Bevezető 

Az alábbi dokumentumok - egy kivételével - a hetvenes évek csúcspontját, az enyhülési politika, a kelet-nyugati párbeszéd szimbolikus eseményét jelentő 1975-ös Helsinki Konferencia (majd az ebből következően

nevezett rész-konferenciák) utáni egyre váló nemzetközi politika éveiben keletkeztek (1977-1981).

A Varsói Szerződés tagjaként a moszkvai nagyhatalmi törekvésekhez is igazodó magyar/kádári külpolitika a hatvanas évek derekától azzal a furcsa kihívással nézett szembe, amely a rendszer egész működésével összefüggésben érvényes volt: hogyan feleljen meg egyidejűleg egy ideológiai elvárásnak, és az ország, a rendszer reform-folyamatának szempontjából fontos (sajátos) kép fenntartásának?

Kádár pragmatikus belpolitikája - saját

alapján is - szorosan kapcsolódott a külpolitikájához. A nyugaton kialakult kádári szocializmus-kép elválaszthatatlan volt Kádár személyiségéről, pragmatikus, őszinte tárgyalási „metodikájáról" képtől. A történeti vitákban a kádári külpolitikai mozgástér lehetőségeivel kapcsolatban is eltérőek a vélemények. A kommunista ideológia alapján a moszkvai érdekeket maradéktalanul kiszolgáló diktátortól, a reformok emberén keresztül, a pragmatikus kiegyező, megegyező Kádár-képig terjedhet a skála.

Tényként szögezhetjük le: Kádár soha nem tévesztette el szem elől, hogy az esetlegesen érvényesíthető részérdekek nem kerülhetnek szembe Moszkva, illetve a keleti tömb érdekeivel. Meggyőződéses kommunista volt, aki természetesen őszintén hitt a „szocializmus küldetésében" és igazságosságában. De hitt - a „cél szentesíti az eszközt" elv jegyében is - a nyílt viták ütköztetésében, és az ebből következő kompromisszumokban. A dokumentumokban - a nyugati tárgyalópartnerek részéről - megfogalmazottak alapján is érezhető Kádár személyének elismerése, értékelése. A „puha" diktátor, aki képes egyszerű, nyílt, őszinte véleménycserére anélkül, hogy alapvető meggyőződését feladta volna.

Nyugati vezetők elfogadták „bölcs" közvetítőnek, aki képes lehet a keleti blokkon belül érvényesíteni a másik véleményét is figyelembe vevő józanságát. Ugyanakkor a kádári rugalmasság kompromisszumkészség határait kijelölte az ideológiai követelmény: az egypártrendszer és a proletár internacionalizmus szigorú egymásrautaltsága.

Látogatás a Vatikánban

A „helsinki folyamatba" illeszkedő nyugati nyitás (ideológiailag) leglátványosabb mozzanata az 1977. júniusi vatikáni látogatás. VI. Pál pápának a látogatáson elhangzott köszöntő beszéde - eredeti és magyarra fordított változatát is közöljük - tulajdonképpen a katolikus egyház filozófiájának összegzéseként is értelmezhető, amelyben a Vatikán pontosan tudja azokat a kereteket, amelyek között a Kádár vezette hatalom mozoghat. A diplomáciában fontos és előírásszerű (protokoll) gesztuson túl, érezni lehet a Szentszék elismerő véleményét a 14 éves - sok türelmet és kompromisszumokat kívánó - folyamat lezárását szimbolizáló látogatással kapcsolatban, amely egyúttal Kádár személyének elismerése is.

1977 másik kiemelkedő külpolitikai eseménye volt a Kádár János első hivatalos látogatása az NSZK-ban. A duisburgi levelek szintén a hivatalos mozzanatokon túli érzéseket örökítik meg. A városi főpolgármester soraiból a kellemes meglepetés olvasható ki, árnyalva a kommunista vezetőkről nyugaton kialakult képet, míg a küldöttség biztonságáért felelős rendőr főfelügyelő tisztelete jeléül két - a látogatás idején készült - fotót is küldött a pártvezetőnek.

Az 1980-as NSZK parlamenti választások idején elsősorban a keleti sajtóban radikális jobboldalinak, hidegháborús uszítónak beállított keresztényszocialista Franz Josef Strauss három, illetve két évvel korábbi - a protokolláris kereteken túlmutató - kézzel írott, meleg hangú köszönő levelei sem illenek az ideológiai mező által kialakított sztereotip képbe. Különösen érdekes a második 1978. decemberi levél, mert azt a bajor miniszterelnök kézírással küldte Kádárnak, ami bőven túllép egy protokolláris kapcsolaton. S hogy ez valóban így volt, elég csupán az egy évvel korábbi levél egy szakaszát idéznünk: „Nem csak a nagyszerű vadászélményért és trófeákért, melyek kétség kívül eddigi vadászéletem csúcspontját jelentik, mondok köszönetet Önnek, hanem a kiváló vendégszeretetért és a lehetőségért is hogy Magyarország tájait és lakosságát közvetlenül megismerhettem."

Az eddigiek mellett két NSZK-ba küldött hivatalos levél is korjelző. Annak ellenére, hogy a magyar külpolitikának a Varsói Szerződés érdekeivel, és retorikai hangsúlyaival megegyező érvrendszere tükröződik, jelenik meg ezekben a tartalmukban nagyon hasonló - az NSZK kancellárjának és az SPD elnökének - címzett két levélben, Kádár egy rövid bekezdéstől eltekintve, Magyarország érdekeinek képviseletében fogalmazta meg aggodalmait.

Látogatás az NSZK-ban

A válogatásban szereplő további két dokumentum elsősorban a keletkezésük dátuma miatt izgalmas. Az 1988. májusi pártértekezlet egy korszak végét, illetve egy új, kiszámíthatatlan időszak kezdetét jelentette az MSZMP történetében. A brit miniszterelnök asszony, Thatcher levele a konferencia után íródott, amely alátámasztja a nyugati tárgyalópartnerek - párthovatartozástól függetlenül - Kádár személyével kapcsolatban kialakított pozitív véleményét. A levelet Kádár is fontosnak tartotta, mert saját maga írta meg a levéltervezetet.

Az utolsó forrás egy 1956-ban megismert, akkor fiatal újságíró, A. Sztarodub 1988-as levele és Kádár János válasza. Kádár levele érzékelteti a főtitkár - 1989 áprilisában a KB előtt elmondott beszédében kicsúcsosodó - lelkiismereti vívódását: „Én nyugodt vagyok. Nem azért, mintha mindig helyesen cselekedtem volna, hanem azért, mert mindig elveinkből kiindulva, lelkiismeretem parancsára, és a jó ügy szolgálatának szándékával jártam el."

E dokumentum közlését az is indokolja, hogy ritkán olvasható saját kézzel írott aránylag hosszabb szöveg Kádár Jánostól, ráadásul ezek már nem a régi rendezett betűformákat tükrözik, hanem mintegy előképei a halála előtti időszak teljesen szétesett írásképének.