Források a felvidéki magyarok sorsáról a második világháború után

„Amikor a most uralmon lévő csehszlovák parancsnokság Rozsnyóra került, az ő kormánybiztosuk a magyar iskolákat bezárással fenyegette, de ezt az orosz parancsnokság letiltotta, a magyar tanítás tovább folyt, sőt az orosz parancsnok a premontrei gimn[áziumi] igazgató előtt azt a kijelentést tette, a csehszlovák vezető előtt, hogy ti minket becsaptatok, azt mondottátok, hogy a felvidéki terület mind szlovák, s minél tovább tartózkodom itt, annál jobban tapasztalom, hogy ez a vidék teljesen magyar.”

Bevezetés 

A második világháború végén ismét megszülető új csehszlovák állam a harcok elvonulása után vette birtokba az 1938-as első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült felvidéki területeket is. A túlnyomóan magyarok lakta részen erőszakos elnyomó uralmat vezetett be, és megkezdte a számára nem tetsző, megbízhatatlannak, valamint háborús bűnösnek tekintett magyarok tömegeinek kiutasítását és elűzését.

A magyar nemzetiségű lakosság életének megnyomorítását Eduard Beneš köztársasági elnök jogszabályok tömegének kibocsátásával és végrehajtásával igyekezett elérni. Az 1945. április 5-én megalkotott kassai kormányprogram megfosztotta a magyarokat (és a németeket) állampolgárságuktól. A program kimondta a közigazgatás „nem szláv" elemektől való megtisztítását, a magyar földbirtokok elkobzását és a nemzetiségi iskolák bezárását. Ezt követően sorra jelentek meg a magyarok jogfosztását kimondó elnöki rendeletek (kizárás a demokratikus jogok gyakorlásából, megfosztás az állampolgárságtól, a nemzeti bizottságok tagjainak kizárólag szlovák nemzetiségű személyekkel történő betöltéséről, komisszárok kinevezéséről a magyar falvakba, a magyarok vagyonának zár alá helyezéséről, magyar közalkalmazottak elbocsátásáról, magyar nyelvhasználat megtiltásáról, vagyonuk zár alá vételéről stb., stb.). A magyar lakosságnak a nemzetközi szervek előtt is szorgalmazott kitelepítését azonban nem sikerült elérni, a csehszlovák kormány kénytelen volt elfogadni az ún. lakosságcsere elvét. 1946. február 27-én írták alá az erre vonatkozó egyezményt.

A dekrétumok életbe lépése után a magyarok mindennemű szervezett közösségi léte megszűnt, a magyar iskolákat bezárták, feloszlattak minden magyar egyesületet, és igyekeztek minden megélhetési forrást (föld, üzem, magánalkalmazás) elvonni a magyar lakosságtól.
A helyzetet súlyosbította az 1946-ban megindult nagyméretű deportálási hullám is, amelynek során több tízezer személyt hurcoltak el csehországi kényszermunkára.

Ezzel egy időben megkezdődött az ún. reszlovakizációs akció is: aki szlováknak vallotta magát, az mentesült az elnöki dekrétumok magyarellenes intézkedéseinek hatálya alól.

Közben megkezdődtek az áttelepítések: a lakosságcsere keretében kb. 76 000 magyar telepítettek át Magyarországra.

A „hontalanság évei" 1948-ig tartottak. Ebben az időszakban a felvidéki magyarság teljes jogbizonytalanságban, és kiszámíthatatlan viszonyok között élt. Az 1948. február 25-i prágai kommunista hatalomátvétel után, az internacionalizmus jegyében és a szocialista-kommunista elveket hangoztatva a különböző jogfosztó rendelkezéseket fokozatosan megszüntették. 1948 végén leállították a lakosságcserét, megnyitották az iskolákat, és teret engedtek a közösségi élet bizonyos formáinak. 1949-ben - amennyire ez a kiépülő kommunista diktatúra viszonyai között lehetséges volt - a magyar kisebbség lassan visszanyerte jogait, ill. kulturális és gazdasági lehetőségeit.

A csehszlovákiai állapotok az 1945 utáni Magyarországra is jelentős hatást gyakoroltak, és az államot nehéz feladatok elé állították. A külügyi szervek a nemzetközi diplomácia révén igyekeztek a helyzeten segíteni, és enyhíteni a felvidéki magyarokra, valamint az anyaországra nehezedő nyomást. A különféle próbálkozások azonban nem jártak eredménnyel, és a párizsi békekonferencián sem nem született Magyarországra nézve kedvező döntés: visszaálltak a 1938 előtti határok, ráadásul még további három községet (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár) is Csehszlovákiához csatoltak.

A csehszlovák hatalom elől összesen kb. 38 000 magyar menekült át a határon 1945-1948 között, igen gyakran a Duna folyón keresztül. A menekültek ellátása, letelepítése, munkához juttatása nagyon megterhelte a háború miatt rendkívül szegény magyar államot, amelyhez hozzátevődött még a menekültek kiskorú gyermekeinek iskoláztatási kötelezettsége is. Úgyszintén jelentős kihívást és feladatot jelentett a több éven keresztül, a lakosságcsere keretében áttelepülők ellátása és társadalmi beillesztése.

A magyarországi legfőbb oktatásügyi hatóság, vagyis a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) a magyar-csehszlovák viszonyban az oktatás és a művelődés kérdéseinek megoldásában játszott szerepet. Kulturális kapcsolatokról ebben az időszakban alig beszélhetünk, bár a magyar fél többször próbálkozott különböző szinteken és módokon kapcsolatokat kialakítani a csehszlovák féllel - igen kevés sikerrel.

A csehszlovákiai magyarok oktatásának megoldására, a magyar iskolák bezárásának megakadályozására a VKM-nek semmiféle eszköze nem volt. Ezzel ellentétben azonnal hozzákezdett és megszervezte a Magyarországra menekült családok iskoláskorú gyerekeinek taníttatását és gondozását.

A nép-, ill. általános iskolás gyerekek szüleik mellett maradhattak, és őket az elhelyezésükre kijelölt helység iskolájába utalták be, és ott biztosítottak számukra az akkori körülményekhez képest megfelelő nevelést. Ez alól jelentettek kivételt azok a gyerekek, akiket az 1947-ben Rajkán megnyitott Menekült Gyermekek Tanulóotthonába utaltak be. E legszegényebb szülők gyermekei számára a VKM és a Vöröskereszt által fenntartott bentlakásos intézmény jelentett biztonságos, mindenféle ellátást biztosító otthont 1949-es megszüntetéséig.

A középiskolás diákok, ill. a felsőfokú oktatásban részt vevő egyetemisták és főiskolások gondozása már nagyobb problémát jelentett. A zömmel városokban lévő közép- és felsőfokú oktatási intézményekben tanuló, szüleiktől távol lévő diákok számára először is megfelelő kollégiumi elhelyezést kellett biztosítani. Ez egyrészt a romossá vált épületek, ill. az egyébként is megnőtt hallgatói létszám miatt igen nehézkesen ment. Enyhített a gondon, hogy 1938 után létezett Budapesten több kimondottan a felvidéki diákok számára kialakított kollégium, ill. internátus (Gróf Teleki Pál Diákotthon Felvidéki tagozata, valamint a Gömbös Gyula Diákotthon Felvidéki tagozata). Ezek ismét befogadták a most már menekültnek számító diákokat. Ezen kívül a különböző újonnan felállított vagy átalakított Állami Kollégiumok jelentettek szűkös, de biztos elhelyezési lehetőséget.

A szinte kivétel nélkül szegény, gyakran nyomorgó menekült diák ellátása még az előzőnél is nehezebb feladatot jelentett. A VKM 1945 őszétől 1946 nyaráig minden menekült diáknak - iskoláján, ill. az egyetemek Diákjóléti Hivatalain keresztül - rendszeres havi segélyt folyósított. Ez a menzai étkezés mellett a lakhatást tette lehetővé. Jogszabállyal tették ingyenessé a legalább elégséges osztályzatot elért menekült diákok vizsgadíjait.

1946 augusztusától a VKM új költségvetése már nem tette lehetővé az állandó, rendszeres segély biztosítását, ezek után a diákok alkalmi pénzsegélyekben, valamint élelmiszer és cipősegélyben részesültek. Ekkortól az iskoláztatásban érdekelt társminisztériumok is részt vállaltak a diákok gondozásából.

A menekült diákokról történt rendszeres, és mindenre kiterjedő gondoskodást 1949-ig folytatták (pl. laboratóriumi díjak ingyenessé tétele, a diplomák egyoldalú elismerése vagy éppen nyári vakáció szervezése). Ebben az évben a csehszlovák állam a menekült diákok számára lehetővé tette a szünidei hazautazás lehetőségét. (1950 nyarán megismételték az akciót, azonban a szünidőről hazatérni szándékozó diákokat a csehszlovák hatóságok már nem engedték vissza többé Magyarországra.)

A lakosságcsere egyezmény után 1946 végén megkezdődött a felvidéki magyar családok áttelepítése. A VKM-re ebben az esetben ismét a gyermekek és fiatalok iskoláztatása megszervezésének feladata hárult. Ezt viszonylag könnyen megoldódott, hiszen a felvidéki magyarok többségét a kitelepített svábok helyére, azok lakóhelyére költöztették.

Mindezeken túlmenően meg kellett birkózni a csehszlovák államból a kiutasítás vagy a megélhetésük ellehetetlenítése miatt átmenekült tanítók és tanárok elhelyezésével és kenyérkereső foglalkozással való ellátásával is.

1945 és 1948 között a magyar-csehszlovák kulturális kapcsolatok rendkívül csekély mértékűek voltak, és két ország közötti hideg viszony nem tette lehetővé mélyebb együttműködés kialakítását. A VKM támogatta a felvidéki írókat, könyvvel látta el a csehországi deportáltakat, valamint igyekezett kölcsönös kapcsolatokat is kialakítani a csehszlovákiai és a magyar közgyűjtemények között. Az együttműködési készség alacsony fokát mutatja, hogy a csehszlovák fél 1948/49-ig még ösztöndíjasok küldésétől és fogadásától is elzárkózott.

A VKM a kezdetektől fokozott figyelemmel kísérte a felvidéki magyarok sorsát. A minisztérium vezetői, valamint az ilyen jellegű feladatot végző Külföldi Kulturális Kapcsolatok Főosztálya figyelték leginkább feszült érdeklődéssel a csehszlovákiai fejleményeket. Bár beavatkozásra a minisztériumnak nem volt módja, a tudomására jutott információkat többnyire megküldte a magyar Külügyminisztérium számára. Saját nemzetközi kapcsolataikat is megmozgatták a sanyargatott magyarok érdekében (pl. memorandum küldése a külföldi egyetemeknek, nemzetközi segítő csoport szervezése és tájékoztatása Belgiumban: Action de Secours à la Hongrie, stb.).

A VKM-ben működő, az egyházak ügyeit intéző szervezeti egységek (I. Katolikus Főosztály, II. Nem katolikus Főosztály) iratai az 1956. novemberi levéltári tűzben elégtek, azonban a felvidéki papokra és a magyarok vallásos életére vonatkozó értesüléseiket gyakran átküldték a külügynek, így egy részük ma is olvasható.

A Felsőoktatási és Tudományos Főosztály a kulturális és tudományos értékek (műkincsek, múzeumok, egyetemek stb.) magyarországi újjászervezését végezte, amelynek során meg kellett oldania a már csehszlovák fennhatóság alatti területről származó magyar javak elhelyezését is.

A Nevelési Főosztály a felvidéki menekült diákok elhelyezését, ellátását és nevelési ügyeit intézte, külön csoportot alakítva erre a célra.

A rendelkezésre álló dokumentumok közül a felvidéki állapotokat legjellemzőbben és legbővebben illusztrálókat válogattuk ki, zömmel a Külföldi Kulturális Kapcsolatok Főosztálya anyagából. Az dokumentumok szinte mindegyike iktatott, rendeltetésszerűen irattározott, és néhány kivételtől eltekintve előadói ívvel és a szükséges kezelési feljegyzésekkel ellátott ügyirat.

A kultusztárca tisztviselői, nagy empátiáról is tanúbizonyságot téve, minden fontosabb eseményről igyekeztek tudomást szerezni. Folyamatosan nyomon követték a történéseket, és vázolták azok várható hatását. A jövőre nézve is helytálló megállapítást tettek például 1948 decemberében azzal a kijelentéssel, miszerint ekkorra még a Bene? elnök által kiadott „jogfosztó dekrétumokat nem helyezték hatályon kívül. Egyes szlovák vezető embereknek ugyan az a véleményük, hogy a később alkotott törvény, ha nem is intézkedik [az] előző ellenkező intézkedéseket tartalmazó rendeletek megszüntetéséről, tartalmánál fogva hatálytalanítja az előbbit. Viszont a gyakorlatban a Bene?-féle rendeletek mindaddig élnek, amíg újabb elnöki dekrétummal azokat nem törlik el, vagy a csehszlovák országgyűlés nem minősíti őket semmisnek".

A minisztérium vezetése is erősen érdeklődött a csehszlovák ügyek iránt. Ravasz Károly, aki a magyar külügy hivatalos képviselője volt Pozsonyban, Ortutay Gyula miniszternek (1947. március - 1950. február) 1947. májusban írt terjedelmes tájékoztató levelet a kinti helyzetről. Meggyőződése szerint a magyar államvezetés eddigi álláspontja nem volt megfelelő a kérdés kezelésére. Szavai szerint: „az általunk előszeretettel, mondhatnám hagyományosan folytatott »mindenemet odaadom, de akadjon a torkodon« politikája, ahogy semmilyen irányban, úgy a csehszlovákok felé sem vezethet eredményre".

Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők