„A látszat a fontos." A Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. feldarabolása és elsorvasztása

A második világháborút követő államosítások és a vállalati formák átalakítása nem minden esetben ment végbe olyan egyszerűen, mint az kormányzati körökben remélték. A vállalatokban lévő akár 1-2%-os külföldi érdekeltség is nehezebben kezelhető helyzetet teremtett az állami apparátus számára. Egy ilyen esethez válogattam össze néhány dokumentumot.

Bevezető

Egy korábbi forrásközlés alkalmával azt mutattam be miként alakították át nemzeti vállalatokká a teljesen állami tulajdonban lévő MÁVAG-ot. Már annál az egyszerűbb esetnél is több bonyodalom merült fel. Jelen esetben egy magántulajdonban lévő (részben külföldi érdekeltségű), 1945-öt követően szakaszosan állami tulajdonba vett vállalattal kapcsolatos forrásokat fogok bemutatni. Az 1948. március 25-vel hatályba lépő 1948. évi XXV. számú államosítási törvény előírta a hazai és külföldi részvénytulajdonosok bejelentési kötelezettségét. Utóbbiak esetében határidőnek június 30-át jelölték meg. A dátumot a későbbiek során többször is meghosszabbították.

A külföldi tulajdon magyarországi fokozatos felszámolását szolgálta az 1948 nyarán a gazdasági társasági formák átalakításáról szóló nemzeti vállalatokról szóló törvény (1948. évi XXXV.) is. A törvényjavaslat előkészítése során az előadó a részvénytársasági cégformát, mint a külföldi tőke eszközét

: „Ez a forma adott módot arra, hogy a nemzetközi tőke spekulációs kívánságai szerint, szinte védtelenül lehessen a külföldi tőkések kezére juttatni a magyar dolgozók munkájával felhalmozott vagyont."

A kormányzat a külföldi tulajdon meglétének esetére alkotta meg a nemzeti vállalat korlátolt felelősséggel kategóriát, amely esetében a nem állami hányad felmérését követően annak fokozatos felszámolására kellett törekedni. A nemzeti vállalatok felállításának dátumát október, illetve november 1-ben jelölték meg. Az említett felmérés azonban a háborút követő zavaros viszonyok miatt igencsak vontatottan haladt. Korlátolt felelősségű nemzeti vállalatot azonban csak a pontos adatok tudatában lehetett felállítani. Az ügyeket intéző Pénzintézeti Központot (PK) egy 1948. december 22-ei feljegyzésben

, hogy a vitatott tulajdonviszonyok esetén magyarnak kell minden részvényt kezelni.

Kormányzati körökben már nyáron felmerült egy alternatíva a helyzet kezelésére.

Nemzeti vállalatokról szóló törvény végrehajtási utasítása (8230/1948. sz. Kormány rendelet) lehetőséget biztosított az illetékes miniszternek, hogy egy állami tulajdonú vállalat vagyonának egy részét más vállalatra ruházhatja át. Dr. Bakoss István és dr. Horváth István (NIK {Nehézipari Központ} tisztviselők) elképzelése szerint (1. és 2. forrás) ezt a lehetőséget kiterjesztenék a nem tisztán állami tulajdonú vállalatok

Ezáltal egy korlátlan felelősségű nemzeti vállalat vinné tovább a másik vállalat tevékenységét, amíg annál pontosan meg nem határozzák az állami és a magántulajdon arányát. Később ezt továbbgondolták, és úgy számoltak, hogy az eredeti vállalat „kerete", mivel nem végez termelési tevékenységet, lassan elsorvad. Azt remélték, hogy mindezt látva a külföldi részvénytulajdonosok eladják részesedésüket, és kivonulnak az ország gazdasági életéből. Ugyanakkor már az ötlet kiagyalói is megemlítették az eljárás hátrányait. Ezek részben jogi részben pedig politikai okok voltak. Az átruházáshoz ugyanis szükség volt a részvényesek beleegyezésére, és nemleges döntésük miatt veszélybe kerülhetett volna az üzlet. Az átruházás politikai szempontból is aggályosnak bizonyulhatott, főként a baráti országok (Szovjetunió, Csehszlovákia) érdekeltségei kapcsán. Ugyanakkor Bakoss hogy úgyis az terjedt el külföldön, hogy mindent államosítottak, ha pedig mégis követelésekkel lépnének fel a külföldi tulajdonosok, pénzügyi kárpótlást kapnának.

A Gazdasági Főtanács döntése a Ganz és Társa Villamossági-, Gép-, Vagon és Hajógyár Rt. vagyonának újonnan alapítandó nemzeti vállalatok közötti felosztásakor ismét felszínre hozta a kérdést.

Bakoss és Herczeg ezúttal főképp az átruházás/bérbeadás okozta nehézségeket emelte ki (3. forrás). Érvelésük szerint az érvényes kereskedelmi törvény nemcsak arra biztosít lehetőséget a külföldi részvényeseknek, hogy megakadályozzák a bérbeadást, hanem arra is, hogy a mégis bérbeadó részvénytársaság külföldi tulajdonosai beletekinthetnek a teljesen állami tulajdonban lévő nemzeti vállalat működésébe, sőt bírósági úton

ellene.

Ezzel szemben a korlátolt felelősségű nemzeti vállalatok több szempontból is biztosítva voltak a magántulajdonosokkal szemben, akik nem vehettek részt a vállalat irányításába, mindössze tájékoztatás kérési lehetőségük volt. Mindemellett bírói úton sem volt támadható a döntés. Ugyanakkor elismerte, hogy a meglévő szabadalmak és követelések tovább bonyolítják az ügyet.

A gyakorlatban végül mindkét lehetőségre lehet példát hozni. Létrejöttek nemzeti vállalatok korlátolt felelősséggel (pl.: Hofherr), és a bérbeadásos megoldásra is sor került. Utóbbiból fogunk egy példát részletezni.

A Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár rt.-t Budapest központtal 1921-ben alapították. Ezen kívül Mosonmagyaróváron (régi Hirtembergi tölténygyár fiókja), Nagytétényben és Székesfehérváron voltak telephelyei. 1946-ban a gyárhoz csatoltál a Lampart Művek törökbálinti üzemét is. A vállalat fő tulajdonosai a Weiss Manfréd Művek, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Brázdy család

A Weiss Manfréd 1946-ban került a Nehézipari Központ irányítása alá, mint állami kezelésű vállalat, ezzel a Vadásztölténygyárnál 1/3 részben megjelent az állami érdekeltség. Mindezt a bankok államosításáról szóló1947. évi XXX. törvény tovább növelte, szintén áttételes módon (2/3). A teljes és egyben immáron végleges állami tulajdonba kerülést az 1948-as államosítási törvény biztosította volna, ám néhány tényező bonyolította a helyzetet. A fő ok a Villanyosgyujtógyár Rt. volt. A vállalatot a Vadásztölténygyár és az osztrák Schaffler & Co., Wien jegyezte. A vegyesvállalati szerződés értelmében közösen birtokolják a szabadalmakat és a gyár helyszínéül Mosonmagyaróvárt A villanygyutacsok gyártását, azonban nem sokkal később politikai okokból Nagytéténybe profilírozták.

A kormányzat 1949 végén végül úgy döntött, hogy meghagyja a részvénytársasági keretet és létrehoz három újonnan alapított nemzeti vállalatot, amelyek aztán bérbe veszik a megmaradt keret tulajdonait. A megoldást a fent említetteken kívül a többi szabadalom, valamint a fennálló külföldi követelések és tartozások indokolhatták.

Így jött lére a székesfehérvári telephelyen a Vadásztölténygyár Nemzeti Vállalat, Mosonmagyaróváron a Mosonmagyaróvári Fémfeldolgozó Nemzeti Vállalat, a nagytétényi, valamint a törökbálinti gyáregységben pedig a Bányagyutacsgyár Nemzeti Vállalat. Utóbbiból később

a Mechanikai Vállalat.

Az új vállalatok profilját először 1949-ben, részben politikai, részben pedig gazdasági szempontok szerint

A későbbiek során leginkább a székesfehérvári üzem profilján módosítottak, miután televízió és rádiókészülékek gyártására állították át. Arra azonban figyeltek, hogy fenntartsák a látszatot. A legjobb példa erre, hogy a Vadásztölténygyár monogramját (VT), a későbbi elnevezésekbe is beépítették (pl. VideoTon).

A Budapesti központ immáron csak egy kiüresített szerv maradt. Arra azonban jó volt, hogy fenntartsa a látszatot a külföld felé, a vállalat továbbra is létezik és működik. Így nem kellett attól tartani, hogy megvonják a korábban megvásárolt szabadalmak használati jogait. Tényleges tevékenységet a keret valóságban nem végzett. Mindössze adatokat és információt szolgáltatott az új vállalatok számára. A keret élén egy kinevezett vállalatvezető állt, de fenntartották a részvénytársasági forma hagyományos intézményeit (igazgatóság, felügyelőbizottság) is. Arra ugyanakkor már nem fordítottak nagy figyelmet, hogy a kinevezett vállalatvezetőt, Vida Imrét bejegyeztessék a cégbíróságon. Minderre csak az után derült fény, hogy 1953-ban leváltották, és kezdeményezték volna a bejegyzés

A keret által foglalkoztatott adminisztrációs munkaerőt 1952 októberére teljesen leépítették. 1953-ban a részvénytársaság a Középgépipari Minisztérium felügyelete alól átkerült a Pénzügyminisztériumhoz, illetve ténylegesen a Pénzintézeti Központhoz. Utóbbi két munkatársát jelölte meg a keret ügyeinek vitelére (4. forrás). Ugyanakkor megbízták Véghelyi Bélát, az rt. korábbi alkalmazottját, hogy tegye rendbe a vállalat irattárát, amelyeket később a Központi Gazdasági Levéltárban helyeztek el. Bár a vállalat „létét" a külföldnek szánták, a hazai intézmények és vállalatok sem voltak tisztában azzal, hogy ez csak egy „váz." Jó példa erre, hogy a több levél is érkezett a vállalathoz az elmaradt vagyondézsma ügyében és például a Kohó- és Gépipari Minisztérium 1953-ban is elkülönített számára 1,2 tonna A titkolózás a későbbiekben is folytatódott. 1958-ban a PK aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a Bányagyutacsgyár Nemzeti Vállalat történetének megírásához az alapítás időszakára nézve keresnek adatokat (5. forrás). Egy másik esetben pedig a már korábban említett Véghelyi Béla küldött egy levelet 1961-ben ugyanazon intézménynek, amely szerint jelenlegi munkáltatója (Mechanikai Vállalat) a Vadásztölténygyár korábbi külföldi érdekeltségeiről tett fel kérdéseket (6. forrás). A Pénzintézeti Központ mindkét esetben úgy foglalt állást, hogy a lezáratlan nemzetközi ügyek miatt a már nyilvánosságra hozott adatokon kívül (kompasszok) semmi új információt nem szabad kiadni. A Részvénytársasági keret felszámolása végül1971-ben kezdődött meg, de véglegesen csak a rendszerváltozást követően zárult le.

Mindezen eset is jól szemlélteti, hogy a második világháború utáni államosítások nem zajlottak olyan zökkenőmentesen, mint azt az akkori hatalom remélte. Az általam ismertetett példa csak egy a sok „egyedi eset" közül.

 

A forrásokat az Iparügyi Minisztérium, a Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. és a Nehézipari Központ iratanyagából válogattam össze. A forrásokat a korjelző kifejezéseket leszámítva a mai helyesírási szabályoknak megfelelően közlöm.

Ezen a napon történt szeptember 28.

1922

Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább

1939

A szovjet-német megállapodás értelmében felosztják Lengyelországot. A Szovjetunió megkapja Litvániát.Tovább

1988

Lezajlott az első ún. figyelmeztető sztrájk a JATE BTK-n, amelyet a hallgatók a felsőoktatás radikális és következetes megújításáért...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő