozat a megyei pártbizottságok (köztük elsősorban értelemszerűen a borsodiak) erőfeszítéseinek hitelességét, részben pedig a centralizáció erősítését szorgalmazta a központi pártszervek helyes névhasználatának rögzítésével kapcsolatban. Augusztus 14-i újabb levelében (ezúttal is hangsúlyozva, hogy nem pusztán saját magának, hanem a megyei pártbizottság végrehajtó bizottságának hivatalos álláspontját közli) határozottabban emelt szót a lassú és felesleges pártbürokrácia leépítésének gyorsításáért, a pártvezetés saját szólamainak komolyan vételéért (például a gazdaságpolitikai reformok, a lakosság széles tömegeinek bevonása stb. kapcsán), sőt a korábban meghurcoltak anyagi kártalanításának szorgalmazása kapcsán is. E levelének utolsó pontjában azonban a Magyar Nemzet c. lappal szembeni kritikáját fogalmazta meg, túlzottnak ítélve ahogy a lap a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos hibák orvoslását szorgalmazta. Gerő és a pártvezetés augusztus közepén minden erővel igyekezett lehűteni a júliusi változások után egyre inkább szárnyra kapott reményeket, a demokratizálás helyett a rendszer stabilizálására, változatlanságára emlékeztetett. A PB ezzel kapcsolatos elemzése után Földvári két levelet is intézett az első titkárhoz augusztus 21-én illetve 30-án.

Ez utóbbiak nem csupán azért érdekesek, mert arra utalnak, hogy ekkor a borsodi első titkárban is megfogalmazódtak bizonyos kételyek a demokratizálódási folyamat gyors üteme miatt, hanem azért is, mert mindazt, amit Földvári itt kritikus éllel szóvá tett - szeptember elejétől részben maga is kezdte megvalósítani, vagyis a Gerőéknek történő megfelelés helyett a kibontakozás útját inkább ellenük, mintsem velük kezdte el keresni. Például hangsúlyozta, hogy "rendet" kell teremteni a "sajtófronton", ami a demokratikus hangvételű, a törvényességet és alkotmányosságot hangsúlyozó, egyszerre kritikus és önkritikus értelmiség megzabolázását indítványozta. Ugyanakkor maga Földvári volt, aki alig pár nappal később, szeptember elején már engedélyezte, hogy a borsodi íróellenzék Kilátó címmel önálló irodalmi-politikai lapot indítson, s a szerkesztésbe nem hogy nem szólt bele, hanem üdvözölte annak demokratikus, a negatívumokat bíráló hangvételét. (Szeptember-októberben a Kilátó négy megjelent száma az "ellenzék", a vele polemizáló megyei pártlap, az Északmagyarország pedig a vaskalapos pártfunkcionáriusok szócsöve lett. Izgalmas politikai polémiájuk - a "miskolci vita" - ismertetése meghaladná jelen közlemény kereteit.) Az értelmiséggel kapcsolatban augusztus végi leveleiben még a megyei pártvezetés értelmiséget illető további bizalmatlanságának adott hangot, ugyanakkor szeptemberben - a Központi Vezetőség ún. "értelmiségpolitikai" határozatára hivatkozva - minden támogatást megadott a helyi tudományos élet, pedagógusok, irodalmárok és művészek segítésére, a velük kötött társadalmi szövetség fontosságát hangsúlyozta. (Augusztus végén már nagyszabású, a pártvezetés és az értelmiség kapcsolatkeresését szolgáló nyilvános ankétokra is sor került, szeptember 10-én pedig a megyei pártbizottság fogadott el nagyon is demokratikus hangvételű határozatot az értelmiség demokratikus törekvéseinek támogatásával kapcsolatban.) De nagyon jellemző az is, ahogy augusztusban Földvári még arra panaszkodott, hogy egyes volt pártok (például szociáldemokraták) abban a káros illúzióban élnek, hogy pártjaikat újjászervezhetik, szeptember végétől pedig mindet elkövetett, hogy a helyi MDP-vezetés teljesen új alapokra helyezze szövetségi politikáját. Ekkor már nemcsak a párttagokra és a pártonkívüli szimpatizánsokra, hanem a volt népfrontos pártok (szociáldemokraták, parasztpártiak, kisgazdák) híveire is számított. Október 14-én szervezték meg Miskolcon a volt népfront pártjainak "baráti találkozóját", mely egyben a többpártrendszer debütálását is jelentette a térségben - országos viszonylatban egyedülálló módon. A pártirányítás szigorításának, a gazdaságpolitikai reformok kordában tartásának szorgalmazásával, Nagy Imre rehabilitálási tervének elutasításával, és más augusztusi felvetéseivel kapcsolatban pedig nemcsak arra emlékeztethetünk, hogy szeptember elejétől mindezzel homlokegyenest ellenkező nézetek nyilvánosságra kerülését segítette elő (például a Kilátó-ban), hanem arra is, hogy a megyei pártvezetés október közepén kelt - épp a forradalom napján nyilvánosságra hozott - terjedelmes beadványában határozottan kérte számon a decentralizálásra, a bürokrácia felszámolására, az iparból és mezőgazdaságból élők életszínvonalának emelésére, az ésszerűtlen gazdaságpolitika feladására vagy épp az igazságtalanul meghurcoltak (közt ük Nagy Imre) teljes rehabilitálására vonatkozóan ígéreteket stb. Mindezáltal Földvári a helyi pártvezetést a forradalom előkészítésének egyik előkészítőjévé sőt koordinálójává is tette.

