Bevezetés

Az 1956. november 4-ével kezdődő kommunista restauráció azért engedélyezte és felügyelte az Írószövetség újjászervezését, mert eszközként kívánta felhasználni a művészeti élet egyéb tömörüléseivel együtt a rendszer konszolidálásában. A szövetség kereteiben működő írók sohasem alkottak az irodalompolitika szerint kívánatosnak tartott egységet. Az erős emberi és írói egyéniségek, a művészi törekvésekben egymástól eltérő csoportok, átszőve világnézeti-politikai véleménykülönbségekkel mindig „kilógtak" a sorból, állandóan veszélyt jelentettek a hivatalos irányvonal érvényesülésére, a „szocialista realizmus", a szocialista elkötelezettség erőszakkal kialakított uralkodó pozíciójára. Ezek a belső feszültségek a kedvező történelmi körülmények között erőteljesen jelentkeztek, és gyökeres változásokat követeltek a szövetség vezetésében. 1981. évi közgyűlés komoly figyelmeztetést jelentett a művészet- és irodalompolitika vezetőinek. Egyértelművé vált, hogy még a legkörültekintőbb előkészítés sem jelent biztosítékot arra, hogy az események kívánságaik szerint alakulnak. A rendszer általános helyzete - főként a Szovjetunióban zajló belpolitikai változások miatt - a 80-as évek derekára nem javult, sőt, romlott. A Magyar Írók Szövetsége (MISZ) soron következő közgyűlésének előkészületeit ez a helyzet határozta meg.

Az 1986-ban esedékes közgyűlés előkészítése már 1985-ben megkezdődött. A művészeti szövetségek vezetőivel május végén tárgyaltak a Művelődési Minisztérium (MM) és a pártközpont illetékesei. Ezek a tárgyalások - különféle felállásban - egészen 1986 novemberéig folytak. Augusztusra körvonalazódtak a szövetségekben, így az Írószövetségben létező problémák, amelyek között fontos, ha nem is minden tekintetben meghatározó szerepet játszottak az anyagi ügyek. Nyilvánvaló lett a belső megosztottság, a közös „normák", az egységes „értékrend" hiánya.

Ezeknek az ismereteknek a birtokában a pártközpontban körvonalazták a lehetséges megoldásokat. Eszerint: maradt volna a korábbi keret, de módosítva az alapszabályokat, létre akartak hozni egy szövetségek feletti csúcsszervet. Az egyik elképzelés szerint szakmai elitszervezetekké kívánták átalakítani az Írószövetséget. A másik terv értelmében feloszlatták volna, és helyette művészcsoportokat tömörítő kulturális egyesületeket hoztak volna létre, lényegében politikai jogosítványok nélkül. De felmerült egy, az előbbieket kombináltan érvényesítő megoldás is. Ezt követően megkezdődött a föltétlenül szükséges lépések aprólékos kimunkálása. (Kire lehet támaszkodni az elnökségben, a titkárságban, a választmányban, a tagságban? Kik jöhetnek szóba tisztségviselőként, milyen emberi-írói-politikai kombinációban? Milyen legyen az előkészítés ütemezése? stb.) A Művelődésügyi Minisztérium októberben tájékoztatta a pártközpontot a közgyűlés előkészítéséről, majd 1985. október 22-én az MSZMP KB Politikai Bizottsága (PB) is megtárgyalta az előterjesztést. Egyetértettek azzal, hogy a történelmi helyzet változásához kell igazítani a szövetség (szövetségek) funkcióit. Az előkészítésben résztvevők nagy figyelmet fordítottak a fiatal írók igényeire, hiszen megnyerésük hosszabb távú befektetésnek tűnt (lásd a József Attila Kör [JAK] ügyét). Vitáik során a legélesebb összeütközésekre az egyesületté alakulást célzó javaslat miatt került sor, mert féltették a szakmai monopolhelyzetet és a partnerszerep elvesztését.

December első hetére a Művelődési Minisztérium illetékes osztályai közösen összeállítottak egy olyan névsort, amelyben szerepeltek mindazok az írók, akik „megítélésük szerint egyáltalán számításba vehetők az Írószövetség vezetői tisztségeire." A következőket javasolták: Cseres Tibor, Fodor András, Garai Gábor, Hernádi Gyula, Kéry László, Király István, Koczkás Sándor, Lengyel Balázs, Ördögh Szilveszter, Simonffy András, Száraz György, Szakonyi Károly, Tarján Tamás. „Természetesen - olvasható Vajda György Köpeczi Béla miniszternek készített Feljegyzésében - Koczkás, Ördögh és Tarján csak mint főtitkár [popup title="jöhetnek számításba."" format="Default click" activate="click" close text="Művelődési Minisztérium Irattára (MMIt) V[ajda] Gy[örgy] 93/J/85."] 1986 tavaszán már az akkor már elkészült ütemterv szerint folytak az előkészületek.

A Politikai Bizottság 1986. augusztus 26-i ülésén, tudomásul véve az eddig végzett munkáról szóló tájékoztatást, Berecz Jánost bízta meg a továbbiak kézben tartásával. A PB korábbi állásfoglalását megerősítve szükségesnek tartotta, hogy készüljön javaslat az Írószövetség közgyűlésének

. Az MM vezetése szeptemberben még látott reményt a közgyűlés „politikailag még tolerálható" megrendezésére. Októberben tovább folytak az egyéni és csoportos megbeszélések, amelyek hangulatát és kimenetelét erősen befolyásolta a Tiszatáj- és a Csurka-féle „ügy". A pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályának október 14-ei ülésén Vajda György jellemezte az Írószövetségben kialakult helyzetet. A MISZ „elvesztette működőképességét, a vezető testületek nem látják el funkcióikat: egy meghatározott csoport önálló politikai szerepet szán az ISZ-nek és partneri viszonyra tart igényt a hatalommal [...] A közgyűlés megtartását csak akkor tudja az MM támogatni, ha az Alkotmánnyal és a törvényekkel összhangban álló alapszabály-tervezetet terjesztenek a közgyűlés elé: a közgyűlésen megválasztandó vezető testületek személyi összetétele biztosítékokat jelent az alapszabályszerű működésre és a művelődéspolitikai irányítószervekkel való konstruktív együttműködésre." Felhívta a figyelmet arra, hogy a jó politikai előkészítés még nem jelent garanciát a követelmények teljesülésére.

Október végén a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály (TKKO) részletes áttekintést készített a PB részére, amelyben a legutóbbi, 1981. decemberi közgyűlés óta eltelt időszak történéseit vázolta, értékelte. Különösen veszélyesnek ítélték a pártoló tagság esetleges bevezetését, amely csökkentené a szövetség anyagi függőségét az államkincstártól, ami ekkor még még 99%-os volt. Ellenkező esetben a Magyar Írók Szövetsége „politikailag alig ellenőrizhető

November 4-én a PB - meghallgatva Radics Katalin TKKO osztályvezető tájékoztatását a közgyűlés előkészítésének helyzetéről - megállapította: „az eddigi előkészítő munka nem teremtette meg a közgyűlés eredményes lefolytatásához szükséges feltételeket." A TKKO készítsen - az elhangzottakat - új javaslatokat, amelyeket november 18-án fognak megvitatni. A TKKO két nappal később, a MISZ jelölőbizottságának első üléséről szóló tájékoztatójában, amelyet a PB-nek készített, úgy vélte: „A szóba került jelöltek közül (Cseres Tibor, Fekete Gyula és Sánta Ferenc elnök és Koczkás Sándor, valamint Ördögh Szilveszter főtitkár) Cseres Tibor, Sánta Ferenc (Koczkás Sándor és Ördögh Szilveszter) megválasztása politikailag A PB november 18-ai ülése úgy határozott, hogy a közgyűlést nem halasztják el. Az előkészítést Pál Lénárd KB titkár vezetésével egy

A közgyűlésen részt vett Berecz János és Pál Lénárd is. Minderről tájékoztatták a megyei pártbizottságok ideológiai titkárait, valamint a sajtó képviselőinek „azt a körét, amelynek a problémákat és a feladatokat ismernie kell." Hangsúlyozták, hogy a pártközpont és az MM lépéseit össze kell

Vázolták az állami és a pártvezetés közgyűlést előkészítő lépéseit, majd felvetették, jó lenne tudni, hogyan készülnek a szövetségen belüli „irányzatok", a kommunista írók, az „ellenzék" és a centrumban álló „jobb megoldásokat" keresők, illetve játszottak-e szerepet mindebben a MISZ-en, esetleg országhatáron kívüli erők is?! Mi csak a végeredményt ismerjük, és sejtéseink támadtak a szövetségi jegyzőkönyvek, valamint a Cseres Tibornak írt levelek áttekintése alapján. A választás és az azt követő három éves csatározás időszakában a figyelem középpontjába kerülő szereplők motivációját megbízható források hiányában érinteni sem kívánjuk.

A MISZ közgyűlése 1986. november 29-én ült össze, és két napig tanácskozott. Jovánovics Miklós, a leköszönő főtitkár megállapította: „Egy bizonyos: változnunk és változtatnunk kell, ha meg akarunk felelni az új idők követelményeinek." Hubay Miklós azt hangsúlyozta: „Hogyne süllyedne a magyar irodalom becsülete, amikor a kívülálló vagy a felülálló ebből csak annyit lát (ti. a belső feszültségekből - G. F.), hogy mindkét fél arra törekszik, hogy meggyőzően bizonyítsa: a velük szemben állók produkciója szóra sem érdemes." Eörsi István az 1956 óta eltelt időszakot úgy értékelte, hogy az „írók többsége, hatalom védte bensőségbe vonult, és ebből [...] valójában igen kitűnő és fontos művek tömegét hozta létre." Fekete Gyula szerint: „Az irodalmi életben a sokszínűség talán a legnagyobb érték." A felszólaló írók - ezt jelzik az idézett helyek - a tárgyilagosság, a megértés hangján szóltak.

Köpeczi Béla művelődési miniszter - mintegy figyelmeztetésként - viszont sietett a megjelentek tudomására hozni a politikai vezetés követelését. Kijelentette: „Aki tehát a gazdasági-társadalmi rendszer ellen lép fel, az kívül helyezi magát a szövetségi politika keretein." A miniszter felszólalása olaj volt a tűzre, a további felszólalók hevesen támadták a kormány és a párt politikáját. Cseres visszatekintő emlékezése szerint fellépésük tartalma így összegezhető: „1986-ban a magyar írók egy csoportja, s a szövetség novemberi közgyűlésén az írók többsége kétségbe vonta a legfelső politikai vezetés legalitását és lényegében azt a korszakot, amely 1956. november 4-ével [popup title="kezdődött."" format="Default click" activate="click" close text="A november 21-i választmányi ülésen még/már arról folyt a szó, hogy mi legyen az idős választmányi tagokkal. A végül is meddőnek bizonyult vitában Boldizsár Iván vetette közbe: „És hogyha körülnézek, azt hiszem, én vagyok az egyetlen a bibóni [sic] korban, aki 70 felett van. Cseres: Te már vagy? (B. I.: Vagyok!) Akkor már ketten vagyunk.” A kérdés 1989-ben került ismét napirendre. (MISZ It. 100. és 91. doboz – Itt található a közgyűlés gyorsírói jegyzőkönyve is, amit az új vezetés kinyomtatott és a tagokhoz eljuttatott.)"]

A szavazás, a voksok összeszámlálása kisebb, de később feszültségek alapját képező hibák, a végeredményt nem érintő technikai megoldások ellenére megtörtént. A legtöbb szavazatot Cseres Tibor (347), Mészöly Miklós (340) és Csoóri Sándor (330) kapták. A 612 írószövetségi tagból megjelent 444 fő vegyes érzelmekkel, bizakodva és aggódva hagyta el a közgyűlés színhelyét. A kialakult hangulatra építő „konfrontáció pártiak" azt remélték, hogy az új vezetés a politika „pofájába vág", azaz teljes erővel és minden eszközzel támadásba lendül.

 A választmány első ülését 1986. december 16-án tartotta, és a szövetség elnökének Cseres Tibort választotta. Tatay Sándor korelnökként a következő szavakkal adta át Cseresnek az elnökséget: „Forduljunk a nép felé! Nem érdemes az írónak, a jó írónak művön kívüli dolgokkal töltenie az idejét. [...] Foglalkozzon politikával is, de műben. [...] Az Írószövetségnek az a feladata, hogy folytassa a műhelymunkát, védje a szakmai

A közgyűlés határozata szerint: „A megújulással tartozunk azoknak, akikért létezik az irodalom: az olvasó Alkotó szándékban, jó tanácsban, magán- és hivatalos jókívánságokban nem volt hiány. Bírálatban sem. Szerdahelyi István a Kritikában fejtette ki nézeteit: „Kiderült, hogy jelenlegi állapotában az Írószövetség nem hajlamos arra, hogy az irodalom időszerű problémáival komolyan foglalkozzék, s nem tud fórumot biztosítani a kulturális vagy akár politikai problémákról folytatandó Volt író, aki szerint: „egy társadalmilag és irodalmilag egyaránt kártékony kisebbség jutott hangadó szerephez." Más, nemes egyszerűséggel „fasiszta klikknek" minősítette az új vezetést.
A hatalmat képviselők a közgyűlésen még szavakban sem vágtak vissza a támadások hallatán. Feltételezés szerint menet közben kapott legfelső instrukció alapján kerülték a kenyértörést. Úgy gondolták, minden eszköz a rendelkezésükre áll, amivel a helyzetet képesek kedvezően megoldani. Első lépésként szinte teljes hírzárlatot rendeltek el, hamis, könnyen félremagyarázható információkat hintettek el, főként a teljes rendszerváltást követelő közgyűlési felszólalások miatt. A nyíltan fellépő ellenzéki írók és a nyomukban felbátorodottak úgy gondolták, elérkezett az ideje egy frontális támadásnak, a hatalom állapota, bomlása és tehetetlensége különösebb veszély nélkül sikert hozhat, magával ragadva a társadalom elégedetlen csoportjait. Az Írószövetség vezetése, Cseres Tibor elnök, az elnökség zöme és a választmánynak egy része másként ítélte meg a helyzetet, szívós, ellenlépésekben gazdag magatartásra számított és készült fel. Hosszú távú stratégia jegyében igyekezett alakítani viszonyát a védekezésre kényszerülő hatalommal, mindenekfölött az Írószövetség létének és egységének, erkölcsi egységen alapuló akcióegységének megóvása érdekében, hogy a folyamatban lévő változásokat múltjához méltó módon tudja segíteni sajátos eszközeivel. Mindezt a szövetség keretein belül folyamatosan tevékenykedő „radikálisokkal" együtt, azokkal állandó vitában kellett érvényre juttatni.

Mivel a vezetésből több párttagot, megbízható kádert „kiszavaztak", az ellenzéki „keménymag" képviselői pedig bekerültek a Szövetség vezető testületeibe, a felső vezetés azonnali válaszlépés mellett döntött. A PB 1986. december 29-i ülésén, Pál Lénárd szóbeli tájékoztatása nyomán a testület úgy határozott, hogy: „Egyetért azzal, hogy Köpeczi Béla elvtárs beszéljen Cseres Tiborral, az Írószövetség elnökével és közölje vele, hogy az elnökség összetételével kapcsolatos közlésükre hivatalos választ most nem ad. A létrehozott testülettel, személyi összetétele miatt a minisztérium hivatalos kapcsolatot tartani nem tud: ez a testület nemzetközi téren nem képviselheti a magyar irodalmat. Helyesli, hogy a fentieket közöljék az elnökségben lévő párttagokkal is. Úgy határoz, hogy az Írószövetségben kialakult helyzetről készüljön rövid tájékoztató a szocialista országok testvérpártjai részére. A tájékoztatóban kérjük segítségüket ahhoz, hogy az írószövetségek irodalmi ügyekben ne a Magyar Írók Szövetségével, hanem a Magyar Népköztársaság Művelődési Minisztériumával tartsanak

Az akció megindult: az Írószövetség, közléseit változtatás nélkül publikáló napilap hiányában, nem tudott a hazai nyilvánossághoz fordulni, és jog, utazási engedélyek, fedezet híján egyik legfontosabb működési területén sem ügyködhetett. Egyszersmind nem csak megbénítására, hanem fölöslegessé tételére is sort akartak keríteni. Azt tervezték, hogy az Írószövetség párttag, és a hatalomhoz valamilyen oknál fogva ragaszkodó íróinak kilépése útján új, a hatalommal együttműködő Írószövetséget alakítanak.

Úgy tűnik, hogy mintegy 300 fő körüli csatlakozóra számítottak, az Írószövetség tagságának kb. a felére. Huszonkilenc tag ki is lépett, levélben indokolva elhatározását. Utolsónak a miniszter, Cseres Tibor szolid figyelmeztetése után. Ez a „hullám" 1987. január 19-én megtört, még a párttagok sem engedelmeskedtek. Újabb kilépő nem akadt, visszalépő azonban igen. Az ellen-írószövetség megalakítása így kudarcba fulladt.

1988 februárjában egy - a művészeti felügyeleti terület 1987. évi tevékenységének néhány fontosabb eleméről készült - feljegyzés így vonta meg a végzett munka mérlegét: „idejétmúlt struktúrában, a hagyományos, állami mecenatúrát alapjaiban megrendítő gazdálkodási gondok között együttműködési, partneri viszonyt, nagykorúságot ígértünk, s ezért a valóságos viszonyokat kifejező munkamegosztást vártunk, - széteső, csoportokra, egyénekre bomló, az anyagi érdekek mentén haladó, az értékek kiválasztását következetesen elhárító és »sérelmi politikát« alkalmazó művészeti közéletet kaptunk." Ez az értékelés különösen az írók és a zeneművészek tömörülésére volt érvényes. De kaphattak volna-e mást? Nem. A mesterségesen létrehozott szervezetek széthullása természetes, elkerülhetetlen folyamat volt, a demokrácia kibontakozásának eredménye.