Vígszínház és kultúrpolitika 1972–1973

„A kis dolgokban engedek, hogy a lényegben ne kelljen engedni.” (Örkény István)

"Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan” és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket."

Bevezető 

A fenti idézetet Örkény István mondta Azt meséld el Pista című

. 1973. január 19-én a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban Várkonyi Zoltán rendezésében mutatták be Örkény István „Holtak hallgatása" című dokumentum-drámáját, melynek alapjául Nemeskürty István címet viselő műve szolgált. Az 1972-1973-as színházi évadokról készült hivatalos jelentés meglehetősen szűkszavúan tájékoztat arról, hogy a darab bemutatásához vezető út nem volt zökkenőmentes. [Lásd az 1. dokumentumot!]

A Várkonyi Zoltán kézirathagyatékában megtalálható levelek kiegészítve a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában található dokumentumokkal azonban pontos lenyomatát adják annak a részben szóbeli egyeztetésnek, amelyet Várkonyi folytatott az 1970-es évek színházpolitikáját meghatározó Aczél Györggyel és Ilku Pál művelődésügyi miniszterrel.

Mivel a korszakban rendkívül sok minden dőlt el személyes-négyszemközti megbeszéléseken, amelyeknek utólag legtöbbször csak a tényéről értesülhetünk, a tartalmára legfeljebb következtethetünk, ezért is értékes a Várkonyi-kézirathagyaték, melyben több olyan Várkonyi tollából származó írást találhatunk, amelyek ilyen négyszemközti beszélgetések nyomán születtek.

Örkény először az 1940-es években írt egy drámát

címmel, mely a Holtak hallgatása témájához hasonlóan a Don-kanyarban elpusztult 2. magyar hadseregnek kívánt mementót állítani, s melyet Várkonyi elolvasás után azonnal a Művész Színház műsorára tűzött, a premier azonban elmaradt. Arról, hogy betiltották volna, nem maradt írásos dokumentum. Örkény közlése szerint azonban a színházat vezető Várkonyi nyomatékos figyelmeztetésre állt el a darab bemutatásától.

Örkény a Voronyezs után prózai művekben, a Lágerek népében és az Amíg idejutottunkban próbálta történelmi távlatból megfogalmazni a sokáig agyonhallgatott, második világháborús nemzeti tragédia

. Majd ugyanezt a témát dolgozta fel a 1972-ben . Várkonyi Zoltánnak már a darab megszületésében is szerepe volt, hiszen, mint Örkény , Várkonyit kérte fel, „akiről tudtam, hogy jó barátságban van a Nemeskürtyvel, hogy beszéljen vele úgy, hogy mindjárt a rendezőn keresztül történt az első találkozásunk a Vígszínházban, amelyen elmondtam, hogy szeretném megcsinálni. Nemeskürty nagyon örült neki, mind a hárman örültünk egyszerre."

Nemeskürty István

szerint Várkonyit, „mint rendezőt ez az ügy rendkívül érdekelte. Nagyon ambicionálta is, s merem mondani, ha nem ő rendezte volna, talán nem is jutott volna el a bemutatóig."

A Vígszínház, mint fővárosi színház a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának Művelődésügyi Főosztálya közvetlen felügyelete alá tartozott. A színházak ellenőrzése előbb helyi, majd országos (a színházakat aktuálisan felügyelő, Művelődésügyi, illetve Kulturális Minisztérium Színház Osztályán keresztül) szinten zajlott. Az állami szervek természetesen a megfelelő pártszervek alárendeltségében működtek. Színházi ügyekben a leginkább illetékes az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága volt, ez tárgyalta és hagyta jóvá az évadterveket és értékeléseket, melyeket a minisztérium színházi osztálya készített.

Az előző évadban bekérték a tervezett előadások listáját, az ismeretlen darabok szövegeit és a rendezői elképzeléseket is. Később próbákat látogattak, illetve éltek az előnézés lehetőségével is, de ilyenkor jellemzően már nem tiltottak be előadásokat, „csak" változtatásokat kértek.

A dokumentumokból első olvasatra úgy látszik, hogy a Holtak hallgatásának a szövegét a minisztérium nem a szokásos módon, a tanácson keresztül kapta meg ellátva az ottani művelődésügyi osztály véleményével, hanem közvetlenül a színháztól, és a jóváhagyást is a színházzal közölte. [Lásd a 2. dokumentumot!] A hivatalos levél hátoldalán szereplő néhány kézzel írt sorból viszont kitűnik, hogy Várkonyi egyszerűen kihasználta a kínálkozó kiskapukat és a Fővárosi Tanács Művelődési Osztályával elhitette, hogy a minisztérium már engedélyezte a próbák megkezdését. [Lásd a 3. dokumentumot!]

Hogy az Agitációs és Propaganda Bizottság jegyzőkönyvében az évadértékelésnél szereplő -korábban idézett - „többszöri megvitatás és átdolgozás" mit jelentett a gyakorlatban az a megőrzött iratokból az alábbiak szerint rekonstruálható.

Várkonyi 1972 nyarán írt levelet Aczél Györgynek, melyben tájékoztatta a darab elkészítésének terveiről és segítségét kérte. [Lásd a 4. dokumentumot!]

Szintén a Várkonyi hagyatékból tudjuk, hogy Várkonyi a Holtak hallgatása ügyében több megbeszélésen is volt a minisztériumban, több levelet is váltott a miniszterrel - akit teljes mértékben Aczél György irányított - amelyek azt mutatják, hogy a politikai vezetés célja volt, ha nem is a színpadra kerülés megakadályozása, de jelentős módosítások elérése a szövegben. Nagyrészt Várkonyi szívós küzdelmének köszönhető, hogy a darab végül mégis színpadra kerülhetett, anélkül, hogy mondanivalója sérült volna, még ha kisebb kompromisszumokra szükség is volt. Várkonyi azonban meg volt róla győződve, hogy a rekviem előadásának ügye jó ügy, ezért minden erejét, befolyását latba vetette érte.

A hagyatékban őrzött levelekből az is kiderül, milyen kifogása volt a hatalomnak a Holtak hallgatása tartalmával kapcsolatban. Érdemes megfigyelni Várkonyi érvelését, ahogy érdemben, független, nem alárendelt vitapartnerként szállt szembe, bizonyos kritikákat hajlandó volt elfogadni, a lényegi dolgokban azonban nem engedett, álláspontját pedig minden esetben részletesen meg is indokolta. [Lásd az 5. dokumentumot!]

1972 novemberében, tehát nagyjából két hónappal a bemutató előtt, Várkonyi még mindig harcban állt a Holtak hallgatása mondanivalójának csorbíthatatlanságáért. [Lásd a 6. dokumentumot!] Mivel az idő szorított Várkonyi is megpróbálta minél gyorsabban elnyerni a miniszter beleegyezését, még azt is felajánlotta neki, hogy ne olvassa újra az egész darabot, mert a más színű papírról felismerheti a kért és végrehajtott változtatásokat. Az MSZMP KB Kulturális és Tudománypolitikai Alosztálya is foglalkozott a darabbal, míg végül november végén megkezdték a próbákat. [Lásd a 7. és a 8. dokumentumot!]

A darab főpróbáját szűk körben 1973. január 10-én tartották. A főpróbán Aczél György is megjelent, majd írásban kérte a Kulturális Alosztály munkatársainak véleményét a látottakról. [Lásd a 9. és a 10. dokumentumot!]

A bemutató 1973. január 19-én volt a Pesti Színházban, a darab összesen 50 előadást ért meg. Mint korábban láttuk, a bemutatóhoz vezető útról az évad hivatalos értékelésében csak egy fél mondatból értesülhetünk. Az évadértékelésben a Vígszínházról még a következő

: „A Vígszínház elmúlt évadja a korábbi évekhez képest fejlődést mutat. Jelentős érdeme a magyar szerzők műveinek sikeres színpadra vitele, nem egyszer vállalkozó szellemű adaptálása"

A darabról a különböző fórumokon elismerő kritikák

: „Az előadás egésze mélységes alázattal szolgálja a bizonyítandót, s hajt fejet az áldozatok emléke előtt, tiszteleg közülük azoknak, akiket ez megillet. A rendező Várkonyi Zoltán érdeme, invenciója sokkal több ebben, mint bármely más színpadra állításnál, hiszen ez esetben valósággal társszerzőként kellett dolgoznia. [...] jóformán szerzői utasítások nélkül került kezébe a mű, amelynek az imponálóan fegyelmezett együttessel (a Vígszínház művészeinek színe-java adott önálló színpadi életet."

Várkonyi bízva a kimondott szó drámaiságában, puritán előadást hozott létre Örkény szövegkönyvéből. A színpadra szólított résztvevők többnyire nem egymáshoz, hanem a nézőkhöz

. A kritikák Várkonyi rendezését is elismeréssel : „Várkonyi Zoltán rendezése a végső kiérleltség tisztaságával állítja elénk a drámát. Határozott mozdulattal veti el a nem is hatástalan, de a háborús tematikában szokott elemeket: a filmbejátszásokat, vetített képeket, hangeffektusokat. [...] Nem újrajátszatja a 2. magyar hadsereg történetét, csak elmesélteti. Csak tényeket, adatokat, dokumentumokat közöl, csak emlékeket idéz, távolról, ma is fájón elődöbbenőt, csak beszélget velünk, róluk, az áldozatokról, a bűnösökről, és rólunk, akiknek nem szabad feledni, akiknek okulni, épülni kell elődeik sorsából. Egy színházi előadás megrázóan tiszta egyszerűsége a mindent gondosan kiszámító rendezői munka eredménye. És Várkonyi így állítja színpadra A holtak hallgatását."

A hagyatékban fellelhető levelek segítségével tehát sokkal világosabban rajzolódnak ki előttünk a Holtak hallgatása színpadra kerülésének háttéreseményei, még akkor is, ha azokat nem rekonstruálhatjuk minden részletre kiterjedően.

Várkonyi leveleiben szembetűnő, hogy mennyire nem használta a korszak hivatalos diskurzusában szinte kötelezően jelenlévő kifejezéseket. Nem érvelt szocialista színházzal, szocialista szellemiségű új magyar drámával, helyettük korrekt szakmai és észérveket sorakoztatott fel. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a hagyatékban egy-egy levélnek néha több piszkozati példánya is megőrződött. Ezekből jól látszik hogyan formálódott érvelése egy-egy konkrét esetben. Mindezekből világosan kiemelkedik Várkonyi színházigazgatói tevékenysége, melynek

: „Soha nem latolgatta kicsinyesen az esélyeket, a várható siker, vagy bukás mellett vagy ellen szóló érveket és ellenérveket hanem - mintha csak vonzotta volna a veszély - minél nagyobb volt a kockázat, annál nagyobb öröme tellett a feladatban."

Fotók: Vígszínház archívum

Ezen a napon történt március 29.

1973

Az utolsó amerikai katona is elhagyja Vietnamot.Tovább

1974

Először közelíti meg és küld fényképeket űrszonda (Mariner–10) a MerkúrrólTovább

1976

Dálnoki Veress Lajos honvéd vezérezredes, II. világháborús hadseregparancsnok (*1889)Tovább

1989

A rákoskeresztúri Új köztemetőben Kralovánszky Alán régész és a Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet szakcsoportja megkezdik a...Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő