Bevezetés

Bár a szabad véleménynyilvánítás lehetőségei erősen korlátozottak voltak a Kádár-korban, a pártállami vezetés számára fontos volt a társadalom hangulatának a megismerése. Ezért a Magyar Szocialista Munkáspárt folyamatosan gyűjtötte az emberek véleményéről, a közhangulatról szóló jelentéseket. A feladatot mindig az alsóbb pártszervek hajtották végre az üzemekben, intézményekben, lakóhelyeken, majd ezeket magasabb, városi, illetve megyei szinten összesítették. Ezek a jelentések jutottak el végül az MSZMP KB Agitációs és propaganda, Adminisztratív, valamint a Párt- és tömegszervezetek osztályához, és rajtuk keresztül a párt legfőbb vezetőihez, akik ezek alapján próbáltak valamilyen képet kialakítani maguknak a lakosság hangulatáról. Emellett ezek a beszámolók fontos szerepet játszottak a párt felvilágosító és agitációs munkájában is. Az információk tehát többszörös összegzés után, több szűrőn keresztül jutottak el a legfelsőbb szintre, és már csak ezért sem kaphattak belőlük reális képet a párt vezetői. A másik, ami jelentősen torzította a hangulatjelentéseket, ami miatt eltérhettek a valós véleményektől, az az emberekbe oltott félelem, a határozott, a párt véleményével ellenséges nézet hangoztatásának elkerülése volt.

A jelentések egyik csoportja a dolgozók általános hangulatáról tájékoztatott, de elsősorban a gyűléseken felmerült (felülről erősen tematizált) bel- és külpolitikai kérdésekkel összefüggő véleményeket továbbították. A belpolitikai kérdések a mindennapi élet problémáitól kezdve (áremelések, hiánycikkek, szolgáltatások) a párt működésén keresztül egészen az állami vezetők működéséig terjedtek. A külpolitikai kérdésekről kialakított vélemények csak a hírekben elhangzottakra hagyatkoztak, általában csak az ellen-, illetve rokonszenv kifejezésére szolgáltak.

A hangulatjelentések másik csoportja egy meghatározott témát dolgozott fel. Erre nyújtanak példát az itt közölt dokumentumok, amelyeket 1958 nyarán gyűjtöttek össze. 1958. június 17-én jelent meg az igazságügy-miniszter közleménye a Nagy Imre és társai perében hozott ítéletről és annak végrehajtásáról. A közlemény visszhangjáról („vízhangjáról", ahogy az egyik jelentés írja) és fogadtatásáról szóló jelentések - amelyek ugyancsak válogatások - valószínűleg lefedik azokat a véleményeket, amelyek az országban felmerültek, és természetesen, amit el is vártak a párt vezetői.

Nagy Imrét és társait 1957. április 14-én hozták Romániából Magyarországra teljes titoktartás mellett, és a Gyorskocsi utcai börtönben helyezték el őket külön részlegben, magánzárkákban. Még a Gyorskocsi utcai börtön lakói sem tudták, hogy kikkel vannak összezárva, annyira vigyáztak arra, hogy ne derüljön ki a hollétük. 1958. február 9-én kezdődött a Nagy Imre-per, amelynek során végig zárt tárgyalást tartottak. Ítéletet csak június 15-én hirdettek: a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet halálra, Donáth Ferencet tizenkét évi, Tildy Zoltánt hatévi, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Jánosi Ferencet nyolcévi, Vásárhelyi Miklóst ötévi börtönre ítélte. Nagy, Gimes és Maléter halálos ítéletét másnap reggel, június 16-án végrehajtották. Szilágyit már korábban, áprilisban kivégezték. Donáth, Tildy, Jánosi és Vásárhelyi két év múlva szabadult, Kopácsi pedig 1963-ban, amnesztiával.

A perről és az ítéletről szóló közlemény már csak a kivégzés végrehajtása után jelent meg. Ezek után igyekeztek begyűjteni a lakosság véleményét. A jelentések az MSZMP Központi Bizottsága Párt- és tömegszervezeti, valamint az Adminisztratív osztályának iratai között találhatók, ami jelzi, hogy ezek már (sajnos) nem az alapszervezeti jelentések, hanem több kisebb egység hangulatjelentésének összefoglalója. A feljegyzéseket általában valamilyen magas rangú személy szignálta. Az első két jelentés a fegyveres testületek véleményét tükrözi, amelyek Rózsa Andor rendőr alezredes, az ORFK osztályvezetője, valamint Dapsi Károly vezérőrnagy, a Néphadsereg politikai csoportfőnöke beszámolói. A következő - amelyet nem látták el aláírással - a pécsi, valamint a Pécs környéki hangulatról jelent, és a helyi PTO összefoglalója. Az utolsót már a párt KB PTO osztályvezetője írta, a hozzá beérkezett jelentések alapján. Valószínűleg ezt küldték ki a KB ülés előtt a pártvezetőknek. Ebből idézett Kádár János is a közlemény megjelentetését követő, 1958. július 25-én megtartott Központi Bizottsági ülésen.

A négy feljegyzés szerint, az emberek fokozott érdeklődést tanúsítottak az ítélet iránt, meglepte ugyan őket a tárgyalás ténye, de mindenki igazságosnak és jogosnak tartotta azt. Igaz, voltak ellenvélemények is, amiket rögzítettek, de azt nem tartották számottevőnek a jelentések írói. Emellett helyes eljárásnak tekintették, hogy zárt tárgyalás mellett zajlott a per, bár többen hiányolták a nyílt tárgyalást. A titkosságot egyesek a pártdemokráciára hivatkozva is nehezményezték. Egyetértettek az ítélettel, de előfordult olyan - Kopácsi és Tildy esetében -, hogy enyhének tartották. Kopácsi Sándor „enyhe", életfogytiglani ítéletéről az említett július 25-i ülésen Kádár a következőket mondja: „Habár nagyon súlyos dolgokat csinált már 23-a előtt, de mégis tény, hogy [...] egy primitív és fiatal ember volt. Ezek tényleg az ujjuk köré csavarták, és az orránál fogva is vezethették [...], amikor az események menete megfordult [...], akkor látszott rajta a megbánás is, a félelem is, és a segítő szándék is". Tildyről is úgy vélekedik, hogy segített az igazságot felderíteni, valamint megbánta, amit tett. Érdekes még megemlíteni azt, a Tildyné által írt levelet, amiből Kádár is idézett: „az ítélet igazságos, az eljárás törvényes volt és nagyon jól rászolgált a férje".

Az ítéleteket az emberek egy része kiterjesztette volna még a disszidált „ellenforradalmi" vezetőkre is. Több helyen felvetették, hogy Mindszenty bíboros (akinek a nevét egyetlen helyen sem írták le helyesen, azokat meghagytam úgy a szövegben) halálra ítélését is helyesnek tartanák, és egyúttal Rákosit és Gerőt is fel kellett volna akasztani, mivel „az ő helytelen politikájuk segítette az ellenforradalom előkészítését". Érdekes módon Kádár ezt nem kommentálta a KB-ülésen.

Felvetődött Rajk László feleségének, Földi Juliannának személye is az ítélettel kapcsolatban. Tudni akarták, hogy hol van, mit tesz, és miért nem ítélték el. Vele kapcsolatban azt is megjegyezték, hogy nehogy ebből egy újabb Rajk-ügy legyen, és pár év múlva rehabilitálják Nagy Imrééket.

Sokan szóvá tették Szilágyi József ítéletét. Szinte mindegyik jelentésben megjegyezték, hogy a dolgozók nem ismerik őt, ezért az ítéletet is súlyosnak tartják, és tájékoztatást kérnek a személyéről. Róla így beszélt Kádár: „ez az ember fontos szerepet játszott ebben az ellenforradalmi felkelésben, mert ő foglalkozott rendőri, katonai ügyekkel, mégpedig nem október 23-án, hanem már jóval korábban. Annak idején, valamikor október 24-én, vagy mikor Nagy Imre ki akarta erőszakolni nálunk a pártvezetőségnél, hogy ez legyen a belügyminiszter. [...] Ezt csak azért mondom, hogy lássák, ez egy nagyon fontos szerepet betöltött ember volt. Ez a Szilágyi tehát azt mondta, hogyha még egyszer ilyen helyzet lenne, még egyszer ugyanezt csinálná."

Szilágyi a forradalom alatt Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságát vezette. Nagy Imrével együtt deportálták Romániába, majd hozták vissza Magyarországra. Koholt vádak alapján már 1958. április 24-én kivégezték. Ez a tény nem jelent meg az igazságügy-miniszter közleményében, és erről hallgatott Kádár is.

Több helyen felmerült Jugoszlávia felelőssége is. Elítélően nyilatkoztak a délszláv államról: „leleplezi a Ju. K. Sz. [Jugoszláv Kommunista Szövetség] revizionizmusát", még „Jugoszlávia-ellenesség is tapasztalható", és tartottak attól, hogy ezek után a két ország viszonya megromlik. Kádár tolmácsolásában: Az igazságügyi közlemény szövegezésekor a törekvés az volt, hogy „a Jugoszláv Kommunista Szövetséget, meg a kormányt minimálisan mártsák csak be, csak annyira, amennyire nem lehet elkerülni. De hát nem írhatjuk, hogy a török követségre szaladtak (mármint Nagy Imréék 1956. november 4-én), ha egyszer a jugoszláv követségre szaladtak. És nem a követségről, se a Soldatičról [Jugoszlávia magyarországi nagykövete 1953-1956] vagy a jugoszlávokról beszéltünk, hanem arról, hogy ott mit csinált Nagy Imre, meg a többiek. Na és ők erre hogy válaszoltak? Szószegéssel vádolták a mi kormányunkat, a bíróságainkat megrágalmazták, hogy kitalált dolgokról beszél az ítélet, aztán azt mondták, hogy ez része a jugoszlávok ellen folyó nem tudom én miféle kampánynak, és végül nagyon aljas összevetést csináltak a Rajk-üggyel."

Azok a jelentések, amelyek nem a fegyveres testületek hangulatát jelzik, társadalmi kategóriákra bontva elemzik a véleményeket. Így külön tárgyalják a munkások, értelmiségiek, parasztok nézeteit. A munkásság helyeselte a Legfelsőbb Bíróság döntését, ők azok, akik esetleg súlyosabbakat követeltek volna. Az ítélet szerintük segítette az ellenséges erőkkel szembeni harcot, valamint megerősítette a párt és a kormány iránti bizalmat. Természetesen a kisparasztok hasonló álláspontot képviseltek, míg a középparasztság elhamarkodottnak vélte azt, és sajnálkozott a kivégzettek felett. A jelentések szerint az értelmiség inkább hallgatott, nem foglalt nyíltan állást (természetesen a kommunistákat kivéve), de később egy-két „ellenséges" megnyilvánulást rögzítenek. Kádár is ekképp fogalmazott a KB ülésén: „a magyar közvélemény egy része helyeselte, [...] találkoztunk haladó munkás, meg parasztvéleménnyel, sőt értelmiségivel is, s ez is fontos. [...] Volt egy igen jelentős rétege a magyar társadalomnak, amely tudomásul vette, nem mondhatnám, hogy valami kitörő lelkesedéssel, mintha pünkösdhétfő lett volna, de mint az élet normális eseményét egyszerűen tudomásul vették. [...], mint [...] az ellenforradalommal való leszámolás magától értetődő aktusát, és vannak, akik helytelenítik". Majd azzal zárja a köz véleményét ismertető beszédét, hogy: „a legfontosabb, hogy nyíltan ellenséges véleménnyel senki sem lépett fel, mert „ha vannak is, akik helytelenítik, azok nagyon-nagyon erős kisebbségben vannak, és a közvélemény olyan, hogy nem engedi meg nekik, hogy nyíltan fellépjenek. Nem mi, vagy a sarki rendőr, hanem a közvélemény".

Mindezekből annyi látszik, hogy hogyan használták fel a hangulatjelentéseket: a „nép", a társadalom hangja eljutott a legfelsőbb vezetőkhöz, igaz, csak a hatalom által erősen kontrollált csatornákon keresztül. A jelentések egy olyan képet adnak a társadalom hangulatáról, amit a vezetés szeretett volna látni, és ez alapján úgy értelmezték azokat, hogy azok még inkább alátámasszák a pártvezetés beszámolóját, terveit, a kialakítandó stratégiát. Kádár beszámolójában is látszik, hogy a megfélemlített társadalom többségének - különösen az értelmiség - a hallgatását beleegyezésnek vették, és úgy akarták látni és láttatni az ítéleteket, hogy azokat a dolgozók elfogadták, és jogosnak tartották.

Az 1958. július 25-i MSZMP KB ülés teljes anyaga megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei. Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: Némethné Vágyi Karola-Soós László-T. Varga György-Ujváry Gábor. A bevezetőt írta: Némethné Vágyi Karola-T. Varga György. Magyar Országos Levéltár, Bp., 1997.