Közvéleménykutatás az MSZMP választási esélyeiről.

(Gyorsjelentés 1989 szeptemberéből)

„az elmúlt egy-másfél év fejleményei nem változtatták meg alapvetően a lakosságnak a politikához való viszonyát: az új politikai szervezetekben, mozgalmakban csak egy szűk réteg tevékenykedik, és az emberek túlnyomó többsége továbbra sem érdeklődik a politikai kérdések iránt. A politikai szervezetek iránti bizalmatlanság nemcsak az MSZMP-t sújtja, hanem az ellenzéki szervezeteket is, és ezért az emberek a megváltozott körülmények között sem érdeklődnek a választások iránt. E megállapításunkat a mi vizsgálatunk is többé-kevésbé alátámasztotta.\"

Az alábbi terjedelmes dokumentum - igaz, a Politikai Főiskola Véleménykutató intézetének felmérése - alapján készült, így objektivitása egyesek szerint vitatható, a benne megfogalmazottak azonban arra utalnak, hogy a korszak valós problémáit ragadják meg, az egyszerű emberek félelmeit a jövőtől. Bevezetőnknek nem lehet - terjedelmi okokból sem - vállalt célja a rendszerváltást megelőző történések teljes bemutatása, de dokumentumban megfogalmazottak árnyalt megértéséhez szükséges némi történelmi háttér

.

Az 1988. májusi MSZMP Országos Értekezlet a korábbiakhoz képest jelentős, markáns korszakhatár szerepét töltötte be személyi és elvi

. A keleti-blokkon belül külön szigetet, sajátos modellt jelentő reformkísérlet túllépett azon a határon, amelyen túl már semmi nem mehetett a régi módon, és egyúttal bizonytalanságokkal teli új kísérlet területét, mezőjét jelentette. Magyarország a keleti-modell történetében addig példátlan lehetőség előtt állt 1988-1990. között: békés úton, belső radikális politikai, gazdasági és társadalmi reformokkal megteremteni a többpártrendszeren alapuló demokratikus keretek jogi feltételeit, biztosítva annak minél zökkenőmentesebb működését.

Budapest, 1988. május 21.

Grósz Károlynak, az MSZMP KB főtitkárának a KB 1989. február 10-ei ülésén elhangzott értékelése és az általa felvetett kérdések már jól érzékeltetik, hogy a párt vezetése (vagy legalább is többsége) eljutott annak felismeréséig - és bizonyos mértékű nyitottságig, befogadó-készségig, hogy a reformok hiteles és eredményes megújulása csak politikai (társadalmi) pluralizmus keretei között mehet végbe, a hatalom (és egyúttal felelősség) megosztás elfogadásával. Az MSZMP első embere „nagy felelősségről" beszélt, felvetve, a pártegység megújításának szükségességét, igényét: „képes lesz-e az MSZMP a folyamatok, események határozottabb befolyásolására a politikai szélsőségek elleni fellépésre, és ha kell, az ellentámadásra is?"

„Következik-e a jogállamiságból a szocialista pluralizmus kibontakozásából a többpártrendszer? Nem szükségszerűen" - fogalmazott Grósz. „Jogállamiság az állampolgárok jogainak, kötelességeinek biztosítása (mindenki ismeri és gyakorolhatja azt). Törvényeket be kell tartani és tartatni". Grósz ezzel a nyugati polgári demokráciák lényeges elemét kiveszi az állampolgári jogok közül. Annak ellenére, hogy szavai szerint a társadalmi pluralizmus nem párt-pluralizmus, Grósz nem zárja ki a többpártrendszer lehetőségét sem, bár értékelése szerint az nem előrelépés lenne, hanem csak a demokrácia másik formája. „Sok illúzió is tapad hozzá, de a realitások miatt számolni kell ilyen lehetőséggel is." Ne a többpártrendszer ellen lépjen fel a párt, hanem azon gondolkodjon, hogyan befolyásolhatja a folyamatokat, megőrizve vezető szerepét. Az átmenet folyamatát kell végiggondolni. Az 1990-es választás ennek az átmeneti folyamatnak lesz egy fontos mozzanata. Mire szerveződhetnek pártok? - teszi fel Grósz a kérdést. Egyrészt a szocialista átalakításra, másrészt politikai fordulat végrehajtására. Többpártrendszerrel kockáztathatja-e a párt a szocializmust? Van-e esély a hatalom megtartására. Az MSZMP képes lesz a hatalom megtartására. A hatalomgyakorlás módjában kell megegyezni az átmeneti időszak elején. „Ennek alapjaként az MSZMP elfogadja a hatalomgyakorlás fokozatos, kiszámítható keretek közötti megosztását. Csak a fokozatosság elve

A következő hónapban hozott KB-határozat/állásfoglalás megerősítette az állampárt elkötelezettségét a többpártrendszer elfogadását

.

Az egyre aktívabb és markánsabb alternatív politikai és társadalmi szervezetekkel való együttműködés 1989 tavaszán már kétségtelen realitás az MSZMP taktikai és stratégiai kérdéseit tükröző

.

Az 1989 nyarán, a magyar társadalom politikai tagoltságáról készített összefoglaló jelentés már az addigi választási tapasztalatokra, illetve a várható megmérettetésekkel összefüggő problémákra fókuszált.

Egyes irányzatok, pártok, szervezetek - alternatív, ellenzéki - szervezettségére vonatkozóan 11 megye esetében arányokat számolva taglétszámra vonatkozó következtetéseket vontak le a jelentés

.

Az MDF szervezettségének, társadalmi beágyazottságának magyarázataként egyrészt működésének időtartamát, másrészt azt a tudatosságot, és taktikai érettséget jelölte meg, amely az ellenzéki kerekasztal megalakításával kapcsolatban volt érzékelhető.

Az ellenzék erejét, befolyását nem feltétlenül taglétszáma határozza meg, hanem az a lélektani állapot, amely az egy évtizedes válságfolyamatnak tudható be - fogalmazott a jelentés, kiemelve, hogy „a válság a szocializmusban sem jelent feltétlenül éles rendszerkorrekciót, hasonlóan a kapitalista demokráciákhoz, ahol nem radikális baloldal erősödik a válságok következtében [...] „A kezdeményező szerep jelentősége nő, ki ad határozott kontúrokat a változásoknak („milyen eszmei karakterrel tölti meg, köti össze a különböző tényeket). A válság nem csak eszmei, hanem strukturális váltás igényét is magával hozza. Az MSZMP feladata a marxizmus reneszánszának felvállalása, új szocialista arculat képviselete."

A KB Pártpolitikai Osztály felmérése alapján az MSZMP még abszolút többséget szerezne: „A vidék közérzete kiegyensúlyozottabb, mint a nagyvárosoké, meghatározó a prominens személyek befolyása. Vidéken kevésbé szervezettek az ellenzéki pártok."

Az értékelés szerint „26-36% között mozog a párt befolyása a magyar társadalomban, ebből következően sem abszolút többséget nem szerez az MSZMP, sem ellenzékbe nem kerül."

Érdekes következtetés olvasható: „egységes ellenzéki összefogás veszélyeztetné az MSZMP hatalomban maradását. Ez a radikális alternatívát az SZDSZ-FIDESZ képviseli. Ennek következménye lenne egy jobboldali-konzervatív ideológia-kulturális fordulat, visszatérés a két világháború közötti évtizedekhez!"

A bevezető címében jelzett dokumentumban azokat a tényezőket vizsgálták, amelyek befolyásolhatták a valóban plurális választás eredményeit. A kérdések elsősorban az MSZMP társadalmi megítélésére vonatkozva tesztelték - 1000 fős mintavétel alapján - a párt társadalmi elfogadottságát és ezzel együtt elutasítottságát. A választások iránti érdeklődést feldolgozó tematikus fejezet megállapításai alapján a mai érdeklődő számára talán kissé meglepő adattal szembesülhetünk: a társadalom többségét nem érdekelte vagy kicsi érdeklődést mutatott (kb. 50%-os arány). A politika iránti közömbösség megmutatkozott a konkrét felvetések esetében: a politikai pártok tevékenysége (az MSZMP-t is beleértve) csupán 32%-ot ért el. Hasonló következtetésre jutunk/juthatunk a gazdaság és a politika fontosságára vonatkozó adatok vizsgálatakor. Anélkül, hogy messzemenő (és a bevezető rendeltetését jóval meghaladó következtetést vonnánk le a felmérés ehhez kapcsolódó megállapításaiból mind a Kádár (MSZMP)-korszak, mind az azt követő negyedszázad folyamataira, hatásaira, rögzítsük az adatszerű tényt: a megkérdezettek többsége (71%-a) elfogadta azt a megállapítást, hogy a kormánynak inkább az életszínvonallal, mint a politikai reformokkal kellene foglalkoznia. 91% egyetértett azzal a megállapítással/állítással, hogy csak a fegyelmezett munka vezetheti ki az országot a válságból. Az MSZMP múltjával, illetve közelmúltjával foglalkozó egység az egyes történelmi korszakok esetében tesztelte a válaszadókat. Az eredmények egyrészt tükrözik a hatalom csatornái által közvetített, kommunikált felfogásokat (pl. 1945-1948. közötti évekről). Ez igaz az ún. „ötvenes évekkel kapcsolatban is, hiszen a nyolcvanas évek elejétől jóval nyíltabban és kritikusabban jelent meg (pl. filmes feldolgozásokban) a Rákosi-korszak. (Egyértelműen negatív volt a megítélése, míg a „koalíciós évek" MKP politikája döntően pozitív értékelést kapott a válaszadóktól.) Az MSZMP esetében a megkérdezettek többsége az 1988-as Pártértekezlet előtti politikát sokkal pozitívabban ítélte meg, mint az azt követő másfél évét.

Az MSZMP jellemzésére vonatkozó adatokból egy olyan pozitív kép rajzolódik ki, amely nemzeti, békés, demokratikus, nyitott szervezetként írja le az állampártot.

Az alternatív szervezetekre/pártokra vonatkozóan az MDF nyerte a „népszerűségi listát" (33%-kal), megelőzve a Kisgazdapártot és az MSZMP-t (20-20%). Az akkori várakozásokat jól mutatja, hogy a virtuális dobogó 3. helyén az az MSZDP végzett 18%-kal, amely a párt történelmi hagyományait és a várakozásokat figyelembe véve dicstelen sorsa jutott 1990 utáni évtizedekben. Az MSZMP választási esélyeivel kapcsolatban adott válaszok adatai figyelemreméltó állapotot rögzítettek 1989. ősz elején. A megkérdezettek 78%-a adott választ arra a kérdésre, hogy melyik pártra szavazna. A válaszadók egyharmada az MSZMP-t, 29% valamelyik ellenzéki pártot jelölte meg (16% válaszolt úgy, hogy nem megy el szavazni). A biztos pártválasztók 26%-a az MDF-et, 13%-a a Kisgazdapártot, 12%-a az MSZDP-t választotta. 6%-ot kapott az SZDSZ és 5%-ot a FIDESZ.

A felmérés érdekes mozzanata - túllépve a pártok mezőjén - a politikai fogalmak ismertségére, értelmezésére vonatkozó rész. „Ha az MSZMP tudatosan akarja alakítani a róla alkotott képet, akkor elengedhetetlenül szükséges", hogy különböző nyilatkozatokban, megnyilvánulásokban olyan fogalmakat használjanak a párt képviselői, amelyek jelentésével tisztában vannak, és mindenki számára ugyanazt jelentik. 26 kifejezés rangsorolása alapján a „nemzeti megbékélés" (78%-al) lett az első, azaz ennyien voltak tisztában a jelentésével. Ezt

a „közteherviselés" és a „reform" (73-73%-kal). Alulról felfelé haladva a sorrend: „konszenzus" és a reprivatizálás" (14-14%), „frakciószabadság" (21%), „platformszabadság" és „depolitizálás" (23-23%). 21. helyen a „pluralizmus" végzett 34%-kal.


 

Forrás

Jelzet: MNL OL M-KS 288.f. 11.cs. 4462. ő.e.
MSZMP Központi Szervei, Információs anyagok vezetőtestületi tagok részére.

Ezen a napon történt január 28.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők