A magyar labdarúgó válogatott 3-2-re elveszti Bernben a labdarúgó világbajnokság döntőjét a németek ellen.Tovább
Politikuslevelek Kádár Jánosnak
„Nem szeretném, ha anélkül múlna el a pillanat, amikor Ön lerakja a mindennapi hivatali munka terheit, hogy kifejezhessem személyes tiszteletemet eredményei iránt. Különös örömmel idézem fel magyarországi látogatásomat és az Ön itteni látogatását, valamint beszélgetéseinket. Úgy vélem, ezek fontos szerepet játszottak a kelet-nyugati kapcsolatok jelenlegi javulásában.” (Margaret Thatcher)
Bevezető
Az alábbi dokumentumok - egy kivételével - a hetvenes évek csúcspontját, az enyhülési politika, a kelet-nyugati párbeszéd szimbolikus eseményét jelentő 1975-ös Helsinki Konferencia (majd az ebből következően
nevezett rész-konferenciák) utáni egyre váló nemzetközi politika éveiben keletkeztek (1977-1981).A Varsói Szerződés tagjaként a moszkvai nagyhatalmi törekvésekhez is igazodó magyar/kádári külpolitika a hatvanas évek derekától azzal a furcsa kihívással nézett szembe, amely a rendszer egész működésével összefüggésben érvényes volt: hogyan feleljen meg egyidejűleg egy ideológiai elvárásnak, és az ország, a rendszer reform-folyamatának szempontjából fontos (sajátos) kép fenntartásának?
Kádár pragmatikus belpolitikája - saját
alapján is - szorosan kapcsolódott a külpolitikájához. A nyugaton kialakult kádári szocializmus-kép elválaszthatatlan volt Kádár személyiségéről, pragmatikus, őszinte tárgyalási „metodikájáról" képtől. A történeti vitákban a kádári külpolitikai mozgástér lehetőségeivel kapcsolatban is eltérőek a vélemények. A kommunista ideológia alapján a moszkvai érdekeket maradéktalanul kiszolgáló diktátortól, a reformok emberén keresztül, a pragmatikus kiegyező, megegyező Kádár-képig terjedhet a skála.Tényként szögezhetjük le: Kádár soha nem tévesztette el szem elől, hogy az esetlegesen érvényesíthető részérdekek nem kerülhetnek szembe Moszkva, illetve a keleti tömb érdekeivel. Meggyőződéses kommunista volt, aki természetesen őszintén hitt a „szocializmus küldetésében" és igazságosságában. De hitt - a „cél szentesíti az eszközt" elv jegyében is - a nyílt viták ütköztetésében, és az ebből következő kompromisszumokban. A dokumentumokban - a nyugati tárgyalópartnerek részéről - megfogalmazottak alapján is érezhető Kádár személyének elismerése, értékelése. A „puha" diktátor, aki képes egyszerű, nyílt, őszinte véleménycserére anélkül, hogy alapvető meggyőződését feladta volna.
Nyugati vezetők elfogadták „bölcs" közvetítőnek, aki képes lehet a keleti blokkon belül érvényesíteni a másik véleményét is figyelembe vevő józanságát. Ugyanakkor a kádári rugalmasság kompromisszumkészség határait kijelölte az ideológiai követelmény: az egypártrendszer és a proletár internacionalizmus szigorú egymásrautaltsága.
 |  |
Látogatás a Vatikánban | |
A „helsinki folyamatba" illeszkedő nyugati nyitás (ideológiailag) leglátványosabb mozzanata az 1977. júniusi vatikáni látogatás. VI. Pál pápának a látogatáson elhangzott köszöntő beszéde - eredeti és magyarra fordított változatát is közöljük - tulajdonképpen a katolikus egyház filozófiájának összegzéseként is értelmezhető, amelyben a Vatikán pontosan tudja azokat a kereteket, amelyek között a Kádár vezette hatalom mozoghat. A diplomáciában fontos és előírásszerű (protokoll) gesztuson túl, érezni lehet a Szentszék elismerő véleményét a 14 éves - sok türelmet és kompromisszumokat kívánó - folyamat lezárását szimbolizáló látogatással kapcsolatban, amely egyúttal Kádár személyének elismerése is.
1977 másik kiemelkedő külpolitikai eseménye volt a Kádár János első hivatalos látogatása az NSZK-ban. A duisburgi levelek szintén a hivatalos mozzanatokon túli érzéseket örökítik meg. A városi főpolgármester soraiból a kellemes meglepetés olvasható ki, árnyalva a kommunista vezetőkről nyugaton kialakult képet, míg a küldöttség biztonságáért felelős rendőr főfelügyelő tisztelete jeléül két - a látogatás idején készült - fotót is küldött a pártvezetőnek.
Az 1980-as NSZK parlamenti választások idején elsősorban a keleti sajtóban radikális jobboldalinak, hidegháborús uszítónak beállított keresztényszocialista Franz Josef Strauss három, illetve két évvel korábbi - a protokolláris kereteken túlmutató - kézzel írott, meleg hangú köszönő levelei sem illenek az ideológiai mező által kialakított sztereotip képbe. Különösen érdekes a második 1978. decemberi levél, mert azt a bajor miniszterelnök kézírással küldte Kádárnak, ami bőven túllép egy protokolláris kapcsolaton. S hogy ez valóban így volt, elég csupán az egy évvel korábbi levél egy szakaszát idéznünk: „Nem csak a nagyszerű vadászélményért és trófeákért, melyek kétség kívül eddigi vadászéletem csúcspontját jelentik, mondok köszönetet Önnek, hanem a kiváló vendégszeretetért és a lehetőségért is hogy Magyarország tájait és lakosságát közvetlenül megismerhettem."
Az eddigiek mellett két NSZK-ba küldött hivatalos levél is korjelző. Annak ellenére, hogy a magyar külpolitikának a Varsói Szerződés érdekeivel, és retorikai hangsúlyaival megegyező érvrendszere tükröződik, jelenik meg ezekben a tartalmukban nagyon hasonló - az NSZK kancellárjának és az SPD elnökének - címzett két levélben, Kádár egy rövid bekezdéstől eltekintve, Magyarország érdekeinek képviseletében fogalmazta meg aggodalmait.
 |
Látogatás az NSZK-ban |
A válogatásban szereplő további két dokumentum elsősorban a keletkezésük dátuma miatt izgalmas. Az 1988. májusi pártértekezlet egy korszak végét, illetve egy új, kiszámíthatatlan időszak kezdetét jelentette az MSZMP történetében. A brit miniszterelnök asszony, Thatcher levele a konferencia után íródott, amely alátámasztja a nyugati tárgyalópartnerek - párthovatartozástól függetlenül - Kádár személyével kapcsolatban kialakított pozitív véleményét. A levelet Kádár is fontosnak tartotta, mert saját maga írta meg a levéltervezetet.
Az utolsó forrás egy 1956-ban megismert, akkor fiatal újságíró, A. Sztarodub 1988-as levele és Kádár János válasza. Kádár levele érzékelteti a főtitkár - 1989 áprilisában a KB előtt elmondott beszédében kicsúcsosodó - lelkiismereti vívódását: „Én nyugodt vagyok. Nem azért, mintha mindig helyesen cselekedtem volna, hanem azért, mert mindig elveinkből kiindulva, lelkiismeretem parancsára, és a jó ügy szolgálatának szándékával jártam el."
E dokumentum közlését az is indokolja, hogy ritkán olvasható saját kézzel írott aránylag hosszabb szöveg Kádár Jánostól, ráadásul ezek már nem a régi rendezett betűformákat tükrözik, hanem mintegy előképei a halála előtti időszak teljesen szétesett írásképének.
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt július 04.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.
Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.
Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.
Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.
Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.
Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.
Budapest, 2020. június 16.
A szerkesztők