Gerő Ernő csak Földvári első két levelére adott - összességében semmitmondónak minősíthető - választ szeptember 3-án. Földvári észrevételeiből csak a párt szigorának fokozására vonatkozó megjegyzéseit méltányolta, a hibák kijavítását szorgalmazó kitételeit, a társadalom növekvő elégedetlenségéről és a Borsodban elindult pozitív folyamatokról szólókat lényegében bagatellizálni igyekezett. Gerő válasza bizonyára komoly szerepet játszott abban, hogy Földvári szeptember elejétől feladva korábbi kételyeit és bizonytalanságait, ezt a politikai irányvonalat választotta. (Gerő az augusztus végi két levél megválaszolására Kovács Istvánt, a budapesti pártbizottság első titkárát - egyébként Borsodban épp Földvári elődjét - kérte fel. Ilyen értelmű levelet azonban a megyei pártarchívum anyagában nem találtunk, feltételezésünk szerint Kovács nem is írta meg azt. A szeptemberi-októberi események felgyorsulása lényegében szükségtelenné is tette, továbbá Gerő elég sokat volt távol. Szeptember végén szabadságra utazott a Krímbe, hazafelé Moszkvában tárgyalt a jugoszlávokkal való kapcsolatok normalizálásáról, október 15-én pedig küldöttség élén épp Belgrádba indult, ahonnan csak a forradalom napjának reggelén ért haza.)

Földvári Rudolf pedig már október 24-én a megalakult miskolci (DIMÁVAG) munkástanács mellé állt, akik el is fogadták közreműködését. A megyei munkástanács megbízásából több alkalommal tárgyalt Budapesten a Nagy Imre-kormánnyal. November elején előbb Ungvárra deportálták, majd hazatérése után december közepéig a megyei munkástanács elnöke volt, óriási szerepet játszott abban, hogy a munkástanács a hatalom legitim birtokosaként állt szemben a berendezkedő Kádár-kormányzattal. 1957 májusában letartóztatták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1961-ben szabadult, nyugdíjazásáig munkásként dolgozott, a rendszerváltás után pedig sokáig a Nagy Imre Társaság elnökségi tagjaként tevékenykedett.

Kapcsolódó linkek:

Földvári Rudolf tevékenységéről saját életútinterjúi: Földvári Rudolf-interjú. Készítette Molnár Adrienne 1990-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívum, 231. sz. (Részletét ld. itt)

Földvári visszaemlékezése Gerő 1953-as magatartására: PÜNKÖSTI ÁRPÁD: Rákosi bukása, száműzetése és halála. Bp., 2001. 27. p. (Vonatkozó részlete elérhető itt)

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő