Iratok Kádár János belügyminiszterségének idejéből

„A Magyar Köztársaság Elnöke 1948. évi augusztus hó 5-én kelt elnöki elhatározásával Rajk László belügyminisztert eddigi buzgó szolgálata elismerése mellett ezen tiszte alól felmentette, s egyidejűleg nevezettet külügyminiszterré, Kádár János országgyűlési képviselőt pedig belügyminiszterré kinevezte. […]
Intézkedés teendő a 24.001/1947. II. P.M. számú rendeletben meghatározott 150%-os miniszteri pótlék Rajk László volt belügyminiszter részére való beszüntetése és egyidejűleg Kádár János belügyminiszter részére fogadalomtétel napjától, azaz 1948.évi augusztus 5-től való kiutalása iránt.”

Feltételezhetnénk, hogy az államvédelemmel foglalkozó egységeknek az államrendőrség szervezetéből történő kiemelésével, centralizálásával és jogkörének bővítésével a belügyminiszter pozíciója erősödött. A valóságban azonban nem ez történt. A Rajk kinevezésétől Zöld Sándor lemondásáig terjedő időszakban a mindenkori belügyminiszter jelentősége, illetve hatalma fokozatosan zsugorodott, ez a folyamat - ami nem volt független a miniszterek

- Kádár János belügyminisztersége alatt vált nyilvánvalóvá.

Ekkoriban a belügyi igazgatás két ága: a közigazgatás és a rendőrség irányítása de iure a belügyminiszter kezében összpontosult, de facto azonban a miniszter mindkét területen vesztett befolyásából. Ami a közigazgatást illeti, ebben az időszakban vált teljessé az ország igazgatásának szovjetizálása, de ezt a változást nem a tanácsrendszer bevezetése, hanem a már kiépült pártszervezet ekkoriban történő megerősödése jelentette. Az államigazgatás szervezetével párhuzamosan működő pártstruktúra kiépítését a Magyar Kommunista Párt vezetői már 1945 tavaszán megkezdték: ennek eredményeként megalakultak a párt területi, megyei bizottságai és járási titkárságai, illetve a párt központi apparátusa. Az 1948. júliusi egyesülési kongresszussal létrejött MDP az MKP struktúráját - és funkcionáriusai java részét - vitte tovább. Noha mind a központi, mind a területi apparátusok szerkezetében több változás történt a későbbiekben, de a szervezet döntő tulajdonsága, azaz a közigazgatásra gyakorolt befolyása változatlan maradt, mértéke pedig 1948 után jelentősen növekedett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a végrehajtó hatalom kulcspozícióban lévő embereinek döntéseit nem közvetlen hivatali feletteseik, hanem a hasonló szinten lévő pártszerv vezetői szabták meg. Kádár, mint belügyminiszter - és ugyanakkor az MDP

- sem a kormányfőnek: vagy tartozott felelősséggel, hanem az MDP csúcsvezetésének, ezen keresztül pedig a Szovjetunió irányítóinak; döntéseket tehát nem hozhatott szuverén módon, igaz, ezt nem is várták tőle.

Önmagában a párt- és az állami funkciók összemosása, illetve a kormányon lévő párt, pártok nyomásgyakorlása a közigazgatásra nem egyedi jelenség, viszont ezt a nehezen átlátható helyzetet tovább bonyolította a sztálinista államszervezetek sajátossága: az államvédelemmel foglalkozó rendőri egységek rátelepedése a közigazgatás állami- és pártszerveire. Ez a folyamat szintén Kádár belügyminisztersége alatt teljesedett ki. Az államvédelemmel foglalkozó szervezeteknek a Magyar Államrendőrségből való kikerülésével és egyesítésével, az államrendőrséggel látszatra egyenrangú, de a valóságban jóval befolyásosabb szervezet jött létre. Azt a határozatot, amivel ez a nagy hatalmú szerv minisztériumi rangot kapott - pontosabban az egész közigazgatástól már látszatra is függetlenné vált, szintén Kádár belügyminisztersége alatt, 1949. december 26-án hozta az MDP Politikai Bizottsága, amikor létrehozta az önálló Államvédelmi Hatóságot. Ennek a szervnek az állam- és a pártigazgatástól való függése egyébként is formális volt. Részben azért, mert - a gazdasági élet egyes elemei: a nagyobb, stratégiai jelentőségű üzemek, vállalatok mellett - ennek a területnek az irányításába „nyúltak bele" közvetlenül a szovjetek. Tehát amikor még elvileg a belügyminiszter felügyelete alá tartozott a BM ÁVH, vezetője: Péter Gábor a szovjet NKVD képviselőinek utasításaihoz, ennek hiányában az MDP

igazodott, akikhez Kádár - főtitkár-helyettesi pozíciója, az MDP Politikai Bizottságában betöltött tagsága ellenére - valójában sohasem tartozott. Részben, mert ebben a korszakban a döntéshozatal legfelső szintjén nem a betöltött állami- és/vagy pártfunkciók számítottak, hanem a Kreml-beli szovjet vezetőkkel fenntartott személyes kapcsolatok; ezen a területen pedig Kádár - nem lévén moszkovita - jelentős hátrányban volt. Emiatt, bármennyire jelentős döntéseket hoztak a belügyi területen minisztersége idején, személyes kvalitásai és kapcsolatai miatt azoknak inkább végrehajtója volt, semmint alakítója.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők