Kádár kegyéből, a Vatikán kérésére

Lénárd Ödön 1977-es szabadulása

„1977. június 30-án közönséges hétköznap volt, reggel az előírt időben ment ki mindenki a maga munkahelyére. De alig vettem kézbe a szokott dolgomat, lihegve rohant utánam egy smasszer: szedje össze minden cuccát és jöjjön: szabadul! Nyugodtan mondtam neki, igen: egy fél év múlva! A börtönrádióban hallottam, hogy van itt egy hasonló nevű fogoly. Én a maga helyében telefonon még visszakérdeznék, mert ha engem most tévedésből kitesznek, abból maguknak nagy bajuk lesz! Elszaladt és rohanva jött vissza: nem, jöjjön, nincs tévedés, maga az!"

Lénárd Ödön visszaemlékezése szabadulásának történetéről 2000 körül

Sehol egy régi arc, régi lélek, szó,
a prófécia százszorosan vág:
magam vagyok immár és utolsó,
bocsásd el hát békében szolgád.
(Írtam a Gyűjtőben, 1974 elején.)

1977. június 30-án közönséges hétköznap volt, reggel az előírt időben ment ki mindenki a maga munkahelyére. De alig vettem kézbe a szokott dolgomat, lihegve rohant utánam egy smasszer: szedje össze minden cuccát és jöjjön: szabadul! Nyugodtan mondtam neki, igen: egy fél év múlva! A börtönrádióban hallottam, hogy van itt egy hasonló nevű fogoly. Én a maga helyében telefonon még visszakérdeznék, mert ha engem most tévedésből kitesznek, abból maguknak nagy bajuk lesz! Elszaladt és rohanva jött vissza: nem, jöjjön, nincs tévedés, maga az!

Egy nagyobb, reprezentatív terembe vittek, ahol már együtt volt a börtön egész vezetősége: parancsnok, parancsnokhelyettes, őrparancsnok, a nevelőtisztek vezetője, és még egy általam nem ismert személy. A parancsnok ünnepélyes hangon hirdette ki: A Magyar Népköztársaság és a Vatikán megegyezése alapján azonnal szabadul! Ez alatt elintézték az adminisztratív elemeket, megkaptam a pénzemet, a zárkából elhoztam a dolgaimat, maga a parancsnok kísért ki a kapuig, rámutatva egy taxira: az a kocsi magára vár. A taxis persze érdeklődött, hogy ki vagyok, és mikor én egyszerűen mondottam neki, hogy pap, fölháborodottan mondta: hát még mindig vannak benn papok, megnyugtattam, hogy én voltam az utolsó.

Aztán lassan gondolkodni kezdtem, hogy egy nemzetközi szerződés keretében, ez nem rossz, mert akkor mégsem lehet az embert egy fikarcnyi idő után úgy visszacepelni, mint az 1963-as amnesztia után. Azután: mi van amögött, hogy 24 órán belül találkozni tartozom a rendfőnökömmel. Hiszen úgyis elmentem volna hozzá, de én soha keretben nem voltam, semmiféle esküdt nem tettem le, mert én olyasmit, ami ellen Róma tiltakozik, nem voltam hajlandó csinálni. A nyomozók csak úgy hívtak: „a kiugrott piarista" - soha senki nem rúgott ki engem -, ha le is kellett írniuk: „a volt piarista", de hát mi az hogy „tartozom" jelentkezni? Vagy én nem lehetek aposztata? Nem egyet ismerek közülünk, aki szabadulása után lett az, azt gondolva, hogy így békén fogják hagyni - amiben, mellesleg, igaza is volt, - de ez megint olyan eset, ahol az illető lelkiismereti félelme, genetikus nyomottsága felett csak az Úr illetékes ítélkezni.

A dolgokat én úgy írom le, ahogy velem történtek, tehát össze-vissza, átfedésekkel, időzavarban.

A kocsiban én nem tudtam, hogy az enyéim mit tudnak rólam. Fogalmam se volt arról, hogy kb. egy hónap óta keringett körülöttük ez a hír, tán az alább emlegetendőkből kiszűrődve, amit úgysem lehetett a hivatalos dezinformációktól biztosan megkülönböztetni. Én csak azt tudtam, hogy otthon több fennjáró, gyenge ember is van, és féltem attól, hogy esetleg, engem meglátva a szívéhez kap, és meghal. Amit viszont az öcsém, akivel aznap reggel közölték a hírt, nem vehetett számításba, és csak azt jelentette délben a rendházba, hogy nyomom sincs. Én azonban elmentem egy ismerőshöz, akitől felhívtam a „világnézeti" enyéimet, akik elhozták az öcsémet, közben szétkürtölve a hírt. Most aztán találkoztam mindenkivel, de otthon még egyszer sem aludtam, hanem a „világnézeti" enyéim által felajánlott két kis lakás közül választottam az alkalmasabbat. Most már mindenki megnyugodott, és én másnap jelentkeztem az akkori 

 (már nem él). Az első kérdése az volt hozzám, hogy a bíboros úr (Lékai) megkérdezte tőle, hogy lesz-e számomra egy szoba a rendházban, mire ő azt felelte, hogy természetesen. Én viszont, megköszönve ezt, azt feleltem, hogy őszig semmiféle döntést nem hozok, várnak az orvosaim, és teljes kivizsgálást csinálnak rajtam. Savanyú képpel vette tudomásul. Bécsben élő kedves, fiatalkori jóbarátom, az OMC kiadó  napokon belül megkeresett, és abban is megegyeztünk, hogy milyen könyveket fog nekem fordításra elküldeni. A nyugdíjam ügyében az öcsém járt el, akivel közölték, hogy az 5 éven túli [börtönbüntetés] minden előzőt [értsd: munkaviszonyt] eltöröl, menjek csak szépen dolgozni, és 10 év múlva (76 évesen) majd kérhetem a nyugdíjaztatásomat. - Milyen munkát, fizetést kaphatott az ember abban az időben, az én múltammal és fizikai állapotomban? És én arról a titkos rendeletről is tudtam, hogy ha egy politikai [elítélt] nyugdíjba megy, annak az iratait fel kell terjeszteni a Belügyminisztériumba, amelyik abból szuverénül, megokolás nélkül annyit húz le, amennyit akar. Na, pont ezzel akartam eltölteni a hátralévő időmet. És hogy gondoskodik a Gondviselés az emberekről: szabadulásom előtt való nap ígérte meg egy nyugati Caritas, hogyha nehézségem lenne, ők segíteni fognak. Jelentettük a dolgot, és ők egészen a rendszerváltozásig havi 100 dolláros bankátutalással oldották meg a kérdést.

Tárgyi kapcsolata miatt ide kapcsolom azt az édes esetet is, hogy több mint egy évtized után, mikor a nyugdíjrendezésre került a sor, én sehol nem jelentkeztem. Azt gondoltam, hogy ha a magyar papság közel egy harmada, amelyik bebörtönözve, internálva, minden további nélkül letartóztatva volt, ezen a címen egyszerre jelentkezik, az akkor sem ragyogó gazdasági helyzetben, a társadalom szükségképen fogja mondani, hogy lám a papok hogy szaladnak a pénz után... Ezt a kérdést a püspöki karnak kellene feltennie, és a kormányzattal megegyeznie valami átfogó, nyílt és elfogadható megoldásban. És miután ez nem történt meg, én a magam lelkiismerete szerint jártam el, és csöndben maradtam. Az Úristen eddig is gondolt velem, valahogy ezután is fog. Egy beszélgetésben aztán a 

 (tehát az itthoni, nem moszkovita kommunisták) megtudták, hogy az én nyugdíjügyem nincs rendezve. Felháborodtak, felrohantak Göncz Árpádhoz, aláírattak vele valamit, és a nyugdíjigazgatóság azonnal elintézett mindent. De hát nem nevetséges, hogy a leghosszabb ideig ülő papnak a nyugdíjügyét a kommunisták rendezik el! Ilyen össze-vissza élünk. No, de csak nem fordulok ezzel ahhoz a  akinek a magatartásából szerényen csak azt sejtettem, hogy kellek neki, mint a púp a hátára, de azt nem, amit egy jó évtized és az ő halála után a levéltári iratok árultak el!

Tehát visszatérve a szabadulásomhoz, Török Jenő már az első napokban meglátogatott, beszélgettünk, mint régen (azt már csak később tudtam meg, hogy az ÁEH azt is felhányta neki - tehát vagy engem, vagy őt, valószínűleg mindkettőnket - már azonnal figyeltek is). Kivittek a váci kórházba, ahol teljes vizsgálatot hajtott végre rajtam egy baráti orvosi csoport, de nem találtak semmit sem, kivéve egy vulkánformájú furcsa furunkulust az arcomon. Azt mondták, ezt azonnal levesszük, szövetvizsgálatira is csak utólag küldjük el. Csak egy babérlevél alakú bőrszeletet kellett eltávolítaniuk, a bőrt összehúzták rajta, ma már nem is látszik. Nekem megsúgták, hogy már rosszindulatú volt, de még csak a bőrben, így nincs metastazis, és ezért is írhatom még ma ezeket a sorokat.

A földhözragadt „hívő" erre mondja, hogy micsoda dolog ez az Istentől, hogy egy hűséges hívét 18 évig hagyja börtönben nyűglődni, és csak azután csinál egy ilyen nemzetközi cirkuszt, hogy elengedjenek neki egy fél évet! Hát ez nem inkább kigúnyolása valaminek?

Volt egy kedves rabtársam, akinek a homlokán volt valami ugyanilyen a szabaduláskor, de férfiember létére nem törődött egy furunkulussal, ami azonban szintén már rosszindulatú volt, és két év alatt elvitte. - Mikor fogjuk érteni a Gondviselést?

Ismét visszatérve a szabadulásomhoz. Az orvosaim azt is megsúgták, hogy kijött egy team az ÁEH-ból, és megnézte az irataimat, hogy azért ők is tudnak rólam valamit. De még ez előtt, 5 nappal a szabadulásom után, Straub, Miklós Imre akkori helyettese, egy hivatalnoka kíséretében, kiutazott Rómába, hogy elintézzék az én ügyemet. Nem tudom, de valószínűnek tartom, hogy ott zárt kapukra találtak. Érdeklődtek azután is, hogy ki volt a rendemben olyan jó barátom, akikre hallgatnék, és ott a valósághoz hűen Török Jenőt említhették. Ez megmagyarázza azt, hogy egyszer csak átnyújt a rendfőnököm egy levelet, amit szerinte, de amit el is hiszek neki, a Püspöki Kar akkori titkára, Cserháti hozott be zsebben, és amit rajtam kívül kapott ő is és Lékai is, és ami egészen más stílusú volt, mint a fent említett. Azt írja, hogy ki kellene egy-két évre jönnöm Rómába, pihenni, a zsinat dolgait feldolgozni, annyi idő után nyelvgyakorlásra, tágulni, és arra is gondolni, hogy a már nyugdíjas Tomek Vince generálissal is törődjön valaki, mert elhanyagolják és különben is - és itt a lényeg! - itthon köröttem egy „fekete mítosz" alakul ki, ami csak ront mindenen. Az amnesztiának egyébként is előfeltétele volt, induljak mihamarabb! Csak akkor én már harminc éve küszködtem különféle rendőri trükkökkel, úgyhogy nem volt olyan egyszerű rám ijeszteni. Megírtam a dolgokat Rómába. Onnan azt a választ kaptam szóban és írásban is, hogy az én kiutazásom a tárgyaláson még óhaj formájában sem öltött alakot egyik oldalról sem. Örömmel fogadnak, ha kimegyek, kiválaszthatom az országot, a házat ahol élni akarok, de ők soha nem fognak rám parancsolni, hogy menjek ki. Próbálkoztak rendőri piszkálódással is, de én erre csak panaszt emeltem a Kádár-titkárságon, amire a Legfőbb Ügyészség válaszolt, hogy közbelépésre nem látnak okot. De más oldalról megtudtam, hogy a velem foglalkozó rendőrtisztet leállították. - A rendfőnököm azonban kitartóbb volt, s egyszer írt, hogy döntsek már, mert jön Poggi bíboros, Casaroli helyettese, és az én ügyemet is tisztába akarja tenni. Erre én visszaküldtem az ő és a római levél másolatát, írva, hogy állítsa őket össze, mert az én agyam kicsi ehhez a feladathoz.

Anélkül, hogy az idősorrendhez ragaszkodnék, a dolog levegőjét szeretném éreztetni. A rendfőnököm pl. kihívott egy fényképező kispapot, aki több képet is készített kettőnkről a római küldöttel és az akkori pesti házfőnökkel. Én persze akkoriban csak azt gondoltam, hogy ez csak a hosszú ideig távol volt családtag hazatérése feletti öröm. Ma már tudom, hogy a szabadulásomnak jobbra-balra való bizonyítása volt csupán. Mert az illető kispap évek múltán elmondta nekem, - hiszen korábban nem is ismert, nem is tudott rólam, hogy csak a legszükségesebb dolgokra készüljön fel, és ne nagyon sürögjön körülöttem, mert én „veszélyes" vagyok. Igaz, a rendes útlevélkérésemet majd egy évtized után is visszautasították, mint „büntetett előéletűét".

Ahogy - mint pap - nem vettem részt semmi '56-os ügyben, úgy nem volt most kapcsolatom semmi politikai ízű félig, vagy egészen nyílt megnyilatkozásban. Elsősorban a magam papi munkáját kezdtem ott, ahol arra vágytak is. Pl. nem miséztem többé a rendházban, hanem a magam otthoni kis íróasztalánál. A rendem nem törődött velem. Én néha bementem egy-egy kedves rendtárshoz, mint pl. Szemenyei Lacihoz, az akkori pesti házfőnököz, aki egyedül mondta nekem: te, ha szorult helyzetbe kerülsz, szólj nekem, én mindig el tudom könyvelni! Én azonban ezt sohasem vettem igénybe.

Vagy itt volt az aranymisém ügye (az ember első miséjének ötvenedik évfordulója). Bár ezt mindenütt számon tartják, és megünneplik, nekem senki sem szólt. Így Kismaroson mondtam az ünnepi misét, Pesten pedig a Jézus Szívében, ahol annak idején gyóntattam is. Hogy a becsületet mentse, ide egymagában eljött a pesti ház akkori főnöke. Mondjam tovább? A Pesti Piarista Diákszövetség - mikor már élhetett - meghívott egy előadót, hogy beszéljen a maga börtönélményeiről. Az illető tényleg piarista diák volt Debrecenben, de aztán kommunista lett, Nagy Imréékhez sodródott, majd mikor beütött a liberális uralom, a nemzetközileg ismert magyar származású milliárdosnak ő lett a magyarországi 

Én tízéves korom óta piarista levegőben élek, így automatikusan diákszövetségi tag vagyok, először épp az iskolák államosítása révén kerültem börtönbe, s a továbbiakban azért, mert nem adtam fel a hűségemet, és több mint 18 évet ültem, s nem a másik fikarcnyi idejét, de én éppen a hűségem miatt nem kellettem senkinek.

Persze, akkor a rendben is liberális uralom volt.

Aztán, mikor eljött a rend magyarországi működésének 350. évfordulója, a Várban, a Nemzeti Galéria egyik termében egy kiállításon mutatták be a rend több évszázados tevékenységét. Az ügy maga méltó, de a kivitele... Az üldözöttek és azok művei nem léteztek. Schütz Antal nemzetközi hírű kétkötetes Dogmatikája - sehol; bezzeg 

 egykötetes, bár sokkal kevésbé súlyos Dogmatikája ott van. Török Jenő rengeteg fáradtsággal készült, és szinte csak egyetlen igazi katolikus munkáiból egy-kettő eldugva. Semmi a veszteségeinkből: 8 iskola könyvtáraival ezernyi évszázados emlékeivel, de századfordulói, inkább szégyellnivaló kispolgári encsem-bencsemeivel igen. Semmi a veszteségeinkből: épületekben, emberekben, semmi a börtöneinkben élőkről, szenvedéseikről, szétszórtságainkról (árulásainkról?) stb. Kétszer néztem meg - és utána egy körlevelet küldtem szét a rendtagok érdemesebb részének, hogy ti tévedtek, mert a kiállítás szép ugyan, csak nem 350 éves, hanem 300 éves - az utolsó 50 évet kifelejtették belőle. Az is érdekes, hogy én csak a megnyitás napján tudtam meg az ügyet, meg se kérdeztek, tudnék-e valamit hozzá szólni. Mellesleg ez a magatartás általános volt. Az ember azt hitte, hogy ha valaki végigjárja a hadak útját, egy-egy dologhoz meghívják, hogy mit szól hozzá? Mikor pl. Márton Áron szabadult, azonnal maga mellé vette az ugyancsak börtönmúlttal rendelkező Erős Józsefet. Éntőlem több mint 20 év alatt senki sem kérdezett semmit - azon azonban most nevetek, hogy halálom „után fel fognak fedezni", és valamivel szaporítják majd iskolánk hasonló részeit. Aki az életben kellemetlen volt, az halála után még hasznos lehet! Persze ebből a körlevélből is csak vicsorgó harag lett, de adatszerűen senki egy szót sem szólt arról, hogy miben nincs igazam.

A sornak jellemző vége.

[Aláírás nélkül.]

Ezen a napon történt január 19.

1919

Károlyi Mihály az első Magyar Köztársaság (nem ideiglenes) elnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők