Bevezetés 

A magyar-olasz kapcsolatok előzményeiről

Az első világháború után - mint ismeretes - Magyarország elvesztette területének csaknem kétharmadát és a magyar lakosság mintegy harmadát. Ez a tény máig tartó traumát okozott Magyarországnak a környező országokhoz fűződő viszonyában és a magyar politikai közgondolkodásban.

A Tanácsköztársaság bukása után a Horthy-rendszer külpolitikájának fő célkitűzése a trianoni békeszerződés revíziója lett. A nemzetközileg elszigetelt magyar kormány első jelentős diplomáciai sikere az 1927. április 5-én, Rómában Mussolini és Bethlen által aláírt magyar-olasz örökbarátsági szerződés volt. Ez a megállapodás szentesítette az akkori Európa két jobboldali rendszerének együttműködését, amely az európai status quo ellen irányult. Az egyezmény aláírásával Itália egyrészt növelni akarta befolyását a Duna-medencében, másrészt meg kívánta akadályozni a folyamatban lévő magyar-jugoszláv tárgyalások sikerét, ezáltal biztosítva az Adriai-tenger feletti uralomért folytatott harcában a magyar kormány együttműködését Jugoszlávia és a többi balkáni állam ellen. A magyar kormánynak az egyezmény aláírásával a fő célja az volt, hogy kitörjön diplomáciai elszigeteltségéből és biztosítsa Itália támogatását a revíziós követelései számára.

Az 1927-es barátsági szerződés aláírása után a magyar-olasz kapcsolatok egyre intenzívebbek lettek, politikai és gazdasági téren egyaránt. Rendszeressé váltak a két ország vezető politikusainak találkozói. A 30-as években az egymást váltó magyar miniszterelnökök első külföldi útja mindig Rómába vezetett, hogy ezzel is demonstrálják a magyar külpolitika olasz orientációját, és a legmagasabb szinten egyeztessék álláspontjaikat a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokról, valamint a fennálló nemzetközi helyzetről. Számszerűsítve: az 1932-1942 közötti években Gömbös Gyula ötször, Darányi Kálmán kétszer, Imrédy Béla egyszer, Teleki Pál kétszer és Bárdossy László is kétszer látogatott el Benito Mussolinihez, tehát átlagosan minden évre jutott egy-egy kormányfői konzultáció. Mussolini többször ígért budapesti látogatása elmaradt ugyan, de veje és politikájának - akkor még - hűséges végrehajtója, Galeazzo Ciano nyolcéves külügyminisztersége alatt hatszor is ellátogatott Magyarországra.

Mussolini majdnem minden külpolitikai vonatkozású beszédében síkra szállt a versailles-i rendszer revíziójáért, párhuzamot vonva a megcsonkított, győztes Itáliát, és az általa Trianon nagy rokkantjának nevezett Magyarországot ért igazságtalanságok között.

A Budapest és Róma között megkötött barátsági szerződés bizonyos fordulatot jelzett mindkét ország politikájában: az addig visszatartott revizionizmustól az aktív revizionizmus felé. Mussolini külpolitikájában ekkor erősödött meg az a törekvés, hogy a kisantantra alapozó francia politikával szemben ellensúlyt keressen Közép-Európában és a Balkánon. Ezért kötött barátsági szerződéseket Magyarországgal, Albániával és Bulgáriával, és élénkítette kapcsolatait Ausztriával is.

Az olasz-magyar együttműködés lehetőségeit növelte Gömbös Gyula hatalomra jutása, aki az olasz fasizmushoz hasonló totális diktatúra bevezetésére törekedett Magyarországon. Gömbösnek az olasz fasizmus iránti rokonszenvét mutatja, hogy 1927-ben így lelkendezett Mussolini rendszeréről: „A Duce vezetése alatt álló mozgalom a legnagyobb történelmi újjászületés, amelyhez még az olasz reneszánszt sem lehet hasonlítani". Gömbös már ekkor kilátásba helyezte, hogy a magyar jobboldal sokat fog tanulni és átvenni az olasz fasizmustól. Ismeretes, hogy Mussolinit külső gesztusaiban is utánzó Gömbösnek parlamenti ellenzéke a „Gömbilini" gúnynevet adta. Mussolini nem viszonozta teljes mértékben ezt a szimpátiát: Schuschnigg osztrák kancellárral beszélgetve Gömböst „üresfejűnek" (testa di fumo) minősítette.

Gömbös azonban mint reálpolitikus - bármennyire is szimpatizált Mussolinivel és az olasz fasizmussal - tudta, hogy az olasz módszerek nem valósíthatók meg „egy az egyben" Magyarországon.

Az olasz fasizmus mellett Gömbös másik külpolitikai reménysége a német jobboldal volt, amellyel már az 1920-as évek elején kapcsolatot teremtett. 1923-ban pénzügyileg is támogatta a német fasiszták müncheni puccsát. Gömbös már 1921-ben felismerte, hogy „ha az olasz és német nacionalizmust össze lehet hozni, akkor ez meg fogja változtatni Európa térképét", és biztosítani fogja „Nagy-Magyarország reneszánszát". Ennek az akkor még teljesen új politikai koncepciónak Gömbös a Berlin-Róma tengely nevet adta, és létrehozásának elősegítését a magyar külpolitika fő feladatának tekintette. Hitler hatalomra jutása után Gömbös e szavakkal ismertette kettős orientációjának lényegét: „Magyarország hivatva érzi magát arra, hogy a Kárpát-medencében saját politikát folytasson a Dunától Délre Olaszországra, a Dunától Északra Németországra támaszkodva". Gömbös külpolitikai irányvonalának megvalósítását nagymértékben nehezítették a két fasiszta hatalom egymással gyakran ütköző érdekei, amelyek 1938-ig az Anschluss kérdésében csúcsosodtak ki.

Ausztria függetlensége a magyar-olasz együttműködés központi kérdése volt e négyéves időszakban. Mussolini számára ez nem csak presztízskérdés volt, hiszen tudta, hogy Ausztria bekebelezése után az olasz Dél-Tirol következhet Hitler „hódítási menüjében". Gömbös számára Ausztria függetlensége inkább alku tárgya volt, semmint elszánt meggyőződés. Politikájában mindvégig érezhető volt, hogy az általa oly hőn óhajtott olasz-német kiegyezés oltárán kész feláldozni nyugati szomszédja függetlenségét.

Az 1930-as évek második felében bizonyos versengés volt tapasztalható a két fasiszta nagyhatalom között Magyarország megnyeréséért. Gömbös és utódai ezt lavírozással, a kettős orientáció fenntartásával igyekeztek céljaik elérésére felhasználni. A magyar diplomácia ezért kerülte a határozott állásfoglalást, és az 1933-1936 között még egymással versengő két országgal szemben megpróbálta a mérleg nyelvének szerepét játszani. Más kérdés, hogy a gazdaságilag és katonailag egyaránt gyenge Magyarország nem lehetett döntőbíró a két fasiszta nagyhatalom rivalizálásában, hanem csak a közöttük meglévő erőviszonyok tükrözője - azáltal, hogy csaknem mindig a pillanatnyilag erősebbnek látszó hatalom felé orientálódott erősebben.
Gömbös Gyula „személyes tragédiájának" tekinthető, hogy éppen az általa megálmodott Berlin-Róma tengelyt létrehozó, 1936. október 25-i német-olasz megállapodás aláírása előtt 19 nappal hunyt el. A tengely létrehozása ugyan megkönnyítette a magyar külpolitika kettős orientációját, de fokozatosan elvezetett a náci Németország teljes dominanciájához a Budapest-Róma-Berlin háromszögben.

Ha a politikai input és output szempontjából vizsgáljuk a '30-as évek magyar-olasz kapcsolatait, kétségtelenül Magyarország profitált többet belőle. Politikai téren azért, mert Mussolini Itáliája az egyedüli nagyhatalmi partnernek bizonyult, amely - legalábbis a propaganda szintjén - síkra szállt a magyar revíziós igények kielégítéséért, gazdasági és katonai téren pedig jelentős támogatást nyújtott Budapestnek. A Magyarországra nehezedő német nyomást pedig addig, amíg lehetősége volt rá, igyekezett mérsékelni.
Olasz szempontból a Róma-Budapest kapcsolat kevésbé volt rentábilis. Magyarország megnyerésével Mussolininak sikerült ugyan egy megbízható partnert találnia Kelet-Közép-Európában, de ezzel egyidejűleg szembekerült három másikkal - a Kisantant országaival.
Az itt közölt iratok a magyar-olasz kapcsolatok csupán három hónapos, de rendkívül intenzív és tragikus időszakát tükrözik, amely Teleki Pál öngyilkosságától Magyarország hadba lépéséig tart.

Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntéssel új szakasz kezdődött a Teleki-kormány bel- és külpolitikájában egyaránt. Telekinek nem sikerült elérnie azt a célkitűzését, hogy az erdélyi területek visszaszerzését Magyarország a saját erejével, a tengelyhatalmak aktív közreműködése nélkül valósítsa meg. A tengelyhatalmak által biztosított területi gyarapodás fényében és a további revíziós igények érdekében erősödtek a belső és külső késztetések, hogy Magyarország sorsát teljes mértékben a Berlin-Róma tengelyhez - annak is erősebb berlini szárnyához - kössék. A jobboldali és szélsőjobboldali erők támadást indítottak Teleki politikájának minden olyan eleme ellen, amely Magyarország számára bizonyos mozgási szabadságot akart biztosítani a hadviselő felek között. Teleki maga is felismerte lavírozó politikájának tarthatatlanságát a fokozódó belső és külső nyomással szemben. Többször is foglalkozott a lemondás gondolatával, de ezt Horthy nem fogadta el.  

Budapest súlyos árat fizetett azért, hogy a tengelyhatalmak oldalára állt. Még a döntés meghozatalával egy időben olyan megállapodás aláírására kényszerült Berlinnel, amely a Magyarországon élő német kisebbségeknek biztosította „népiségük korlátok nélküli megőrzését", azt, hogy körükben szabadon propagálhatják a nemzetiszocialista világnézetet, valamint „a szabad érintkezést a nagy német anyaországgal". Azaz e megállapodás, bár a Magyarországon élő német kisebbség többsége ezt akkor még nem érzékelte, kiszolgáltatta őket a hitleri Németországnak. Alig három hónappal a döntés aláírása után a magyar vezetés csatlakozott a berlini háromhatalmi egyezményhez, amivel végleg elkötelezte az országot a tengelyhatalmak mellett. Ez az egyezmény szolgált alapul részvételünkhöz a Szovjetunió és szövetségesei ellen folytatott

Külpolitikai lehetőségeinek bővítése céljából a Teleki-kormány 1940. december 16-án örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, az egyetlen, még önállóságát megőrző korábbi kisantatbeli ellenfelével. Ez azonban már egyik országot sem menthette meg a tragikus végzettől. Az 1941. március végi belgrádi németellenes fordulat után Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, és igényelte Magyarország részvételét is. Mindez Teleki politikájának totális kudarcát jelentette. A minden szempontból meggyötört miniszterelnök április 3-ra virradó éjjel főbe lőtte magát. Horthyhoz írt búcsúlevelében így írt: „A gazemberek oldalára álltunk. [...] Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok."

Teleki elkeseredett gesztusa már nem tudta megfordítani a magyar politikát. Az őt követő Bárdossy László a Jugoszlávia elleni agresszióban való részvételével szinte belesodorta Magyarországot a tengelyhatalmak későbbi, még nagyobb szabású agresszióiba a balkáni állammal szemben.
Mint az itt közölt olasz dokumentumokból is kitűnik, Bárdossy az utolsó napokban is hezitált a „belépni vagy sem" kérdésében, a magyar vezetés végül is az előbbi mellett döntött.

Az iratok olasz eredetije az egységes olasz állam dokumentumait 1861 óta közlő hatalmas dokumentum-folyam a Documenti Diplomatici Italiani (a továbbiakban: DDI) 9. sorozatának VI. és VII. kötetében található.