„Utász előtt nincs akadály…” 4.
„Mivel – mi hazamenők–, minden felszerelést le kellett, hogy adjunk, nem tudjuk, hogyan néznek reánk odahaza, hogy fegyvertelenül érkezünk haza, csak a sima derékszíjat hagyták nálunk. Sok bosszúságot és keserűséget kell lenyelnünk, mert ilyen rossz hadsereg-szervezést, amilyet most Jány vezérezredes csinál, aligha fordult még elő. Csupa fejnélküli kapkodás az egész. Naponként intézkednek újabb formákban megmásítva az előbbieket.”
A későn elrendelt január 17-ei parancs azt eredményezte, hogy a VII. hadtestbeli alakulatokat visszavonulásuk során több ízben érte támadás. A gyakran rendezetlen oszlopokban visszavonuló, csekély ellenállást tanúsító, s ellenséges csapatok közeledtének hírére pánikba eső kisebb-nagyobb kötelék közül számos került a szovjet csapatok és a partizánok fogságába, vagy mészárolták le állományukat. Sokan megfagytak, illetve sokukkal az éhhalál végzett. Voltak olyan alakulatok, melyeket már a Dontól való visszavonulás megkezdésekor bekerítettek, s nem tudtak kitörni az ellenséges gyűrűből. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló, gyakran csak egyéni fegyverzettel rendelkező magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében teljes mértékben két oldalról bekeríteni. A Voronyezsi Front seregtesteinek késlekedése, valamint a magyar 1. tábori páncéloshadosztály sikeres elhárító harca, valamint Alekszejevka és Ilinka január 18. és 21. közötti megtartása lehetővé tették, hogy a részben rendezetlenül visszavonuló csapatok és vonatrészek az említett helységeken áthaladhassanak nyugat felé.
A 2. hadsereg megmaradt csapatai - az Osztrogozsszkban körülzártak kivételével - mindenütt az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza. Január 20-án Osztrogozsszk védői is kitörtek a gyűrűből, s a német 26. gyaloghadosztály fedezete alatt sikeresen hátrajutottak. Január 22-én Hitler engedélyével a B Hadseregcsoport parancsnoksága úgy döntött, hogy a 2. hadsereget kivonja az arcvonalból, és egy hátsó körzetben gyülekezteti újjászervezés céljából. Hátravonásukat - az Oszkol folyó menti, majd a Korocsa környéki védelmi harcaik által - 1943. január végén és februárban a harcképes magyar csapatrészeket összefogó,
vezette csoport és a Cramer-hadtest alakulatai biztosították. Január 24-én a 2. hadsereg-parancsnokság véglegesen kikapcsolódott a hadműveletek vezetéséből, ennélfogva a sávjában még harcoló saját és német egységek a német 2. hadsereg parancsnokságának alárendeltségébe kerültek.Miközben a hadsereg harcra már nem bevethető, többnyire fegyvertelen alakulattöredékei megkezdték visszavonulásukat nyugati irányban, a Vargyassi-csoporton kívül a január 15-én elszakított és német alárendeltségbe került III. hadtestre még nehéz és súlyos harcok vártak. 9. könnyű hadosztályának 17/III. zászlóalja még január 27-én hajnalban is doni állásaiban tartózkodott, s ezt követően parancsra vonult vissza.
A magyar csapatok, hadtestparancsnokuk, gróf Stomm Marcel altábornagy 1943. február 1-jén kelt, katonai szempontból példa nélküli, csak emberileg, érzelmileg elfogadható, úgynevezett hadtestfeloszlató parancsát nem szó szerint értelmezve, végül is 1943. február 2-án - több kisebb-nagyobb csoportot alkotva - a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után déli irányban menetelve kijutottak a gyűrűből.
A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar alakulatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a támadás súlypontjain technikai és létszámbeli fölényt képező szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Egy-egy helység, vagy támpont napokig tartó védelme ugyan csak pillanatnyi részsikert eredményezett számukra, mégis nem várt akadályt jelentett a szovjet csapatoknak hadműveleti elképzelésük teljes mértékű megvalósításában. Az 1943. januári-februári súlyos elhárító, illetve utóvédharcokat követően a hadsereg anyagi veszteségét 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.
A hadseregnek a harcokból kivont, zömében fegyvertelen töredékei kezdetben Romni, Vorozsba, Gluhov és Konotop körzetében gyülekeztek, majd március 5-én a szovjet csapatok előretörése miatt a Dnyepertől nyugatra levő Koroszteny és Ovrucs városok környékét jelölték ki számukra végleges újjászervezési területként.
A 2. hadsereg hazahozatalának engedélyezéséről 1943. március 28-án értesült a magyar hadvezetés. Keitel tábornagy közölte Szombathelyi vezérezredessel, hogy Hitler beleegyezését adja a 2. hadsereg maradványainak a hadsereg-parancsnokság kivételével történő hazaszállításába, ha helyette két új hadosztályt és 12 műszaki (építő) zászlóaljat küldenek ki. Ezt követően az április 7-én hozott végleges intézkedés értelmében a 2. hadsereg megmaradt töredékeinek ellenértékeként a 18. és 25. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a „doni poklot" megjárt csapatok hazaszállítása pedig április 24. és május 30. között megtörtént.
Az 1943. januári védelmi és elhárító harcok során sem érhette indokolatlan bírálat a magyar csapatok helytállását. Nem a gyávaságuk miatt kényszerültek meghátrálásra, az eredményes védelem reális feltételei hiányoztak. Harcoltak és védték magukat a rendelkezésre álló elégtelen fegyverzettel, amíg egyáltalán lehetséges volt. Mikor védőállásaikból kivetették őket - megfosztva nehézfegyvereiktől és tüzérségüktől - két hétig folytatták még súlyos utóvédharcaikat. Nehéz lenne huszadik századi hadtörténelmi példákat hozni arra, hogy egy 200 ezer fős hadsereg, amely 200 kilométer széles arcvonalát mélységi tagozódás nélkül, tartalékok hiányában volt kénytelen védeni, amely nem rendelkezett számottevő páncélelhárító fegyverzettel és harckocsikkal, amelynek zömében fogatolt tüzérsége (lóállományának hátsó körzetekben való szállítása, illetve elhullása miatt) állóharcra kényszerült, amelyhez utánpótlási, s ellátási helyzetének katasztrofális állapota miatt csak részben érkeztek ki a téli óvócikkek s ruházat, illetve amelynek katonái 2500 kilométerre távol szülőföldjüktől, számukra idegen, vagy közvetett célokért küzdöttek és áldozták életüket, hosszabb ideig ellen tudott volna állni egy szinte minden tekintetben fölényben levő ellenfél támadásainak.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt március 13.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent az ArchívNet 2025. évi első száma. Friss lapszámunkban az 1940-es, 1950-es évek változásaihoz kapcsolódó forrásismertetések olvashatók. Ezek a változások, fordulatok mind kötődnek a magyarországi politikai változásokhoz: személyes sorsok alakulását befolyásolhatták. Legyen szó akár helyi katolikus szervezőmunkáról vagy éppen egy-egy megszervezett ünnepségről az 1941-ben Magyarország által visszaszerzett területen.
Az időrendet tekintve Gorzás Benjámin (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) írása mutatja be a legkorábbi eseménysort, igaz ennek az előzményei korábbra nyúlnak vissza. Három forrás segítségével világítja meg, hogy a Vitézi Rend Zrínyi Csoportja miként igyekezett létrehozni, majd ápolni Zrínyi Miklósnak, a hadvezérnek és költőnek az emlékét. A kultuszteremtéshez az is löketet adott, hogy 1941 áprilisában Magyarország visszafoglalta a Muraközt is: így a Zrínyi-család szempontjából kiemelt jelentőségű településeken – Csáktornyán és Szentilonán – is lehetett rendezvényeket szervezni.
Sulák Péter (doktorandusz, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) forrásismertetésében az 1945-öt követő politikai átalakulások helyi lenyomata jelenik meg. 1948-ban Magyarországon végbement a látható politikai fordulat, egyben zajlott az 1947-ben meghirdetett Boldogasszony-év is. A feszült politikai légkör rányomta a bélyegét az egyházak (jelen esetben a római katolikus) életére. A publikált dokumentum arról számol be, hogy az MDP helyi pártszervezete miként áll hozzá, illetve miként „koordinálta” Jászapátiban a Mária-napi ünnepséget.
Szintén a római katolikus egyház és a kommunisták kezébe került államhatalom viszonyához kapcsolódóan mutat be forrást Purcsi Adrienn (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem), aki egy állambiztonsági jelentéséből mutat be egy részletet. A közölt részlet második világháború előtti gyökerekkel rendelkező KALOT mozgalom miként lehetetlenült el 1945-öt követően. A jelentés főszereplője Kerkai Jenő, a KALOT egyik főszervezője, azonban feltűnik benne cselekvő aktorként Szekfű Gyula is, aki moszkvai nagykövetként próbált a KALOT, illetve – tágabban értve – a Demokrata Néppárt ügyében eljárni.
Mindszenty József alakja az előző két ismertetésben is felsejlik (a Mária-évet Magyarországon ő hirdette meg esztergomi érsekként, és szintén ő volt az, aki Kerkaitól megvonta a támogatását a pártalapítás esetében). Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésben Mindszenty ugyanakkor a főszereplő, aki az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverése utáni instabil időszakban keresett menedéket a budapesti amerikai nagykövetségen. A két szuperhatalmat, a menedéket biztosító Egyesült Államokat és a Magyarországot megszálló Szovjetuniót is foglalkoztatta Mindszenty helyzete. Előbbieket többek között azért – mint az ismertetésből kiderül, hogy Mindszenty megérti-e, hogy számára nem politikai, hanem humanitárius menedéket nyújtottak.
Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. február 14.
Miklós Dániel
főszerkesztő