„Nem” a nyugati árucikkek reklámozására

A „szocialista” kereskedelem 1980-ban

„a fogyasztási cikk importban érdekelt belkereskedelmi vállalatok vezetőinek figyelmét évek óta minden lehetséges fórumon felhívjuk arra, hogy a tőkés importról ne nyilatkozzanak, illetve néhány kivételtől eltekintve [...] ilyen fogyasztási cikkeket ne reklámozzanak. Ezt a felhívásunkat a napokban nyomatékosan megismételtük és a mellékelt formában újólag kiadni szándékozunk."

Bevezető

Az alábbi források a „szocialista" kereskedelem, a reklám és a kommunista propaganda összekeveredésének torz tükrét tárja az olvasó elé. 1980 végén, a karácsonyi ünnepek előtt vagyunk, a pártkongresszus, az első szovjet-magyar űrrepülés évében. A gulyáskommunizmussal cimkézett kirakatország vezetői büszkék voltak (lehettek?) arra, hogy széles az áruválaszték, nyugati farmereket, kozmetikai cikkeket, néha Lego-t is lehet kapni. Csak mindezt szinte fű alatt, nyílt reklám nélkül kívánták eladni, mert esetleg a jóval szerényebb kínálatú testvér-országok, netán a nagy Szovjetunió megorrolhat rá. A politikai vezetés persze törekedett arra, hogy a romló gazdasági feltételek, növekvő mértékű éves áremelkedések mellett a panem et circenses elve működjön, de a viszonylagos jólétet ne verjük nagydobra akkor, amikor folyamatosan pénzügyi segítségért folyamodunk. Egy furcsa kettős helyzet láthatunk, hiszen a részben politikai indíttatású korlátozásokkal szemben a kereskedők igyekeztek minél jobban szétfeszíteni a szűk, valutahiányos kereteket.

A források egyúttal azt is tükrözik, hogy a hatalomnak ekkor már nem volt olyan kiterjedt lehetősége arra, hogy a kereskedelmi ellátással kapcsolatos cikkek megjelenését teljes mértékben megakadályozza. Mint Sághy Vilmos belkereskedelmi miniszter írja, csupán az „biztosítható, hogy a vállalatok vezetői ne adjanak tőkés cikkekről szóló nyilatkozatokat, ne propagáljanak ilyen cikkeket. Arra azonban semmi biztosíték nincs, hogy az újságírók több ezer boltunk, áruházunk valamelyikének felkeresése után, a bolt- és áruház vezetőivel folytatott beszélgetések, vagy egyszerűen az árukészlet és a kirakatok áttekintése alapján ilyen cikkeket ne írjanak. Az ilyen jellegű írások megjelenését tehát csak olyképpen lehetne elkerülni, ha a szerkesztőségek kapnának olyan felhívást, hogy ezzel a témával ne foglalkozzanak." (Lásd a 1. dokumentumot!)

Végül is mi történt? Magyarországon a belkereskedelmi vállalatok miniszteri döntés alapján semmilyen tőkés áruval kapcsolatban nem adhattak nyilatkozatot, viszont a külkereskedelem területén - mivel az egy másik tárcához tartozott - nem létezett ilyen tiltás. Emellett a politikai vezetés mindig ügyelt arra, hogy karácsony előtt feltöltsék nyugati valutáért vásárolható importcikkekkel a boltok polcait. Az a diplomataboltokat is üzemeltető, s ezért kiemelt lehetőségekkel rendelkező Konsumex Külkereskedelmi Vállalat sajtótájékoztatón is hírt kívánt adni bevásárlásairól. Miután az esemény lezajlott, a Magyar Távirati Iroda leadta a tudósítást a napilapoknak. Az ügy plusz pikantériája, hogy a hírt természetesen a párt lapja a Népszabadság is közölte (Lásd az 5. dokumentumot!), így hát óvatosan kellett eljárniuk a „rendcsinálóknak".

Erre utal Bajnok Zsoltnak, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala elnökének kézírásos megjegyzése Sághy Vilmos levelére, amelyben azt kéri, a sajtót is tájékoztassák, hogy a nyugati importtermékekről ne nyilatkozzanak, azokat ne reklámozzák. Bajnok a finomabb megoldás felé hajlott, el akarta kerülni az írásbeli dörgedelmeket: „én a szóbeli intelem mellett vagyok; a válaszban azt közölhetnénk, hogy belpol[itikai] r[ovat]v[ezetői]n erre a figyelmet felhívtam, javasolhatjuk Győri et-éknak főszerkesztőire". (A Győri Imre vezette MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály rendszeresen tartott eligazító értekezleteket a fontosabb napi- és hetilapok főszerkesztőinek.) Válaszlevelében is a fentiek szellemében reagált. (Lásd a 2. és a 3. dokumentumot!)

A belkereskedelmi miniszter körlevele viszont láthatóan keményebb hangnemben utasította a felügyeletébe tartozó vállalatokat, „hogy egyrészt a szóban forgó cikkek forgalomba hozataláról a sajtónak ne szolgáltasson információt, másrészt tekintsen el a fent említett cikkek forgalmazásától." A termékek eladási tiltásának természetszerűleg nem lehetett érvényt szerezni, hiszen a behozott árukat el kellett adni, a túlbuzgó szándék viszont egy évekkel, évtizeddel korábbi korlátozó gondolkodásmódra utal.

Ezen a napon történt április 17.

1989

A Magyar Demokrata Fórumhoz tartozó fiatalok szándéknyilatkozatot fogadtak el arról, hogy ifjúsági mozgalmat indítanak. Kinyilvánították,...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők