Források a felvidéki magyarok sorsáról a második világháború után

„Amikor a most uralmon lévő csehszlovák parancsnokság Rozsnyóra került, az ő kormánybiztosuk a magyar iskolákat bezárással fenyegette, de ezt az orosz parancsnokság letiltotta, a magyar tanítás tovább folyt, sőt az orosz parancsnok a premontrei gimn[áziumi] igazgató előtt azt a kijelentést tette, a csehszlovák vezető előtt, hogy ti minket becsaptatok, azt mondottátok, hogy a felvidéki terület mind szlovák, s minél tovább tartózkodom itt, annál jobban tapasztalom, hogy ez a vidék teljesen magyar.”

Bevezetés 

A második világháború végén ismét megszülető új csehszlovák állam a harcok elvonulása után vette birtokba az 1938-as első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült felvidéki területeket is. A túlnyomóan magyarok lakta részen erőszakos elnyomó uralmat vezetett be, és megkezdte a számára nem tetsző, megbízhatatlannak, valamint háborús bűnösnek tekintett magyarok tömegeinek kiutasítását és elűzését.

A magyar nemzetiségű lakosság életének megnyomorítását Eduard Beneš köztársasági elnök jogszabályok tömegének kibocsátásával és végrehajtásával igyekezett elérni. Az 1945. április 5-én megalkotott kassai kormányprogram megfosztotta a magyarokat (és a németeket) állampolgárságuktól. A program kimondta a közigazgatás „nem szláv" elemektől való megtisztítását, a magyar földbirtokok elkobzását és a nemzetiségi iskolák bezárását. Ezt követően sorra jelentek meg a magyarok jogfosztását kimondó elnöki rendeletek (kizárás a demokratikus jogok gyakorlásából, megfosztás az állampolgárságtól, a nemzeti bizottságok tagjainak kizárólag szlovák nemzetiségű személyekkel történő betöltéséről, komisszárok kinevezéséről a magyar falvakba, a magyarok vagyonának zár alá helyezéséről, magyar közalkalmazottak elbocsátásáról, magyar nyelvhasználat megtiltásáról, vagyonuk zár alá vételéről stb., stb.). A magyar lakosságnak a nemzetközi szervek előtt is szorgalmazott kitelepítését azonban nem sikerült elérni, a csehszlovák kormány kénytelen volt elfogadni az ún. lakosságcsere elvét. 1946. február 27-én írták alá az erre vonatkozó egyezményt.

A dekrétumok életbe lépése után a magyarok mindennemű szervezett közösségi léte megszűnt, a magyar iskolákat bezárták, feloszlattak minden magyar egyesületet, és igyekeztek minden megélhetési forrást (föld, üzem, magánalkalmazás) elvonni a magyar lakosságtól.
A helyzetet súlyosbította az 1946-ban megindult nagyméretű deportálási hullám is, amelynek során több tízezer személyt hurcoltak el csehországi kényszermunkára.

Ezzel egy időben megkezdődött az ún. reszlovakizációs akció is: aki szlováknak vallotta magát, az mentesült az elnöki dekrétumok magyarellenes intézkedéseinek hatálya alól.

Közben megkezdődtek az áttelepítések: a lakosságcsere keretében kb. 76 000 magyar telepítettek át Magyarországra.

A „hontalanság évei" 1948-ig tartottak. Ebben az időszakban a felvidéki magyarság teljes jogbizonytalanságban, és kiszámíthatatlan viszonyok között élt. Az 1948. február 25-i prágai kommunista hatalomátvétel után, az internacionalizmus jegyében és a szocialista-kommunista elveket hangoztatva a különböző jogfosztó rendelkezéseket fokozatosan megszüntették. 1948 végén leállították a lakosságcserét, megnyitották az iskolákat, és teret engedtek a közösségi élet bizonyos formáinak. 1949-ben - amennyire ez a kiépülő kommunista diktatúra viszonyai között lehetséges volt - a magyar kisebbség lassan visszanyerte jogait, ill. kulturális és gazdasági lehetőségeit.

A csehszlovákiai állapotok az 1945 utáni Magyarországra is jelentős hatást gyakoroltak, és az államot nehéz feladatok elé állították. A külügyi szervek a nemzetközi diplomácia révén igyekeztek a helyzeten segíteni, és enyhíteni a felvidéki magyarokra, valamint az anyaországra nehezedő nyomást. A különféle próbálkozások azonban nem jártak eredménnyel, és a párizsi békekonferencián sem nem született Magyarországra nézve kedvező döntés: visszaálltak a 1938 előtti határok, ráadásul még további három községet (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár) is Csehszlovákiához csatoltak.

A csehszlovák hatalom elől összesen kb. 38 000 magyar menekült át a határon 1945-1948 között, igen gyakran a Duna folyón keresztül. A menekültek ellátása, letelepítése, munkához juttatása nagyon megterhelte a háború miatt rendkívül szegény magyar államot, amelyhez hozzátevődött még a menekültek kiskorú gyermekeinek iskoláztatási kötelezettsége is. Úgyszintén jelentős kihívást és feladatot jelentett a több éven keresztül, a lakosságcsere keretében áttelepülők ellátása és társadalmi beillesztése.

A magyarországi legfőbb oktatásügyi hatóság, vagyis a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) a magyar-csehszlovák viszonyban az oktatás és a művelődés kérdéseinek megoldásában játszott szerepet. Kulturális kapcsolatokról ebben az időszakban alig beszélhetünk, bár a magyar fél többször próbálkozott különböző szinteken és módokon kapcsolatokat kialakítani a csehszlovák féllel - igen kevés sikerrel.

A csehszlovákiai magyarok oktatásának megoldására, a magyar iskolák bezárásának megakadályozására a VKM-nek semmiféle eszköze nem volt. Ezzel ellentétben azonnal hozzákezdett és megszervezte a Magyarországra menekült családok iskoláskorú gyerekeinek taníttatását és gondozását.

A nép-, ill. általános iskolás gyerekek szüleik mellett maradhattak, és őket az elhelyezésükre kijelölt helység iskolájába utalták be, és ott biztosítottak számukra az akkori körülményekhez képest megfelelő nevelést. Ez alól jelentettek kivételt azok a gyerekek, akiket az 1947-ben Rajkán megnyitott Menekült Gyermekek Tanulóotthonába utaltak be. E legszegényebb szülők gyermekei számára a VKM és a Vöröskereszt által fenntartott bentlakásos intézmény jelentett biztonságos, mindenféle ellátást biztosító otthont 1949-es megszüntetéséig.

A középiskolás diákok, ill. a felsőfokú oktatásban részt vevő egyetemisták és főiskolások gondozása már nagyobb problémát jelentett. A zömmel városokban lévő közép- és felsőfokú oktatási intézményekben tanuló, szüleiktől távol lévő diákok számára először is megfelelő kollégiumi elhelyezést kellett biztosítani. Ez egyrészt a romossá vált épületek, ill. az egyébként is megnőtt hallgatói létszám miatt igen nehézkesen ment. Enyhített a gondon, hogy 1938 után létezett Budapesten több kimondottan a felvidéki diákok számára kialakított kollégium, ill. internátus (Gróf Teleki Pál Diákotthon Felvidéki tagozata, valamint a Gömbös Gyula Diákotthon Felvidéki tagozata). Ezek ismét befogadták a most már menekültnek számító diákokat. Ezen kívül a különböző újonnan felállított vagy átalakított Állami Kollégiumok jelentettek szűkös, de biztos elhelyezési lehetőséget.

A szinte kivétel nélkül szegény, gyakran nyomorgó menekült diák ellátása még az előzőnél is nehezebb feladatot jelentett. A VKM 1945 őszétől 1946 nyaráig minden menekült diáknak - iskoláján, ill. az egyetemek Diákjóléti Hivatalain keresztül - rendszeres havi segélyt folyósított. Ez a menzai étkezés mellett a lakhatást tette lehetővé. Jogszabállyal tették ingyenessé a legalább elégséges osztályzatot elért menekült diákok vizsgadíjait.

1946 augusztusától a VKM új költségvetése már nem tette lehetővé az állandó, rendszeres segély biztosítását, ezek után a diákok alkalmi pénzsegélyekben, valamint élelmiszer és cipősegélyben részesültek. Ekkortól az iskoláztatásban érdekelt társminisztériumok is részt vállaltak a diákok gondozásából.

A menekült diákokról történt rendszeres, és mindenre kiterjedő gondoskodást 1949-ig folytatták (pl. laboratóriumi díjak ingyenessé tétele, a diplomák egyoldalú elismerése vagy éppen nyári vakáció szervezése). Ebben az évben a csehszlovák állam a menekült diákok számára lehetővé tette a szünidei hazautazás lehetőségét. (1950 nyarán megismételték az akciót, azonban a szünidőről hazatérni szándékozó diákokat a csehszlovák hatóságok már nem engedték vissza többé Magyarországra.)

A lakosságcsere egyezmény után 1946 végén megkezdődött a felvidéki magyar családok áttelepítése. A VKM-re ebben az esetben ismét a gyermekek és fiatalok iskoláztatása megszervezésének feladata hárult. Ezt viszonylag könnyen megoldódott, hiszen a felvidéki magyarok többségét a kitelepített svábok helyére, azok lakóhelyére költöztették.

Mindezeken túlmenően meg kellett birkózni a csehszlovák államból a kiutasítás vagy a megélhetésük ellehetetlenítése miatt átmenekült tanítók és tanárok elhelyezésével és kenyérkereső foglalkozással való ellátásával is.

1945 és 1948 között a magyar-csehszlovák kulturális kapcsolatok rendkívül csekély mértékűek voltak, és két ország közötti hideg viszony nem tette lehetővé mélyebb együttműködés kialakítását. A VKM támogatta a felvidéki írókat, könyvvel látta el a csehországi deportáltakat, valamint igyekezett kölcsönös kapcsolatokat is kialakítani a csehszlovákiai és a magyar közgyűjtemények között. Az együttműködési készség alacsony fokát mutatja, hogy a csehszlovák fél 1948/49-ig még ösztöndíjasok küldésétől és fogadásától is elzárkózott.

A VKM a kezdetektől fokozott figyelemmel kísérte a felvidéki magyarok sorsát. A minisztérium vezetői, valamint az ilyen jellegű feladatot végző Külföldi Kulturális Kapcsolatok Főosztálya figyelték leginkább feszült érdeklődéssel a csehszlovákiai fejleményeket. Bár beavatkozásra a minisztériumnak nem volt módja, a tudomására jutott információkat többnyire megküldte a magyar Külügyminisztérium számára. Saját nemzetközi kapcsolataikat is megmozgatták a sanyargatott magyarok érdekében (pl. memorandum küldése a külföldi egyetemeknek, nemzetközi segítő csoport szervezése és tájékoztatása Belgiumban: Action de Secours à la Hongrie, stb.).

A VKM-ben működő, az egyházak ügyeit intéző szervezeti egységek (I. Katolikus Főosztály, II. Nem katolikus Főosztály) iratai az 1956. novemberi levéltári tűzben elégtek, azonban a felvidéki papokra és a magyarok vallásos életére vonatkozó értesüléseiket gyakran átküldték a külügynek, így egy részük ma is olvasható.

A Felsőoktatási és Tudományos Főosztály a kulturális és tudományos értékek (műkincsek, múzeumok, egyetemek stb.) magyarországi újjászervezését végezte, amelynek során meg kellett oldania a már csehszlovák fennhatóság alatti területről származó magyar javak elhelyezését is.

A Nevelési Főosztály a felvidéki menekült diákok elhelyezését, ellátását és nevelési ügyeit intézte, külön csoportot alakítva erre a célra.

A rendelkezésre álló dokumentumok közül a felvidéki állapotokat legjellemzőbben és legbővebben illusztrálókat válogattuk ki, zömmel a Külföldi Kulturális Kapcsolatok Főosztálya anyagából. Az dokumentumok szinte mindegyike iktatott, rendeltetésszerűen irattározott, és néhány kivételtől eltekintve előadói ívvel és a szükséges kezelési feljegyzésekkel ellátott ügyirat.

A kultusztárca tisztviselői, nagy empátiáról is tanúbizonyságot téve, minden fontosabb eseményről igyekeztek tudomást szerezni. Folyamatosan nyomon követték a történéseket, és vázolták azok várható hatását. A jövőre nézve is helytálló megállapítást tettek például 1948 decemberében azzal a kijelentéssel, miszerint ekkorra még a Bene? elnök által kiadott „jogfosztó dekrétumokat nem helyezték hatályon kívül. Egyes szlovák vezető embereknek ugyan az a véleményük, hogy a később alkotott törvény, ha nem is intézkedik [az] előző ellenkező intézkedéseket tartalmazó rendeletek megszüntetéséről, tartalmánál fogva hatálytalanítja az előbbit. Viszont a gyakorlatban a Bene?-féle rendeletek mindaddig élnek, amíg újabb elnöki dekrétummal azokat nem törlik el, vagy a csehszlovák országgyűlés nem minősíti őket semmisnek".

A minisztérium vezetése is erősen érdeklődött a csehszlovák ügyek iránt. Ravasz Károly, aki a magyar külügy hivatalos képviselője volt Pozsonyban, Ortutay Gyula miniszternek (1947. március - 1950. február) 1947. májusban írt terjedelmes tájékoztató levelet a kinti helyzetről. Meggyőződése szerint a magyar államvezetés eddigi álláspontja nem volt megfelelő a kérdés kezelésére. Szavai szerint: „az általunk előszeretettel, mondhatnám hagyományosan folytatott »mindenemet odaadom, de akadjon a torkodon« politikája, ahogy semmilyen irányban, úgy a csehszlovákok felé sem vezethet eredményre".

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők