Szovjet szakemberek a Sztálin Vasmű építésén

„A nemzetközi politikai helyzet és elsősorban a magyar–jugoszláv viszony alakulása arra késztette Rákosi elvtársat, hogy a szovjet szakértők figyelmét felhívja a korábban felmerült mohácsi megoldással kapcsolatos meggondolásokra. A szovjet szakértők [..] öt, korábbi kutatások alapján számba jövő helyet vizsgáltak meg. […] Végső következtetésük az, hogy bár […] építési többletkiadással jár és évenként 9 millió Ft termelési többletet fog okozni, bizonyos – főleg talajtani alakulásokkal kapcsolatos megoldások alapján – a kombinát építési helyéül Dunapentelét ajánlják.”

Bevezetés

1949 után a kormányzati szintek mellett a gazdasági szerveknél is megjelentek az orosz tanácsadók-szakértők. A korabeli kommunista politikai vezetés szükségesnek látta jelenlétüket, főképpen a szocialista Magyarország első nagy nehézipari beruházásánál, a Dunai Vasmű tervezett építésénél.

Már a II. világháború előtt felmerült egy új, főként acélgyártással foglakozó vasmű létesítésének ötlete, amely tehermentesíthette volna a diósgyőri üzemet. Az Iparügyi Minisztérium végül 1943-ban Győrt jelölte ki helyszínként a MÁVAG „F" vasmű

A feladat nagysága miatt a MÁVAG bevonta a tervezésbe az egyik leghíresebb amerikai tervező és kivitelező céget, melynek vezetőivel a háború miatt Svédországban egyeztettek. A talajrendezést követően az építkezés is hamar megindult, ám a folyamatos angol-amerikai bombázások miatt új helyszínt kellett keresni. Ennek kiválasztása ugyan megtörtént (Mohács), de a front előrehaladása miatt a terv nem valósulhatott meg.

A háború után az újjáépítés, a jóvátétel, később pedig háborús készülődés, a nehézipari beruházások növekedése ismét előtérbe helyezte az új kohászati kombinát létesítését. Az 1948-as vizsgálatok során több helyszín is felmerült (Paks, Sióagárd, Dunaföldvár). A választás végül először ismét Mohácsra esett, ahol a munkálatok céljára 1949 februárjában létrehozott Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) vezetésével meg is kezdték a

annak ellenére, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Titkársága már 1949 januárjában nem helyeselte Mofhácsot. A Titkárság elé kerülő előterjesztés is már ilyen értelemben fogalmazott: „A mohácsi kijelölt hely a határtól 11 km-re van, ezzel szemben Sióagárd távolsága 54 km. (A komlói szénbánya a határtól 40 km-re fekszik). Mohács választása ezért elég komoly és diverziós és provokációs veszélyt jelentene. A Gazdasági és Pénzügyi Bizottság figyelembe véve azt is, hogy a földmunkákkal kapcsolatos többletköltség jelentősen csökkenthető, továbbá azt hogy Sióagárd választása nemcsak hátrányt jelent a szállításnál, hanem centrálisabb fekvésénél fogva előnyt is, a vasmű telepítési helyéül

Csakúgy, mint 1943-ban ismét tudatosult, hogy ilyen volumenű beruházás megvalósításához a magyar szakembereknek nem volt meg a kellő tapasztalatuk. Az amerikaiakra politikai okokból már nem lehetett számítani, a szovjetekre viszont igen. A Szovjetunióban a '30-as években történt nehézipari beruházások és megfelelő szakmai hátteret biztosítottak számukra, hogy levezényeljenek egy ilyen jellegű magyarországi építkezést is. Így született meg a Szovjet Kohászati és a Magyar Nehézipari Minisztériumok között 1949. július 26-án az államközi szerződés, amely a leendő dunai vasmű tervezési és kivitelezési munkáival kapcsolatos ügyeket rögzítette. A szerződés a technológiai segítségnyújtást és szállítások mellett szakemberek küldését is előirányozta. A szovjet mérnökök technológiailag nem voltak képzettebbek, de a szervezésben nagyobb tapasztalatokkal rendelkeztek. Ebben és az ezt követő kiegészítő szerződésben rögzítették a küldendő tanácsadók bérezését is (Lásd a 1. dokumentumot!). Eszerint a Magyar Kormány vállalta, hogy a rendes fizetésen felül (

kiszállási napidíjat is fizetnek nekik, valamint a lakás és egyéb utazási költségeiket is fedezik. A munkálatok összértékét (beleszámítva a fent említetteket) 203 350 amerikai dollárban határozták meg. Az összeget három részletben a Nemzeti Bank útján a Szovjetunió Állami Bankjába a „Tyehnoekszport" számlájára kellett utalni. Mint látni fogjuk a beruházásban a kormányokon kívül szovjet és magyar cégek is érdekeltek voltak. A szakértőkkel kapcsolatos szerződések esetén a szovjet felet a „Tyehnoekszport" (Összövetségi Export-Import Egyesülés), míg a magyart a NIKEX, majd jogutóda KOMPLEX képviselte.

Játszó gyermekek az épülő városban 

1949 augusztusában a NEB vezérigazgatója,

Moszkvába utazott a fenti szerződés pontosítása végett. Elképzelései szerint az oroszok csak a tervezés (még mindig a mohácsi helyszín volt terítéken), magyarok által kevésbé ismert fázisainak kidolgozásában vettek volna részt. Ezzel szemben utóbbiak ragaszkodtak az oroszországi módszerek maradéktalan megvalósításához és nehezményezték, hogy a magyar fél már belekezdett az előzetes tereprendezésbe és kísérő létesítmények

1949 végére a szovjet-jugoszláv (és ezzel párhuzamfosan a magyar-jugoszláv) visfzony olyannyira és látványosan (lásd Rajk-per) elmérgesedett, hogy az

, majd pedig Politikai Bizottsága a szovjet szakértők „tanácsára" az építkezés dunapentelei áthelyezése mellett döntött. Mindkét ülésre lényegében azonos előterjesztést nyújtottak be. Eszerint: „A vasipari kombinátra vonatkozóan a Szovjetunióval kötött megállapodásunk értelmében októberben kilenc kohóépítő-tervező mérnökből álló szovjetdelegáció érkezett Magyarországra, hogy a kombinát építési helyét megállapítsa.

A nemzetközi politikai helyzet és elsősorban a magyar-jugoszláv viszony alakulása arra késztette Rákosi elvtársat, hogy a szovjetszakértők figyelmét felhívja a korábban felmerült mohácsi megoldással kapcsolatos meggondolásokra.

A szovjet szakértők most elkészült jelentése beszámol arról, hogy összesen öt, korábbi kutatások alapján számba jövő helyet vizsgáltak meg. Ebből különböző okok alapján kiszűrtek hármat. Igen alapos összehasonlító vizsgálat tárgyává tették a fennmaradó kettőt: Dunapentelét és Mohácsot. Végső következtetésük az, hogy bár Dunapentele választása magánál a kombinátnál 12, a lakótelepnél pedig 130 millió Ft építési többletkiadással jár és évenként 9 millió Ft termelési többletet fog okozni, bizonyos - főleg talajtani alakulásokkal kapcsolatos megoldások alapján - a kombinát építési helyéül

Ezen a napon történt augusztus 14.

1901

A lotaringiai csatában a francia hadsereg sikertelenül támadja a németeket.Tovább

1920

Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) magyarellenes szövetségre lépnek, ez lesz a kisantant első...Tovább

1945

Japán kapitulációjával véget ér a második világháborúTovább

1952

Rákosi Mátyás lesz Magyarország miniszterelnöke.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők