Vígszínház és kultúrpolitika 1972–1973

„A kis dolgokban engedek, hogy a lényegben ne kelljen engedni.” (Örkény István)

"Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan” és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket."

5.

Várkonyi Zoltán levele Ilku Pál művelődésügyi miniszterhez

1972 [?]

  

Azért fordultam hozzád a „Rekviem" elolvasását kérve, mert mostanáig, ha bármilyen darabbal kapcsolatban aggályok vagy kételyek merültek föl, mindig tiszta és világos magyarázatot kaptam a kérdésről, és úgy mentem haza a minisztériumból, hogy akár vitatkoztam, akár nem, a végén beláttam a javaslat értelmét, célját és helyességét. Most azonban több órás beszélgetés után sem tudom felfogni, hogy voltaképpen mi is a kifogás a darab ellen. Előre bocsátom, hogy két nagyon fontos, és a darabban hibásan ábrázolt ponton igen értékes segítséget kaptam. Az egyik Jány tartalékjának az úgynevezett Cramer-hadtestnek a

, amely valóban mit sem változtatott volna az eseményeken. A másik: szerepének szépített beállítása, aki pedig később egy döntő kérdésben siralmasan szerepelt. Ezek azonban olyan megállapítások, melyek nem csak helyesek, hanem ki is javíthatók, és nem érintik a dráma egészét.

A harmadik részletkérdéssel nem tudok egyetérteni, mert ha mi Jányt fekete-fehéren, mint háborús bűnöst, fasiszta tömeggyilkost, cinikus és korlátolt férget ábrázoljuk, és semmi mást nem mondunk el róla, akkor személye drámailag érdektelenné válik, választási lehetősége és bűnének nagysága úgyszintén, és így az általa halálba kergetett százezrek pusztulása semmiféle katarzist nem

.

De amennyire ki tudtam venni, nem ezek voltak a perdöntő problémák. Azt körülbelül így fogalmazhatnám meg: „nincs szükség rekviemre, ezeket az embereket nem elsiratni kell, mert igaz ugyan, hogy áldozatok voltak, de azáltal, hogy mi megsemmisítettük a régi uralkodó osztályt, igazságot szolgáltattunk nekik. Így ez a százezer ember nem halt meg hiába.

Ezt az érvelést nem tudom megérteni. Én úgy érzem, hogy akik egy agressziós háborúban, idegen földön Horthyék aljas és ostoba számításai folytán odalökve, vezetőik gyávasága folytán életüket vesztették, hiába haltak meg. Csak azok a hősök nem haltak meg hiába, akik az illegalitásban, vagy fegyveresen, tehát tudatosan a rendszer összezúzásáért harcoltak és haltak hősi halált.

A darab, mint látni fogod, világosan ábrázolja ezt a különbséget áldozat és áldozat között. Hiszen épp abban rejlik a katarzis, és az leplezi le Horthyék jóvátehetetlen történelmi vétkességét, hogy ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel Magyarországnak, ennek a „kis országnak" nem volt más választása. A darab dokumentumokkal igazolja, hogy nemcsak a két fő kérdésben, Jugoszlávia lerohanásában és a Szovjetunió megtámadásában lett volna az akkori vezetőknek más választásuk is, hanem még az utolsó percben, kint a fronton, a teljes összeomlás után is lett volna még lehetőség arra, hogy ezeknek az áldozatul odalökött szerencsétleneknek legalább a puszta életét megmentsék.

Ennyit a rekviem szükségességéről. Ami pedig azt illeti, hogy mi a régi rendszer összezúzásával igazságot szolgáltattunk a holtaknak, sem egészen világos előttem. Hiszen mi nem a holtaknak, hanem a túlélőknek, saját magunknak szolgáltattunk igazságot, amit a mai néző adottnak, természetesnek érez. Hisz az igazságra ma már senki sem emlékszik, legföljebb az öregek, hogy annak a rendszernek önzésből, cinizmusból, korlátoltságból és osztályérdekből micsoda vérlázító bűnhalmaza vitte pusztulásba ezt a százezer embert, és hogy valójában mitől mentett meg, miből szabadított föl minket a Szovjetunió.

Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tankönyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfoglalása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatatlan" és munkaszolgálatos áldozat áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket.

Ha te ezt a koncepciómat helyesnek tartod, akkor persze én is szívesen vállalom azt, hogy ezeket a darab szövegében és annak rendezésénél még nyomatékosabban kimondassam és érvényre juttassam.

Várkonyi Zoltán

 

Jelzet: Várkonyi Zoltán hagyatéka OSZK Fond 27. Vígszínházzal kapcsolatos iratok - Örkény István műveinek vígszínházi pályafutása. (Országos Széchényi Könyvtár - Színháztörténeti Tár) - Dátum, megszólítás és aláírás nélküli géppel írt piszkozat. A levélen ugyan nincs megszólítás, de a tartalmából és abból, hogy egy másik, a miniszterhez írt levéllel együtt található, feltételezhetjük, hogy Ilku Pálnak szólt. A keletkezés dátuma pedig feltételezhetően 1972.

Ezen a napon történt július 09.

1922

A MCSSZ elfogadta Gerely Jolán tervezetét a leánycserkészetről, és kebelén belül Ideiglenes Leánycserkész Intéző Bizottságot hozott létre...Tovább

1970

Az ENSZ világifjúsági közgyűlése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők