Teleki Pál öngyilkosságától a második világháborúba lépésünkig

Olasz diplomáciai dokumentumok Magyarországról

Magyarországnak a maga útját kell követnie saját nemzeti érdekei leghatékonyabb védelmében – írta Mussolini Horthy Miklósnak, Teleki Pál öngyilkosságának a hírére reagálva. A közölt iratok a magyar–olasz kapcsolatok csupán három hónapos, de rendkívül intenzív és tragikus időszakát mutatják be. Az olasz külügyminisztérium levelezéséből, a Berlinből, Zágrábból, Bukarestből érkezett táviratokból körvonalazódik ki hazánk történelme 1941. április 2-tól június 27-ig: ekkortól Magyarország hadiállapotban lévőnek tekintette magát Oroszországgal.

Bevezetés 

A magyar-olasz kapcsolatok előzményeiről

Az első világháború után - mint ismeretes - Magyarország elvesztette területének csaknem kétharmadát és a magyar lakosság mintegy harmadát. Ez a tény máig tartó traumát okozott Magyarországnak a környező országokhoz fűződő viszonyában és a magyar politikai közgondolkodásban.

A Tanácsköztársaság bukása után a Horthy-rendszer külpolitikájának fő célkitűzése a trianoni békeszerződés revíziója lett. A nemzetközileg elszigetelt magyar kormány első jelentős diplomáciai sikere az 1927. április 5-én, Rómában Mussolini és Bethlen által aláírt magyar-olasz örökbarátsági szerződés volt. Ez a megállapodás szentesítette az akkori Európa két jobboldali rendszerének együttműködését, amely az európai status quo ellen irányult. Az egyezmény aláírásával Itália egyrészt növelni akarta befolyását a Duna-medencében, másrészt meg kívánta akadályozni a folyamatban lévő magyar-jugoszláv tárgyalások sikerét, ezáltal biztosítva az Adriai-tenger feletti uralomért folytatott harcában a magyar kormány együttműködését Jugoszlávia és a többi balkáni állam ellen. A magyar kormánynak az egyezmény aláírásával a fő célja az volt, hogy kitörjön diplomáciai elszigeteltségéből és biztosítsa Itália támogatását a revíziós követelései számára.

Az 1927-es barátsági szerződés aláírása után a magyar-olasz kapcsolatok egyre intenzívebbek lettek, politikai és gazdasági téren egyaránt. Rendszeressé váltak a két ország vezető politikusainak találkozói. A 30-as években az egymást váltó magyar miniszterelnökök első külföldi útja mindig Rómába vezetett, hogy ezzel is demonstrálják a magyar külpolitika olasz orientációját, és a legmagasabb szinten egyeztessék álláspontjaikat a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokról, valamint a fennálló nemzetközi helyzetről. Számszerűsítve: az 1932-1942 közötti években Gömbös Gyula ötször, Darányi Kálmán kétszer, Imrédy Béla egyszer, Teleki Pál kétszer és Bárdossy László is kétszer látogatott el Benito Mussolinihez, tehát átlagosan minden évre jutott egy-egy kormányfői konzultáció. Mussolini többször ígért budapesti látogatása elmaradt ugyan, de veje és politikájának - akkor még - hűséges végrehajtója, Galeazzo Ciano nyolcéves külügyminisztersége alatt hatszor is ellátogatott Magyarországra.

Mussolini majdnem minden külpolitikai vonatkozású beszédében síkra szállt a versailles-i rendszer revíziójáért, párhuzamot vonva a megcsonkított, győztes Itáliát, és az általa Trianon nagy rokkantjának nevezett Magyarországot ért igazságtalanságok között.

A Budapest és Róma között megkötött barátsági szerződés bizonyos fordulatot jelzett mindkét ország politikájában: az addig visszatartott revizionizmustól az aktív revizionizmus felé. Mussolini külpolitikájában ekkor erősödött meg az a törekvés, hogy a kisantantra alapozó francia politikával szemben ellensúlyt keressen Közép-Európában és a Balkánon. Ezért kötött barátsági szerződéseket Magyarországgal, Albániával és Bulgáriával, és élénkítette kapcsolatait Ausztriával is.

Az olasz-magyar együttműködés lehetőségeit növelte Gömbös Gyula hatalomra jutása, aki az olasz fasizmushoz hasonló totális diktatúra bevezetésére törekedett Magyarországon. Gömbösnek az olasz fasizmus iránti rokonszenvét mutatja, hogy 1927-ben így lelkendezett Mussolini rendszeréről: „A Duce vezetése alatt álló mozgalom a legnagyobb történelmi újjászületés, amelyhez még az olasz reneszánszt sem lehet hasonlítani". Gömbös már ekkor kilátásba helyezte, hogy a magyar jobboldal sokat fog tanulni és átvenni az olasz fasizmustól. Ismeretes, hogy Mussolinit külső gesztusaiban is utánzó Gömbösnek parlamenti ellenzéke a „Gömbilini" gúnynevet adta. Mussolini nem viszonozta teljes mértékben ezt a szimpátiát: Schuschnigg osztrák kancellárral beszélgetve Gömböst „üresfejűnek" (testa di fumo) minősítette.

Gömbös azonban mint reálpolitikus - bármennyire is szimpatizált Mussolinivel és az olasz fasizmussal - tudta, hogy az olasz módszerek nem valósíthatók meg „egy az egyben" Magyarországon.

Az olasz fasizmus mellett Gömbös másik külpolitikai reménysége a német jobboldal volt, amellyel már az 1920-as évek elején kapcsolatot teremtett. 1923-ban pénzügyileg is támogatta a német fasiszták müncheni puccsát. Gömbös már 1921-ben felismerte, hogy „ha az olasz és német nacionalizmust össze lehet hozni, akkor ez meg fogja változtatni Európa térképét", és biztosítani fogja „Nagy-Magyarország reneszánszát". Ennek az akkor még teljesen új politikai koncepciónak Gömbös a Berlin-Róma tengely nevet adta, és létrehozásának elősegítését a magyar külpolitika fő feladatának tekintette. Hitler hatalomra jutása után Gömbös e szavakkal ismertette kettős orientációjának lényegét: „Magyarország hivatva érzi magát arra, hogy a Kárpát-medencében saját politikát folytasson a Dunától Délre Olaszországra, a Dunától Északra Németországra támaszkodva". Gömbös külpolitikai irányvonalának megvalósítását nagymértékben nehezítették a két fasiszta hatalom egymással gyakran ütköző érdekei, amelyek 1938-ig az Anschluss kérdésében csúcsosodtak ki.

Ausztria függetlensége a magyar-olasz együttműködés központi kérdése volt e négyéves időszakban. Mussolini számára ez nem csak presztízskérdés volt, hiszen tudta, hogy Ausztria bekebelezése után az olasz Dél-Tirol következhet Hitler „hódítási menüjében". Gömbös számára Ausztria függetlensége inkább alku tárgya volt, semmint elszánt meggyőződés. Politikájában mindvégig érezhető volt, hogy az általa oly hőn óhajtott olasz-német kiegyezés oltárán kész feláldozni nyugati szomszédja függetlenségét.

Az 1930-as évek második felében bizonyos versengés volt tapasztalható a két fasiszta nagyhatalom között Magyarország megnyeréséért. Gömbös és utódai ezt lavírozással, a kettős orientáció fenntartásával igyekeztek céljaik elérésére felhasználni. A magyar diplomácia ezért kerülte a határozott állásfoglalást, és az 1933-1936 között még egymással versengő két országgal szemben megpróbálta a mérleg nyelvének szerepét játszani. Más kérdés, hogy a gazdaságilag és katonailag egyaránt gyenge Magyarország nem lehetett döntőbíró a két fasiszta nagyhatalom rivalizálásában, hanem csak a közöttük meglévő erőviszonyok tükrözője - azáltal, hogy csaknem mindig a pillanatnyilag erősebbnek látszó hatalom felé orientálódott erősebben.
Gömbös Gyula „személyes tragédiájának" tekinthető, hogy éppen az általa megálmodott Berlin-Róma tengelyt létrehozó, 1936. október 25-i német-olasz megállapodás aláírása előtt 19 nappal hunyt el. A tengely létrehozása ugyan megkönnyítette a magyar külpolitika kettős orientációját, de fokozatosan elvezetett a náci Németország teljes dominanciájához a Budapest-Róma-Berlin háromszögben.

Ha a politikai input és output szempontjából vizsgáljuk a '30-as évek magyar-olasz kapcsolatait, kétségtelenül Magyarország profitált többet belőle. Politikai téren azért, mert Mussolini Itáliája az egyedüli nagyhatalmi partnernek bizonyult, amely - legalábbis a propaganda szintjén - síkra szállt a magyar revíziós igények kielégítéséért, gazdasági és katonai téren pedig jelentős támogatást nyújtott Budapestnek. A Magyarországra nehezedő német nyomást pedig addig, amíg lehetősége volt rá, igyekezett mérsékelni.
Olasz szempontból a Róma-Budapest kapcsolat kevésbé volt rentábilis. Magyarország megnyerésével Mussolininak sikerült ugyan egy megbízható partnert találnia Kelet-Közép-Európában, de ezzel egyidejűleg szembekerült három másikkal - a Kisantant országaival.
Az itt közölt iratok a magyar-olasz kapcsolatok csupán három hónapos, de rendkívül intenzív és tragikus időszakát tükrözik, amely Teleki Pál öngyilkosságától Magyarország hadba lépéséig tart.

Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntéssel új szakasz kezdődött a Teleki-kormány bel- és külpolitikájában egyaránt. Telekinek nem sikerült elérnie azt a célkitűzését, hogy az erdélyi területek visszaszerzését Magyarország a saját erejével, a tengelyhatalmak aktív közreműködése nélkül valósítsa meg. A tengelyhatalmak által biztosított területi gyarapodás fényében és a további revíziós igények érdekében erősödtek a belső és külső késztetések, hogy Magyarország sorsát teljes mértékben a Berlin-Róma tengelyhez - annak is erősebb berlini szárnyához - kössék. A jobboldali és szélsőjobboldali erők támadást indítottak Teleki politikájának minden olyan eleme ellen, amely Magyarország számára bizonyos mozgási szabadságot akart biztosítani a hadviselő felek között. Teleki maga is felismerte lavírozó politikájának tarthatatlanságát a fokozódó belső és külső nyomással szemben. Többször is foglalkozott a lemondás gondolatával, de ezt Horthy nem fogadta el.  

Budapest súlyos árat fizetett azért, hogy a tengelyhatalmak oldalára állt. Még a döntés meghozatalával egy időben olyan megállapodás aláírására kényszerült Berlinnel, amely a Magyarországon élő német kisebbségeknek biztosította „népiségük korlátok nélküli megőrzését", azt, hogy körükben szabadon propagálhatják a nemzetiszocialista világnézetet, valamint „a szabad érintkezést a nagy német anyaországgal". Azaz e megállapodás, bár a Magyarországon élő német kisebbség többsége ezt akkor még nem érzékelte, kiszolgáltatta őket a hitleri Németországnak. Alig három hónappal a döntés aláírása után a magyar vezetés csatlakozott a berlini háromhatalmi egyezményhez, amivel végleg elkötelezte az országot a tengelyhatalmak mellett. Ez az egyezmény szolgált alapul részvételünkhöz a Szovjetunió és szövetségesei ellen folytatott

Külpolitikai lehetőségeinek bővítése céljából a Teleki-kormány 1940. december 16-án örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, az egyetlen, még önállóságát megőrző korábbi kisantatbeli ellenfelével. Ez azonban már egyik országot sem menthette meg a tragikus végzettől. Az 1941. március végi belgrádi németellenes fordulat után Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, és igényelte Magyarország részvételét is. Mindez Teleki politikájának totális kudarcát jelentette. A minden szempontból meggyötört miniszterelnök április 3-ra virradó éjjel főbe lőtte magát. Horthyhoz írt búcsúlevelében így írt: A gazemberek oldalára álltunk. [...] Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok."

Teleki elkeseredett gesztusa már nem tudta megfordítani a magyar politikát. Az őt követő Bárdossy László a Jugoszlávia elleni agresszióban való részvételével szinte belesodorta Magyarországot a tengelyhatalmak későbbi, még nagyobb szabású agresszióiba a balkáni állammal szemben.
Mint az itt közölt olasz dokumentumokból is kitűnik, Bárdossy az utolsó napokban is hezitált a „belépni vagy sem" kérdésében, a magyar vezetés végül is az előbbi mellett döntött.

Az iratok olasz eredetije az egységes olasz állam dokumentumait 1861 óta közlő hatalmas dokumentum-folyam a Documenti Diplomatici Italiani (a továbbiakban: DDI) 9. sorozatának VI. és VII. kötetében található.

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők