Gyanús galambok, gyanútlan galambászok és az állambiztonság 1958-ban

„A galambsportban nem gyakori az ilyen tömeges röptetés. […] Értesüléseink szerint osztrák, nyugatnémet, belga és holland galambok vesznek részt. Szükséges a szoros belső és külső ellenőrzés, mert feltűnés nélkül kicsi csomag gyanánt egy vagy több galambot is lehet átadni magyar személynek, aki egy-két nap múlva engedi útnak. A galamboknál üzenetváltásra alkalmas fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős terjedelmű szöveg közölhető. Ezért a magyar galambszövetség kb. 30–40 személyt rendel ki tagjai közül rendezőnek.”

A közölt dokumentumok elsősorban az 1956-os forradalom után újjászerveződő politikai rendőrség paranoiájának a dokumentumai, amelyek bepillantást engednek abba a munkába, amelyet a magyar állambiztonság, közelebbről a kémelhárítás végzett néhány tucat galamblelkű galambász és néhányszáz galamb ellenőrzése során. Mi mégis sokat köszönhetünk ennek a paranoiának, ugyanis ez hozta létre azokat az iratokat, amelyekből két, kellemesen eltöltött nap krónikája bontakozik ki. A német és az osztrák versenyzők rendben megérkeztek (bár voltak simlisek, akik vízum nélkül próbálkoztak, de az éber hivatalnokok visszafordították őket), lerakták a galambjaikat, megvacsoráztak, megnézték az éjszakai Budapestet, kiengedték a galambokat, majd egy egész napot eltöltöttek Tihanyban. Budapestre visszatérve voltak, akik ismét kiruccanást tettek a városban (nem is sejtve, hogy ezzel milyen biztonsági rendszabályokat játszottak ki), majd másnap délelőtt hazaindultak. A nyugati vendégek - egy-két elejtett megjegyzéstől eltekintve - nem politizáltak, semlegesen, bizonyos távolságtartással szemlélték a magyarországi viszonyokat. Amennyiben minden röptetés ehhez hasonlóan zajlott le, nem csodálkozhatunk azon, hogy a németek több alkalommal is szerettek volna jönni.

Noha a párhuzam erősen sántít, Sárkányhoz és Torontál Simonhoz hasonlóan Kajtár Lászlót is utolérte a végzet. A fenti események után egy évvel, 1959 júliusában a főhadnagyot fegyelmi eljárás után elbocsájtották, majd a katonai bíróság szolgálati hatalommal való visszaélés, valótlan jelentések és rágalmazás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre is

. A főhadnagy dicstelen távozását követően lényegében nem volt, aki a vonalat továbbvigye: a kapitalista országokból beutazó sportolókra vonatkozó anyagokat tartalmazó objektumdossziét lezáró határozat szerint 1959 után ezen a területen már nem elhárító munkát. Úgy tűnik, az egész „vonalat" Kajtár elvtársnak találták ki.

Az 1958-as budapesti úszó Európa-bajnokságról a Neue Württembergische Zeitung és a Darmstädter Tagblatt című lapokat tudósító újságíró a kevés a nyugati telefonvonal miatt tudósítását kénytelen volt levélben elküldeni, ám attól tartott, cikke csak a versenyek után érkezik meg, „ha esetleg ezen levelem valamelyik cenzúrahelynél egy kicsivel hosszasabban időzik". Ráhibázott, levelét valóban felnyitották és kivonatot készítettek róla, amely aztán egy állambiztonsági dossziéba került. Az újságíró ironikusan felvetette, hogy a jövőben ideérkező tudósítóknak talán postagalambot kellene magukkal hozniuk, ha azt akarják, hogy tudósításaik időben

rendeltetési helyükre. A német férfi talán álmában sem gondolt arra, hogy levelének megírása előtt pár hónappal éppen a postagalambok adtak munkát a magyar politikai rendőrségnek.

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők