Weöres Sándor „pornográf” verse

„Jelenlegi béremnél jóval alacsonyabb fizetésért is hajlandó vagyok odaadóan dolgozni pár-tunk érdekében, hogy végre eltűnjön életünk egéről a szocialista neveléssel szembekerülő, azt férgek módjára kikezdő és aláásó szennyirodalom. […] Kérem, legyen most hozzám nagyon őszinte, mint mindig és írja meg, miben segíthetnék, mert ez tétlenség a szennyes áradat irodalmi hullámaiban megfojt, alkotni szeretnék, és a marxista kritika pergőtüzével ostromolni szeretnék minden olyan fércmunkát, ami méltatlan az új kor emberéhez szerte a világban.”

Bevezetés 

Az 1956-os felkelés tapasztalatai, a forradalomhoz vezető események, az előidéző, kiváltó okok mind a hatalom képviselői, mind a későbbi években, évtizedekben eltérő szerepeket vállaló szellemi, értelmiségi csoportok, irányzatok, személyek számára tanulságul szolgáltak.

A hatalom részéről elsődleges szempont az 1957 utáni években a Nagy Imre körül kialakult ellenzéki értelmiségi mozgalom, összefogás bármilyen formájú újjáéledésének elfojtása. Különböző módszerekkel egy reformkommunista-népi-urbánus összefogás lehetséges csíráit próbálták megakadályozni. Ezzel párhuzamosan annak bizonyítása is fontos volt a művészek, írók, költők irányába, hogy az új szocialista modell valóban más, mint a sztálini típusú volt, több találkozási ponttal, közös érdekkel a „népi demokrácia" talaján.

A magyar szocializmus modellnek - amely a hetvenes évekre érett be, és vált eladhatóvá a nyugat számára is - „aki nincs ellenünk, az velünk" logikája tette lehetővé az írók, irodalompolitika szereplői számára is az óvatos kritikai megközelítés, a puha ellenzéki szerep vállalását, vagy közvetítői funkció betöltését a hatalom képviselői felé.

Az irodalompolitika ideológiai, elvi, eszmei határait a rendszertől idegen dekadencia, a káros kispolgári jelenségek, és a hivatalosan megfogalmazott szocialista realizmus szembeállítása jelölte ki.

Egy 1964. áprilisi - a magyar irodalom és művészet ideológiai problémáival foglalkozó - MSZMP KB Kulturális Osztály által készített előterjesztésben „növekvő alkotási kedvről", sokféle művészeti irányzat jelentkezéséről olvashatunk: „Kiszélesedett, eszmei, művészeti hatóerejét tekintve erősödött a szocialista realizmus bázisa"; „Az irodalom szorosabb kapcsolatba került az élettel" - állapítja meg elégedetten az összegzés. Az értékelés hangsúlyozza, hogy az írók nagy többsége elfogadja és helyesli a „békés egymás mellett élés" párt által képviselt irányvonalát, nem kívánják vissza a kapitalizmust.

Természetesen a káros jelenségekre is felhívja a figyelmet, visszautasítva azokat a nézeteket, törekvéseket, amelyek a művészet az irodalom szerepét a „nép ellenzéki képviseletében" látják, felkarolva a szocializmus morális, etikai értékeitől idegen kispolgári, dekadens irányzatokat, jelenségeket. Az irodalom és a művészet feladatának végső célja, hogy a szocialista világnézet magasrendű tudatosságával feltárja életünk valóságát.

A közölt forráscsoportban - olykor nehézkesen ideologikus nyelvezettel - megfogalmazott aggodalmak, kritikák két állampolgári levél alapján válnak életszerűvé.

Nyuli József győri - egyenesen Kádár Jánoshoz írott - és Sík István marcali lakosok által a párt illetékeseihez eljuttatott sorok a szocialista erkölcs magasabbrendűsége nevében felháborodottan utasítják vissza Weöres Sándor szerintük a pornográfia határát súroló „Antik ekloga" c. versét.

Nyuli József tollát a jövő generáció iránt érzett aggodalom vezette, és a felháborodáson túl nem élt jobbító szándékú tanáccsal. Ugyanakkor mindenképpen érdekes színfolt Fellini „Dolce vita" c. filmjének utalásszerű beemelése, mint a nyugati dekadencia ábrázolásának példázata. A KISZ Győr-Sopron Megyei Bizottsága lapjában megjelentetett állásfoglalás csatolásával pedig már nemzedéki megvilágítást is kap levelének tartalma.

Sík István a felháborodott kritikán túl saját szerény módján megoldást is talál a hivatalos szervek felé: kommunista hitből és alkotókedvből táplálkozó munkaerejét és tehetségét felajánlva kész harcot folytatni a „kultúrpolitikai fronton".

Az MSZMP illetékeseitől kapott válaszok természetesen egyetértésükről biztosítják a levelek szerzőit, amely szerint helytelen volt a vers közlése és utalnak az irodalmi folyóiratok esetében a káros jelenségek visszaszorítására már korábban tett lépésekre.

Egyúttal a megjegyzéseket a helyükön kezelve, azokat az olvasói levelek kategóriájába sorolják, tanácsolva, hogy a jövőben hasonló kritikák a sajtó-észrevételek szintjén maradjanak...

A forrásokat fotóként közöljük, Nyuli József kézírásos levelét azonban gépelve is.

A dokumentum jelzete: M-KS 288. f. 35. cs. 1964/5. ő. e. (MSZMP KB Kulturális Osztály)

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő