„Utász előtt nincs akadály…” 4.

Béres Lajos naplója – negyedik rész

„Mivel – mi hazamenők–, minden felszerelést le kellett, hogy adjunk, nem tudjuk, hogyan néznek reánk odahaza, hogy fegyvertelenül érkezünk haza, csak a sima derékszíjat hagyták nálunk. Sok bosszúságot és keserűséget kell lenyelnünk, mert ilyen rossz hadsereg-szervezést, amilyet most Jány vezérezredes csinál, aligha fordult még elő. Csupa fejnélküli kapkodás az egész. Naponként intézkednek újabb formákban megmásítva az előbbieket.”

1943. május 1. Szombat. - Szeged.

A szegedi pályaudvarra 5h-ra gördült be a szerelvényünk, ahol egy

, (kb. a helyőrségparancsnok) a város polgármestere, a helyőrség zenekara és nagyszámú közönség fogadott bennünket a korareggeli órákban. A kivagonírozás után laktanyába, a város szélén most épült gépkocsizó laktanyába, ahol a gépkocsi garázsokat Szeged városa, átmeneti katonaszállásra rendezte be számunkra. Szórakoztatásunkról, hangszórós rádiókkal gondoskodtak. A tábor orvosa - miután végig szemlélte a felsorakozott egységeket, - a táborparancsnoknak tett jelentésében a tábor részére első osztályú élelmezést rendelt. A nap folyamán rengeteg látogatónk volt Szeged város lakosságából, akik virágot, szeretetcsomagot hoztak nagy mennyiségben számunkra. A látogatókkal csak a drótkerítésen át lehetett beszélgetni, mert a táborba sem bejönni sem kimenni nem lehetett.

 

1943. május 2. Vasárnap. - Áp: ua.

A tábor létszáma 2400 fő. Vasárnapra való tekintettel, délelőtt tábori misék és Istentiszteletek voltak felekezetek szerint, a tábor nagy létszáma miatt 4 csoportban tartatott meg, 4 különböző helyén a tábornak. Élelmezésünk valóban kitűnő és bőséges. Egész nap pihenő, délután rengeteg látogatónk volt.

 

1943. május 3. - 19-ig - Áp: Szeged.

A táborban rendszeres volt a mindennapos orvosi vizit, amelyek során, ha valakinél gyanú merült fel, kórházi vizsgálatra vitték. Szerencsére, alig akadt ilyen eset. Ehhez tartozik még a hetenkénti fertőtlenítés és fürdés, amelyért a városba gyalogoltunk. A katolikus vallásúak részére naponként jöttek ebéd után a papok lelki prédikációt tartani, amit már néhány nap után untak az e hiten lévők, annál is inkább, mert némelyik pap részéről az ellenség elleni harc további folytatására lelkesítő beszédek hangzottak el. Az átéltek után senki sem kívánta még egyszer. Délelőttönként a különböző fegyvernemek egységei között futball mérkőzések voltak, amelyek között mindig az utászok vezettek. A döntőt is ők nyerték 3:1 arányban. Délutánonként mindennap sok a látogatónk, akik különféle ajándékcsomagokat hoznak, amelyekben a süteményen, cukorkán, cigarettán kívül, különböző szépirodalmi könyvek, folyóiratok, újságok megtalálhatók, amelyeket egymás között megosztunk, cserélgetünk. A szegedieknek ezt a vendégszeretetét, kedvességét sokáig nem fogjuk elfelejteni.

 

1943. május 19. - Szolnok

3h 30-kor ébresztő és 5h-kor indulás a szegedi teherpályaudvarra, ahol bevagoníroztunk. Szerelvényünk 7h-kor indult, és 9h-30-kor Kiskunfélegyházán leszállott az oda való gyalogzászlóalj, amelyet a város lakossága már a pályaudvaron igen szép fogadtatásban részesített. 10h 50-kor Kecskeméten kapcsolták le az odavaló gyalogzászlóalj szerelvényét. 16h-kor mi is megérkeztünk a lobogódíszbe öltöztetett szolnoki pályaudvarra, ahol a 10. gy[alog]ezred zenekara, a helyőrségparancsnok, a város polgármestere, Hoós István alezredes utászzászlóalj-parancsnok, egy utász díszszázad, valamint számos magasrangú katonai és polgári személyek fogadtak bennünket, amely után a hősök emlékművéhez vonultunk. A pályaudvar előtti téren hatalmas tömeg várt bennünket, és a Baross úton kétoldalt virágokkal üdvözölte a zászlóaljat. Elől a katonazenekar, az után díszszázad és utánuk a mi zászlóaljunk vonult a hősök emlékművéhez, amelyet megkoszorúztunk. Utunkat a pályaudvartól idáig virág borította, és bennünket virággal halmozott el a lakosság. Megható volt - a tömeg részéről - ez a fogadtatásunk. A koszorúzás után elvonultunk az emlékmű és a he[ly]ő[rség]. tisztikara előtt, folytattuk utunkat a lakosságtól kísérve az utász laktanyáig. Az itthoni zászlóalj nevében a laktanya előtti téren Hoós alezredes fogadta és üdvözölte az erősen megfogyatkozott utászokat, megemlítve dicsőséges harcainkat a sorainkból hiányzó hősi halottainkat, akiknek nevei már a laktanya előtti téren lévő hősök kertjében felállított emlékműre felvésettek. Beszéde végén - az érzékenységtől könnybe lábadt szemmel - kijelentette, hogy „mindaddig, amíg ő e zászlóaljnak parancsnoka lesz, egy embert sem enged a zászlóaljból a harctérre!" Ezek után, átadta kiosztás végett a hazatért egységek parancsnokainak az I. osztályú Tűzkereszt jelvényeket. Az ünnepség végeztével a laktanyába vonultunk, ahol az udvaron virágokkal díszített, terített asztalok vártak bennünket és a jelenlévő hozzánk tartozókat. Pompás volt a - már vacsorának mondható - felszolgálás, amely finom székelygulyás, sült tészta, sütemény és borból állott. Az itthoni zászlóaljbeliek szeretettel vettek bennünket körül, a vacsora során szép pohárköszöntők hangzottak el, és szép bajtársi hangulat alakult ki közöttünk. Az itthoni volt ismerős tisztjeim, tiszthelyetteseim szeretettel vettek körül, mint fiatal háborús őrmestert. T. i. én voltam a szolnoki utászoknál egyedül az a tisztes, aki az utóbbi négy évben minden megszálló, ill. hadműveleti területen részt vettem.

 

1943. május 20. - Szolnok -

A mai nap kezdetét vette a leszerelésünk. A még elindulásunkkor megbeszéltek szerint, délelőtt kimentünk a városba a Tóth hadnagynak szánt emléktárgy megvételére, amely egy ezüst cigarettatárca formájában valósult meg, belsejébe vésve: „1942-43". Szerintünk ez emlékezteti mindenre. Délután a már részben civilben, részben még egyenruhában felsorakozott zászlóaljtörzs nevében, a személye iránti szeretetünk jeléül Tóth hadnagynak átadtam, és sok szerencsét kívánva további pályafutásához. A zászlóaljtörzsnek ezen megnyilvánulása személye iránt annyira meglepte Tóth hadnagyot, hogy alig tudott szavakat találni, hogy megköszönje, Végül, mindenkivel való bajtársias kézszorítással fejezte ki köszönetét. Este pedig a már civilben lévő tartalékos zászlóaljtörzs legénységét és tisztikarát az aktívakkal együtt, Fancsali Péter szolnoki vendéglős meghívta vacsorára, amelyen részt vett Hoós ezredes és helyettese

is. A gondosan megrendezett vacsora alatt, Hoós ezr[edes] mondott szép pohárköszöntőt, amelyre a volt zászlóaljtörzs nevében Orosz Ferenc tartalékos karpaszományos , (aknaszlatinai tanító) mondott megható választ, megköszönve azt a szeretettel teli gondoskodást, amelyet értünk tett az egyéves hadjáratunk alatt, és lélekben közelebb hozott bennünket az otthonunkhoz. A vacsora kellemes hangulattal zárult, amely után könnyes szemmel, igaz bajtársi érzéssel búcsúztunk el egymástól, és vonatra szállva útnak indultunk a rég nem látott családi tűzhely felé. Ezzel lezárult a m. kir. honv. 152. gépkocsizó utászzászlóalj törzsének az 1942-43. évi működése. Katonai igazolványunkba, - hogy szolgálati időnket növeljék -, június hó 20-ig egy hónap leszerelés előtti szabadságot írtak, amelyet már civilben töltöttünk.

 

Lezártam: 1943. május 21-én

Béres Lajos

tartalékos őrmester

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők