Mezőgazdasági gépgyárból orosz tankjavító üzem

(1945. január-szeptember)

„már január első napjai óta az oroszok lefoglalták gyárunkat, azt kizárólag tankjavításra rendezték be, emiatt azután faipari gépektől kezdve minden olyan termelési eszközt, gépet, amely a mezőgazdasági gépgyártás céljait szolgálta, leszereltek, és a pincébe dobtak úgy, hogy üzemünk eredeti rendeltetése: a mezőgazdasági gép- és alkatrészgyártás ezen idő óta szünetel."

Bevezető 

Az előrenyomuló szovjet hadseregnek a „felszabadított" gyárakat a legtöbb esetben egy 1945 tavaszán kiadott utasítás alapján vissza kellett adnia a

. Sok esetben azonban ez a dátum nyár végéig, sőt a Hofherr-Schrantz-Clayton Shuttleworth Magyar Gépgyár Művek Rt. esetében jóval továbbra is kitolódott.

A szovjet Vörös Hadsereg 2. Ukrán Frontjának 96192. számú műszaki alakulata Budapest ostroma alatt 1945. január 12-én rendezte be tankjavító üzemét a Hofherr-Schrantz-Clayton Shuttleworth Magyar Gépgyár Művek Rt. kispesti telephelyén. Az említett gyár a Hofherr-Schrantz Rt. és a Clayton-Shuttleworth Ltd. 1912-es fúzióját követően jött létre, és vált Magyarország legnagyobb mezőgazdasági gépgyártó üzemévé. A hazai igények 95%-át a Hofherr-gyár elégítette ki, még úgy is, hogy termelése 70%-a exportra . A vállalat fő részvényese a '30-as évek eleje óta a Magyar Általános Hitelbank volt. A háborúban a kispesti telephely viszonylag épen megmaradt, viszont jelentős anyagokat szállítottak el a németek, valamint a menekülő magyarok a Nyugat-Dunántúlra.

Az üzem elfoglalását követően az orosz parancsok a gyárba visszatérő munkások körében szorgalmazta, hogy a már felszabadított gyárakhoz hasonlóan itt is hozzanak létre üzemi bizottságot, mely biztosítani tudja a termelés azonnali

. A Hofherr vezérigazgatója január 20-án jelent meg Kispesten. Erdős Jenő a náci megszállást követően 1944. március 22-től hét hónapig volt a Gestapo fogságában, majd internálták, végül pedig a rendőrség fogságában volt, egészen 1945. január 17-ig, amikor is az előrenyomuló orosz csapatok kiszabadították. Gyárba érkezésekor elmondása szerint kész volt együttműködni a felállított üzemi bizottsággal, bár annak törvényes jogalapját aggályosnak . A gyértelep orosz parancsnoka Ponomarjov alezredes január 21-én Erdőst igazgatóvá nevezte ki és biztosította, hogy amint a front továbbvonul, alakulata is távozik, és visszaadják a gyárat a korábbi tulajdonosnak. (Lásd az 1. forrást!) Másnap azonban már másképpen fogalmazott, és mindez előrevetítette, hogy nehéz időszak vár a vállalatra. A vezetőség helyzetét nehezítette, hogy néhány tisztviselő kihasználva orosz tudását képes volt befolyásolni a helyi orosz parancsnokot.

Milyen jogalapja lehetett a szovjeteknek (a „győztes" jogán kívül), hogy igénybe vegye a vizsgált gyár telephelyét?

A cári Oroszország aláírta az 1907-es hágai egyezményt, és az ezt követő genfi egyezményt, ezzel elfogadta a háború alatti viselkedési normákat, a Szovjetunió azonban nem ismerte el a cári kormányzat által vállalat kötelezettségeket. Mindkét egyezmény kitért a magántulajdon fokozott védelmére és annak csak különleges esetben való, kizárólag hadicélokkal kapcsolatos felhasználására. Utóbbi megállapítás a Hofherr-Schrantz esetében mindössze 1945 áprilisáig, a harcok lezárultáig állhatta meg a helyét, bár a szovjet fél értelmezésében a fegyverszüneti megállapodás, csak felfüggeszti a háborús állapotot, de nem szünteti meg.

A

a 1944. december 21-én megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 20-án írta alá, amelynek 11. pontja értelmében: „11.§ A magyar kormány köteles rendszeresen magyar valutában pénzösszegeket kifizetni és árukat (üzemanyagot, élelmiszert stb.), eszközöket és szolgáltatásokat rendelkezésre bocsátani, amelyekre a szövetséges (szovjet) főparancsnokságnak funkciói teljesítésére, valamint a szövetséges államok ama misszióinak és képviseleteinek, melyek a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal kapcsolatban állnak - szükségük lehet.

A magyar kormánynak szükség esetén biztosítania kell az ipari és szállítási vállalatok, a posta, távíró, távbeszélő és rádió, az erőművek, a közüzemi vállalatok és berendezések, a fűtőanyag és egyéb anyagraktárak felhasználását és munkájuk szabályozását, azoknak az utasításoknak megfelelően, melyeket a fegyverszünet idején a szövetséges (szovjet) főparancsnokság vagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ad ki."

Mind az egyezmények, mind pedig a fenti megállapodás számos visszaélésre adhatott okot.

Miután az oroszok még februárban is a gyártelepen voltak, a vállalat többségi tulajdonosa, a Magyar Általános Hitelbank Dr. Perényi Istvánt jelölte ki érdekei képviseletére. A gyár vezetősége ezt követően küldöttséget menesztett az oroszokhoz a helyzet tisztázására. Mind Gurkim őrnagy, mind pedig Papasvili alezredes biztosította őket, hogy a gyártelepet a Vörös Hadsereg mindössze ideiglenesen vette használatba. Ezzel szemben március 3-án a gyár katonai parancsnoka Kolomjec őrnagy kijelentette, hogy a kispesti üzem a Vörös Hadsereg tulajdonát képzi, és a korábbi tulajdonosok tulajdonjoga immáron nem érvényes. Hivatkozási alapként Moszkvát

.

Hadifoglyokat kísérő orosz katonák Budapesten

Erdős mindezzel kapcsolatban azon aggodalmának adott hangot, hogy emiatt a vállalat mindennapi kötelezettségeinek sem tud eleget tenni, hiszen jelen helyzetben nem jogosultak, sem az éves leltár elkészítésére, sem a különböző adók megfizetésére, sem pedig az általános tájékoztatás megadására. A dolgokat tovább nehezítette, hogy március 13-én egy orosz százados, felettesei utasítására hivatkozva megszüntetettnek nyilvánította a Hofherr budapesti központját, valamint megtiltotta, hogy bármilyen rendelést felvegyenek, vagy kifizetést eszközöljenek. Mindezt azon

tetézte, hogy „ki kell törölni még az emlékezetből is a Hofherr-Schrantzot." A százados természetesen semmilyen papírt nem tudott mindezekről felmutatni. A tankjavítások mellett a gyár nem folytathatott polgári termelést, sőt a telepen lévő már kész anyagok és alkatrészek értékesítését is megtiltották az oroszok. Mindezekre pedig igen nagy szükség lett volna, különösen 1945 tavaszán. 1945. március 17-én jelent meg ugyanis a 600/1945. ME. számot viselő földreformról szóló rendelet, amely a korábbi földtulajdonviszonyok jelentős átalakítását írta elő. A földel együtt a mezőgazdasági gépállomány is . Ezek jelentős része, azonban megrongálódott, vagy pedig egyszerűen nem volt elegendő az igények kielégítésére. Ebben a helyzetben nagy jelentősége lett volna a Hofherr gyár termelésének, mely az ország legnagyobb mezőgazdasági gépgyára volt, ám az orosz igénybevétel és a tiltások miatt nem tehetett semmit. A vállalat vezetősége több levelet intézett az illetékes minisztériumokhoz (Iparügyi Minisztérium, Földművelésügyi Minisztérium) illetve vezető politikusokhoz (Nagy Ferenc), ám májusig nem értek el eredményt. Ekkor végre engedélyt kaptak a gyártelepen található alkatrészek és anyagok értékesítésére, ám az oroszok közbeszóltak. A gyár katonai parancsnoka a megszállás alatt végig igen érzékenyen reagált a vezetőség minden olyan lépésére, amikor a „feje felett" próbáltak meg intézkedni akár a magyar kormány, akár pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) irányába. Kolomjec ugyanis elrendelte az alkatrészek, majd pedig az elkészült gépek és traktorok bevagonírozását és elszállítását, megakadályozva ezzel felhasználásukat a mezőgazdasági termelésben. (Lásd a 2. forrást!) A megmaradt anyagokat saját szükségleteik kielégítésére használták (számla adása nélkül), vagy pedig a pincébe szórták. Így a Hofherr-Schrantz nemhogy a polgári gyártásba, de a fegyverszüneti egyezményben rögzített jóvátétel teljesítésébe sem tudott bekapcsolódni.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 16.

1914

Az Osztrák–Magyar Monarchia vízre bocsátja a Szent István csatahajót.Tovább

1916

I. világháború: Montenegró feltétel nélkül kapitulál, miután az osztrák-magyar haderő az ország egész területét elfoglalta.Tovább

1920

A szesztilalom bevezetése az Amerikai Egyesült Államokban.Tovább

1945

A németek felrobbantják a budapesti Ferenc József hidat (ma: Szabadság híd).Tovább

1957

Bevezetik a lottót Magyarországon.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők