Bevezetés

Magyarország - néhány hónappal a két ország közötti „állandó béke és örök barátság" elvét deklaráló szerződés aláírása után - 1941 áprilisában részt vett Jugoszlávia lerohanásában. A két ország kapcsolatát súlyosan beárnyékolta a háború, a magyar megszállás és az 1942-es „hideg napok", amelyet 1944-1945 fordulóján, Délvidéken a „még hidegebb napok"

 Bár az előjelek egyáltalán nem voltak kedvezőek, a két szomszéd kapcsolata a háborút követő rövid időn belül gyorsan normalizálódott. Az 1947-re vonatkozó, oldalanként két-két millió dollár összegű kétoldalú árucsereforgalmi egyezmény keretében Magyarország elsősorban nyersanyagokat (vasércet, rezet, ólmot, cinket, higanyt, magnéziumot, metilalkoholt, ecetsavat, fát, bőrt stb.) kapott déli szomszédjától, amiért gépekkel, fémekkel, közlekedési eszközökkel, gyógyszerekkel és elektrotechnikai cikkekkel . A két iparügyi miniszter, Bán Antal és Boris Kidric 1947. május 11-én 15 évre szóló 32 millió klíringdolláros alumíniumegyezményt írt  amit július 24-én a háború utáni első ötéves, oldalanként 120 millió dollár összegű árucsereforgalmi-egyezmény követett. Mindkét megállapodást bizalmas jegyzőkönyvek egészítettek ki, amelyekben a jugoszlávok a szerződésben közvetlenül érintett magyar iparvállalatok helyreállításának meggyorsítására - dollárban illetve áruszállítással - jelentős összegű előleg folyósítását vállaltak.

A három érintett ország közül Magyarország 1946. május 11-én Jugoszláviával utolsóként írta alá a jóvátételi 

 A Szovjetunió és Csehszlovákia példája nyomán a jugoszláv kormány is úgy döntött 1946. augusztus 8-án, hogy 6 évről 8 évre emeli a jóvátételi szállítások idejét, ami csökkentette az egy évre eső  A magyar kormány - a szovjet jóvátétel kapcsán tett engedményre hivatkozva - még a Tájékoztató Iroda Jugoszláviát elítélő,  határozata előtt arra kérte a jugoszláv kormányt, hogy a Szovjetunió példája nyomán engedje el a még hátralévő jóvátételi fizetési kötelezettség 50%-át. A magyar kérést a jugoszlávok - immár a Tájékoztató Iroda Jugoszláviát elítélő határozatának nyilvánosságra hozatala után, 1948. július 16-án - elutasították, amire a magyar kormány 1948. augusztus 25-én beszüntette a nemzetközi egyezmények értelmében járó jóvátétel további  Erre a lépésre a másik fél a Jugoszláviában lévő az összes magyar tulajdon államosításával  A Magyar Pénzügyminisztérium kimutatása szerint a jóvátétel leállításáig Magyarország 18 385 910,24 dollár értékű árut szállított ki, és készpénzben 2 464 286 dollárt utalt át, összesen tehát 20 850 196,24 dollárt teljesített, ami az összes jóvátételi kötelezettség  Ha a jóvátételi egyezményben szereplő, havi 5%-os büntető kamattól eltekintünk, akkor Magyarország mintegy 49,2 millió dollár jóvátétellel maradt Jugoszláviának 

1949. május-júniusban a magyar kormány egyoldalúan felmondta a 15 éves alumíniumipari együttműködési és az árucsereforgalmi szerződéseket, majd néhány hónappal később hasonló sorsra jutott az 1947. december 8-án aláírt barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés  A Tájékoztató Iroda 1948. júniusi, különösen 1949. novemberi Jugoszláviát elítélő határozata után Magyarország és Jugoszlávia viszonyát a legélesebb ellenségeskedés jellemezte, amely a nyílt háborús konfliktus kivételével minden lehetséges eszközt felhasznált a másik diszkreditálására és lejáratására.

A két ország közötti kapcsolatok normalizálása Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála, főként Nyikita Szergejevics Hruscsov és Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin belgrádi látogatása után kezdődhetett el. A kapcsolatok megszakadása óta a határincidensek kivizsgálásáról szóló, 1953. augusztus 28-án aláírt egyezmény volt az első államközi szerződés, amelyet 1954-1955-ben a határjelek felújításáról szóló megállapodás, éves árucsere-forgalmi, hajózási és vízügyi egyezmények parafálása, ill. a murakeresztúri vasúti átjáró megnyitása 

Az MDP KV PB 1954. október 14-ei ülésén Hruscsov levele nyomán úgy döntöttek, hogy a két ország viszonyának normalizálása érdekében kivonják a forgalomból a Jugoszlávia és Tito ellenes brosúrákat, megszünteti a „Za Ljudsko Zmago" (A nép győzelméért) c. Magyarországon kiadott Tito-ellenes újságot és feloszlatják a Tito-ellenes jugoszláv politikai menekültek Magyarországon szervezett csoportját, a 

Az állami (és főleg a pártkapcsolatok) felvételére azonban még évekig kellett várni. Egy sor probléma (a Rajk-per, a jugoszláv ügyben végletekig kompromittálódott Rákosi Mátyás személye, a Magyarországon fogva tartott jugoszláv politikai foglyok sorsa) rendezése nélkül a két ország nemzetközi politikai kapcsolatainak látványos javulásával aligha lehetett számolni. Ebbe a sorba tartozott természetesen a két ország között 1948-1949-ben félbeszakadt gazdasági együttműködési megállapodásokból és a teljesítetlen jóvátételből adódó vitatott pénzügyi-vagyonjogi ügyek megnyugtató lezárása is. A belgrádi magyar követ, Kurimszky Sándor 1955. június 18-án az otthonról kapott utasításnak megfelelően nem hivatalosan a követségek nagyköveti szintre történő emelését és jugoszláv parlamenti delegáció meghívását javasolta a Jugoszláv Külügyminisztérium helyettes államtitkárának. A Jugoszláv Külügyminisztérium a magyar javaslatokat elutasította és azok elfogadását a két ország közötti légkör további javulásától tette 

A jugoszláv kormány 1955. július 1-jén a két ország között függőben maradt pénzügyi tárgyalások megkezdését javasolta és ennek sikerétől tette függővé a viszony további javítását, a napirenden lévő egyéb kérdések 

 A magyar fél a javaslatot elfogadta, a kormány 1955. augusztus 26-ai ülésén döntött a magyar-jugoszláv pénzügyi tárgyalásokra utazó delegáció összetételéről. A Pénzügyminisztérium a magyar tárgyaló delegációt azzal a felhatalmazással akarta Belgrádba küldeni, hogy egyezzenek bele a gazdasági szerződésekből adódó magyar tartozás 6-7 év alatt áruban történő kifizetésébe, „mert kereskedelmi adósságokat nemigen szoktak törölni". A meghiúsult gazdasági egyezmények miatt vállalhatnak 2-3,5%-os kamatot, így a 17,6 millió dolláros tartozás 22,5 millió dollárra emelkedhet. Ez a maximum, ameddig elmehetnek, a kötbérekre és a gazdasági szerződés meghiúsulása miatti esetleges jugoszláv kártérítésre vonatkozó igényeket határozottan utasítsák el, a gazdasági szerződéseken felül adódó mindenféle igényt (jóvátétel, államosítások, földosztás, restitúció, stb.) pedig a két ország kölcsönösen törölje.

A magyar számvetés két nehezen védhető hibája abból adódott, hogy egyrészt csak a ki nem fizetett közel 50 millió dollár jóvátételi összeggel számolt, és teljesen mellőzte a jóvátételi egyezményben rögzített havi 5%-os pönálét. Másrészt a kitűnően dokumentált, precízen nyilvántartott jugoszláv követeléseket nemzetközi szerződések írták elő, ezzel szemben Magyarország a tulajdonosok bemondásai alapján támasztott kártalanítást a Jugoszláviában államosított házakért, földekért, ingóságokért, valamint a magyar vállalati részvényekért és vagyonokért. A kereskedelmi egyezményekből és a 15 éves alumíniumipari egyezményből adódó 17,6 millió dollárra becsült magyar tartozás egyáltalán nem tartalmazta a várható jugoszláv kötbért és kamatigényeket, tartalmazott viszont - magyar értékelés szerint is igen kétséges - 2,6 millió dolláros tervezési 

Az MDP KV Politikai Bizottsága 1955. augusztus 11-ei ülésén Háy László külkereskedelmi miniszter előterjesztésében tárgyalta a pénzügyi tárgyalásokon követendő magyar stratégiát. A gazdasági együttműködés végső egyenlege 17,6 millió dollár magyar tartozást mutatott, amely az áruforgalom szaldóján túl tartalmazott 5,3 millió dollárban teljesített jugoszláv előleget 

A jóvátételi szállítások felfüggesztése után fennmaradó közel 50 millió dollár magyar kötelezettséget Háy a forint hivatalos aranyparitása alapján vette számításba, holott jól tudta, hogy ezt a számítási módot annak idején sem a Szovjetunió, sem Csehszlovákia nem fogadta el a velük megkötött jóvátételi egyezményekben, hanem ragaszkodtak az 1938-as világpiaci árakon történő Az apparátus felhívta a testület figyelmét, hogy várhatóan Jugoszlávia sem fog tágítani a világpiaci árakon történő számbavételtől, ami viszont a hátralévő jóvátétel forintban kifejezett összegét  A javasolt magyar feltételek annyira megvalósíthatatlanok voltak, hogy a javaslatot a PB szokatlan módon nem fogadta el, úgy döntött, hogy két hét múlva „reálisabb, konkrétabb és barátibb" javaslatot terjesszenek a testület elé.

A külkereskedelmi miniszter által jegyzett (és Rákosi Mátyáshoz augusztus 22-én eljuttatott) újabb javaslat a kereskedelmi adósságon túl „elvileg" elismerte a magyar jóvátételi kötelezettséget is azzal, hogy első lépésben továbbra is törekedni kell ennek az annulálására. Ha ez nem sikerül, akkor a jóvátétel fejében fel lehet ajánlani egy 20-25 millió dolláros, 10-15 évi lejáratú áruhitelt és csak végső esetben, ha ez semmiképpen sem kerülhető el, vállalhat a tárgyaló delegáció a kamattal növelt 22 millió dollár kereskedelmi adósság 5-6 év alatt történő kifizetésén túl előbb 20 millió, legvégső esetben 32 millió dollár további reparáció tíz év alatt magyar árukkal történő 

A Rákosival folytatott konzultáció alapján a PB 1955. szeptember 1-jei ülésére benyújtott javaslat - jugoszláv szempontból - azonban a korábbihoz képest hatalmas visszalépést jelentett. A Hidas István miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett újabb előterjesztés a 3%-os kamattal növelt kereskedelmi adósság megfizetésén túl a jóvátételnek a magyar követelések fejében történő teljes törlését tartalmazta. A magyar ajánlatot már csak egy tíz millió dolláros áruhitellel akarták „javítani". A 20, illetve „végső esetben" 32 millió dollár jóvátétel vállalásáról ezúttal szó sem 

 A magyar álláspont változását egy Zorin szovjet külügyminiszter-helyettessel lezajlott konzultáció magyarázza, aki a két fél követelésével kapcsolatban azt tartotta volna ideálisnak, ha „kölcsönösen törölnék azokat, ha a tárgyalások folyamán felderített szaldót nullára 

A PB szeptember 1-jei ülésén a kérdés körül heves vita bontakozott ki. A szovjetek válaszából ugyan nem derült ki egyértelműen, hogy a kölcsönös tartozások és követelések annulálására vonatkozó javaslatuk az „egész komplexumra", vagy csak a jóvátételre vonatkozik-e, a magyar párt- és állami vezetők többsége azonban ezt az elgondolást így értelmezte. Álláspontjukat az is erősítette, hogy időközben befejeződtek a Szvetozár Vukmanovics-Temponak, a Jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács elnökhelyettesének a vezetésével augusztus 23. és szeptember 1-je között Moszkvában folytatott gazdasági tárgyalások, amelynek keretében a Szovjetunió elengedte a több mint 90 millió dollárra rúgó jugoszláv kereskedelmi 

 A magyar vezetők úgy gondolták, hogy Csehszlovákia is hasonló magatartást fog tanúsítani, és elengedi a jugoszlávok kereskedelmi  Ez bátorította fel Rákosit arra, hogy a szovjet-cseh példára és Zorin tanácsára hivatkozva a „mindent nullára redukálva" elv alapján új magyar tárgyalási stratégia kidolgozását javasolja. Rákosi nem vette figyelembe, hogy a hivatkozási alapul szolgáló két országnak Jugoszláviával szemben jóvátételi kötelezettsége nem volt, ráadásul a gazdasági együttműködésből adódóan Jugoszlávia tartozott nekik és nem fordítva. Rákosi azt hitte, hogy Magyarország továbbra is az erő pozíciójából tárgyalhat, sőt diktálhat szomszédjának. Azt remélte, hogy Jugoszlávia a rendezetlen pénzügyi-vagyonjogi tárgyalásokon ugyanolyan engedékeny és simulékony tárgyaló partner lesz, mint voltak 1949-ben a csehek, ill. 1953-ban a románok. Ezért a Politikai Bizottság ülésén azzal az irreális javaslattal állt elő, hogy új tartozik-követel lista összeállításával bizonyítsák a két fél nagyjából azonos összegű szaldóját, és amikor ezt a jugoszlávok már belátják, javasolják nekik a tartozások kölcsönös törlését.

A vitában meghívottként részt vett Olt Károly pénzügyminiszter is, aki óvatos fenntartásait hangoztatta a Rákosi-féle nullszaldós variációval szemben. A jugoszláv követelések ugyanis pontosan dokumentáltak, nemzetközi szerződésben rögzítettek voltak, nem csakjogosságukhoz, de mértékükhöz sem fért semmi kétség. Ezzel szemben a magyar követelések irreálisak, nagy részük az érintettek bejelentésén, vagy becsléseken alapultak. Előre azt sem lehetett tudni, Jugoszlávia hogy hajlandó lesz-e a jóvátételi egyezményben szereplő késedelmi kamattól (vagy annak egy részétől) eltekinteni. Háy László külkereskedelmi miniszter sem volt meggyőződve arról, hogy a jugoszlávok belemennek majd a magyar adósságok teljes törlésébe. Azzal egyet értett, hogy kezdjék a tárgyalásokat a Rákosi-féle nullszaldós javaslattal, de a jugoszlávok merev ellenállása esetére felhatalmazást kért „a második vonalra" történő visszavonulásra, vagyis a kereskedelmi adósságok megfizetésének elfogadására. Háy azt javasolta, hogy a magyar delegáció vezetői még a plenáris tárgyalások megkezdése előtt próbálják meg a nullszaldós javaslatról a jugoszláv delegáció vezetőjét 

A pénzügyi tárgyalások 1955. szeptember 5-én kezdődtek el 

 A magyar küldöttség vezetője, Háy László külkereskedelmi miniszter és helyettese, Antos István az Országgyűlés gazdasági bizottságának az elnöke a kapott utasításnak megfelelően szeptember 5-én felkereste Mijalko Todorovicsot, a jugoszláv delegáció vezetőjét, hogy a tárgyalások megkezdése előtt titokban egyezséget kössenek a jugoszlávokkal. (Lásd az 1. számú forrást!) Az egyórás megbeszélésen a magyar delegátusok igyekeztek a számukra oly kellemetlen emlékeket felidéző múltat feledtetni, és a nyitott kérdéseket mellőzve a„további gazdasági együttműködés problémáját" igyekeztek előtérbe helyezni. Háy és Antos legnagyobb megdöbbenésére a jugoszlávokat a jövő egyáltalán nem izgatta, „kizárólagköveteléseik rendezését" akarták a belgrádi tárgyalásokon elérni. Todorovics csak a magyar tartozások nagyságáról, ill. annak megfizetési módjairól akart egyezkedni. Az általa javasolt három napirend között ott szerepelt az is, amelyről a magyar politikai vezetők hallani sem akartak, vagyis a gazdasági kapcsolatok megszakításával a jugoszlávoknak okozott károkért fizetendő kártérítés kérdése. Háy első meglepetésében ezt a napirendet nem utasította vissza, csak azt kérte, hogy vegyék figyelembe a Magyarország fizetőképességét. Két további napirendet javasolt (a magyar ellenköveteléseket, ill. a gazdasági együttműködés kérdését), amit a jugoszlávok tárgyalási témaként elfogadtak. Az előzetes megbeszélésnek olyan volt a hangulata, hogy a magyarok ekkor fel sem merték vetni a nullszaldó kérdését, erre csak azután akartak sort keríteni, amikor „a magyar követelések jelentős voltáról már sikerült őket (ti. a jugoszlávokat - H. J.) 

Már az első plenáris tárgyalásokon kiderült, hogy a két fél álláspontja „rendkívül távol esik egymástól". A gazdasági egyezmények és a kereskedelmi szállítások elszámolására szolgáló klíringszámlák egyenlege a két fél kimutatásában lényegében megegyezett. Nem volt lényegi különbség a jóvátételi elszámolásokra szolgáló számlák adataiban sem. Ezzel szemben a kapcsolatok megszakadásából adódó kamatok, kötbérek, pönálék és kártérítések ügyében az ellentétek áthidalhatatlannak tűntek. A magyarok ilyen címen egy centet sem akartak fizetni, és ugyanez vonatkozott a jóvátételi szerződésben késedelmes szállítások esetére rögzített havi 5%-os büntetőkamatra is. Ehhez képest a jugoszlávok egyedül az 1947-ben megkötött alumíniumegyezmény felmondása miatt 120 millió dolláros kárt mutattak ki a létesítmény áttervezése, új szállítók, kivitelezők keresése, a beruházás átadásának tetemes csúszása, a koreai háború miatt a világpiacon bekövetkezett áremelkedések miatt. Igaz, ennél a tételnél nagyvonalúan megelégedtek volna 69 millió dollár kártalanítással is. Ragaszkodtak az 1946-os jóvátételi szerződés betűjéhez és kijelentették, hogy az eredetileg 70 millió dolláros jóvátétel (amiből mintegy 20 milliót 1948-ig Magyarország kifizetett) büntetőkamatokkal együtt 1955-re 341 289 959,80 dollárra 

Az alumíniumipari beruházások elmaradása miatt 69 millió dollár kártérítési igényt nyújtottak be, a kereskedelmi tartozást hat évre 7%-kal kamatoztatták, a jóvátételt folyó dollárban kétszeres szorzóval számították, restitúció és jugoszláv javak magyarországi államosítása miatt több mint 80 millió dollárt követeltek. A magyar vezetők számára egészen megdöbbentő volt a jugoszláv járandóság több mint 523 millió dolláros induló összege. Ezzel a teljesen irreális követeléssel szemben a magyarok a Jugoszláviában államosított magyar vagyonokért, a kihurcolt és kinn maradt jószágokért, elkobzott házakért, földekért, kifizetetlenül maradt tranzitszállítási díjakért stb. mintegy 300 millió dollár igényt állítottak. E két tételnek az egyenlege azonban még mindig teljesíthetetlenül magas volt, mivel ez meghaladta az eredeti szovjet jóvátétel összegét is, másrészt a jugoszlávok nem fogadták el a magyar ellenkövetelések 

A magyar delegáció ebben a teljesen váratlan helyzetben Rákosi javaslatától (ti. hogy kölcsönösen tekintsenek el a tartozásoktól) kénytelen volt eltérni és a kereskedelmi adósságokat elismerni, ám a beruházások elmaradása miatt követelt jugoszláv kártérítést - azzal az indokkal, hogy „az együttműködés megszakadásából adódó károsodás kétoldalú, mindkét országot egyaránt érinti" - elvetette, a még hátra lévő jóvátétellel szemben pedig hasonló nagyságrendű magyar követelést 

 Majd az első számú magyar politikai vezetőkkel történt többszöri konzultáció után ezt az álláspontját is kénytelen volt feladni és előbb 25, majd 40, végül 45 millió dollár fizetését vállalta az összes tartozás fejében tíz év alatti áruszállítással.

A tárgyalások utolsó plenáris ülésére Todorovics a jugoszláv igényeket a kiinduló összeg több mint a felére, 230 millió dollárra csökkentette, amit a kereskedelmi tartozás és a jóvátétel esetében öt, a gazdasági egyezmények felmondása miatti kártérítés esetében pedig tíz év alatt kellett volna Magyarországnak teljesítenie. Háy ezzel a 230 milliós követeléssel szemben 45 millió dollár tíz év alatt történő megfizetésére kapott felhatalmazást, amit viszont a jugoszlávok tartottak elfogadhatatlannak. Az álláspontok itt megmerevedtek és szeptember 24-én a jugoszlávok felálltak a 

A tárgyalások kudarcáért mindkét fél a másikra hárította a 

„A magyar jugoszláv gazdasági tárgyalásokról" című szerkesztőségi cikkében a Szabad Nép a kudarc okát a túlzottan merev jugoszláv álláspontban  Az MDP szócsövében megjelent írásra a belgrádi Politika október 9-ei száma válaszolt. A jugoszlávok természetesen vitatták, hogy túlzottak lennének a jugoszláv követelések, és kijelentették, hogy a konzultációk mindaddig terméketlenek maradnak, amíg a magyarok „nem változtatják meg álláspontjukat", nem ismerik el a „teljesen világos fizetési kötelezettségeiket az érvényes szerződések  Jugoszláv oldalról 1955 őszén nőtt a bizalmatlanság a magyar kormány iránt. Úgy vélték, hogy a magyar vezetők nem akarnak megegyezni Jugoszláviával, és a Szovjetunióhoz hasonló rugalmas magatartást vártak el Magyarország részéről is. A jugoszláv sajtó élesen kritizálta a magyar álláspontot, közzétette a jugoszláv követelés összegét, majd gúnyosan mellétette az irreálisnak tartott magyar 

Dalibor Soldatic, Jugoszlávia budapesti követe 1955. október 15-én a tárgyalások folytatására irányuló jegyzéket adott át a magyar külügyminiszternek. A javaslatnak az volt a lényege, hogy Magyarország lásson hozzá a nemzetközi szerződéseken és a kétoldalú megállapodásokon alapuló kötelezettségeinek a teljesítéséhez, vagyis kezdje el fizetni a kereskedelmi kapcsolatokból származó 22 millió dolláros tartozását és a még fennálló jóvátételt, az összes többi kérdést pedig egyelőre hagyják nyitva, és azok megoldására „megfelelő időben később" kerüljön sor. A jegyzék ugyanakkor engedményeket is tartalmazott, ugyanis a jóvátételi szállítások befejezésére négy év haladékot adott, és a reparáció keretében szállítandó áruk körének kijelölésénél a legnagyobb mértékben kész volt figyelembe venni a magyar szállítóképességet. De mindennél fontosabb volt az, hogy a jugoszláv kormány a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok meghiúsulása miatti kamatok, ill. a jóvátétel elmaradása után felszámított pönálé tekintetében hajlandó volt új tárgyalásokat

Az előzetes tárgyalásokra 1956. január 10. és 18. között Budapesten került sor, a jugoszláv delegációt Nenad Popovics államtanácsos 

 A magyar álláspont az eredeti nullszaldós megoldáshoz képest lényegesen változott, ugyanis immár nem csak a kereskedelmi kapcsolatokból fennálló, 2%-os kamattal növelt tartozásokat, hanem az eredeti jóvátétel 1/3-dal csökkentett összegét is elismerték. Így mindent összevetve Magyarország 70-71 millió dollár kártalanítás fizetésére vállalkozott tíz éves időtartam alatt azzal, hogy a törlesztés időtartama számára különösen kedvező áruösszetétel esetén hét évre is mérsékelhető, sőt azt sem tartották kizártnak, hogy a törlesztés ne egyenletes, hanem az első években az átlagosnál magasabb legyen. Magyar részről a megállapodás elengedhetetlen feltételéül szabták, hogy a kereskedelmi és jóvátételi adósságon kívüli összes egyéb követelést és tartozást mindkét oldalon „végérvényesen törölni kell".

A jugoszláv követelés globális összege a szeptemberi induló összeg kevesebb, mint 1/3-ára, 150 millió dollárra csökkent, amelyhez hét év alatt szerettek volna hozzájutni. Sőt, a törlesztési idő hat évre történő csökkentése esetén kiegyeztek volna 130 millió dollár megfizetésével is. Popovics kijelentette, hogy álláspontjuk „rugalmas az összeg tekintetében", de 70-71 millió dollárról szó sem lehet. Ennél valamivel biztatóbb volt a szállítandó magyar áruk specifikációjára vonatkozó jugoszláv ígéret, miszerint „messzemenően figyelembe kívánják venni a magyar lehetőségeket és tekintettel kívánnak lenni szállítóképességünkre", arról azonban nem lehet szó, hogy a jugoszláv igényeket teljesen a magyar lehetőségekhez igazítsák, és átvegyenek mindent, amit Magyarország felajánl. Ragaszkodott ahhoz, hogy a dollárban adott jugoszláv előlegeket Magyarország is ugyanígy fizesse vissza. Kedvezményeket ígértek előszállítás esetére, ill. áru helyett aranyban vagy konvertibilis devizájú törlesztést megfelelő felárral (ázsióval) vették volna 

A magyar delegáció „meglepődött" a jugoszláv állásponton és kijelentette, hogy nem enged a 70-71 millió dolláros ajánlatból, de ezen az alapon bármikor kész tárgyalni és megegyezni. Erre a jugoszlávok visszavonták a globális összegre vonatkozó, némi kompromisszumot is tartalmazó javaslatukat és visszatértek korábbi álláspontjukhoz, vagyis ragaszkodtak valamennyi, „a szerződésekben lefektetett szankciók alapján járó 

 A két fél 1956. január 17-én jegyzőkönyvben rögzítette az egymáshoz nem közeledő, megmerevedő álláspontját, majd a tárgyalásokat január 18-án megint eredménytelenül Magyarország az 1950-es években követett hibás gazdaságpolitika következtében kelet és nyugat felé egyaránt eladósodott. Ráadásul a tőkés országokkal szemben 1956. szeptember 30-án fennálló két milliárd 347 millió Dft tartozás túlnyomó többsége rövid lejáratú, három hónapon belül esedékessé váló, magas kamatozású hitelekből  A jugoszláv jóvátétel mellett további súlyos terheket jelentett az 1956 júniusában Nagy-Britanniával aláírt vagyonjogi megállapodás, amelyben a hosszú lejáratú kötvényadósság kivételével 4,5 millió font ellenében sikerült az összes egyéb jogcímen felmerült angol adósságot  Érthető tehát, hogy minden áron igyekeztek a magyar gazdaságra (mindenekelőtt az iparra és külkereskedelemre) háruló újabb terheket a lehető legkisebbre csökkenteni. Az SZKP XX. kongresszusán részt vevő magyar pártdelegációt felhatalmazták, hogy kérjen a szovjet vezetőktől 20 millió dollár hitelt és a tőkés import egy részének kiváltására főleg nyersanyagokból jelentős többletszállításokat. A delegáció ismertesse a Jugoszláviával megakadt vagyonjogi tárgyalások állását. „Miután gazdasági helyzetünk nem engedi, hogy tovább emeljük a pénzügyi tárgyalásokon eddig javasolt összegeket, kérjük a Sz. U. közvetítő, segítő közreműködését a helyzet  Nincs tudomásunk arról, hogy Moszkvában ez a találkozó létrejött volna, viszont a magyar párt- és állami vezetés Rákosi menesztése után levélben kérte a Szovjetunióval szemben esedékessé váló hitelek prolongálását, ill. újabb áruhitelek A budapesti tárgyalások kudarca után Soldatic és Sik Endre között hosszadalmas alkudozások indultak meg a magyar áldozatvállalási készség emelése körül. A jugoszláv követ arról igyekezett a magyar külügyminiszter-helyettest meggyőzni, hogy „valamivel följebb kell" menniük, hogy „meglegyen a 'normális alapja' annak, hogy ők tovább menjenek lefelé". Barátilag közölte személyes véleményét Sik Endrével, hogy ha a magyar fél mereven kitart a 72 millió és hét év törlesztési idő mellett, úgy megegyezés nem lesz. „Ha viszont valamennyire is feljebb megyünk (ti. a magyarok - H. J.), számíthatunk arra, hogy ők is majd lejjebb jönnek", az áruk specifikációjában pedig hajlandók messzemenő engedményeket A magyar-jugoszláv pénzügyi tárgyalások ügyének a holtpontról történő elmozdítása érdekében Soldatic (ha futólag és csak néhány percre is), személyesen beszélt Rákosi Mátyással, és megpróbálta őt meggyőzni a magyar kártalanítási összeg  A jugoszláv követ március 24-én a Külügyminisztérium főosztályvezetőjének megismételte, hogy „amíg a függő gazdasági kérdések nincsenek rendezve, a jugoszláv vásárlások természetesen csak nagyon vontatottak lehetnek. Senki sem vállalja a jelenlegi helyzetben azt a kockázatot, hogy a jelenlegi árucsereforgalom keretében olyan magyar árukat vásároljon, amelyeket később a függő gazdasági kérdések rendezése után Jugoszlávia ingyen is megkapna. Ezért a kereskedelmi forgalom terén fennálló nehézségeket csak a függő gazdasági kérdések rendezésével lehet megszüntetni". Soldatic hivatkozott jugoszláv vezetőkkel (Vukmanoviccsal, Todoroviccsal) folytatott megbeszéléseire, amelyek azt bizonyítják, hogy „jugoszláv részről minden hajlandóság megvan arra, hogy megoldjuk a közöttünk lévő problémákat és erősítsük kapcsolatainkat". Ehhez azonban szerinte a magyaroknak csökkenteni kell a fizetési határidőt, „a fizetendő összeg kérdésében magyar részről egy kissé feljebb kell menni", és ez esetben jugoszláv részről engedni fognak az addigi kártérítési 

A jugoszlávok 1956. február 11-én a csehekkel, majd március 10-én az NSZK-val is megállapodtak, így Magyarország maradt az utolsó európai ország, amellyel a kapcsolatok megszakadása miatt keletkezett vitás pénzügyi ügyeket még mindig nem sikerült lezárni. Rákosi helyzete egyre instabilabbá vált, 1956 márciusában, Egerben kénytelen volt bevallani, hogy a Rajk-per „provokáción" alapult, amit a jugoszlávok nagy megelégedéssel fogadtak. Olt Károly pénzügyminiszter 1956. március 26-án a 72 millió dollár kifizetését követő 3-4 évben további 20 millió dollár jóvátétel vállalására tett  A Politikai Bizottság két nappal később úgy döntött, hogy a „függő gazdasági kérdések rendezése céljából eddig felajánlott összeget tíz millió dollárral megtudjuk [!] emelni abban az esetben, ha a törlesztés idejét egy évvel (a jugoszlávok - H. J.)  Sik március 30-án fehér asztal mellett közölte a jugoszláv követtel és a kereskedelmi tanácsossal a PB döntését. Soldatic kijelentette, hogy a globális összegre vonatkozó új magyar ajánlat „alkalmas alap a tárgyalásra, sőt meggyőződése szerint ezt az összeget így el is fogják fogadni", ellenben a törlesztés idejét túlságosan hosszúnak  A jugoszlávok 85 millió dollárt és öt éves törlesztési időt javasoltak, amit a magyarok némi hezitálás után tárgyalási alapként  A Politikai Bizottság 1956. április 12-én Rákosi Mátyás szóbeli javaslatára úgy döntött, hogy „a 85 millió dollárt elfogadjuk, ill. végleges megegyezésnek tekintjük, és a törlesztés idejére hajlandók vagyunk, a tárgyalás alapjául elfogadni az öt évet, olyan árulista alapján, mely számunkra teljesen  A kormány 1956. április 17-én Olt Károlyt bízta meg annak a tárgyalásnak a vezetésével, amely a szállítandó áruk listájáról döntött és megfelelő árulista kialkudása esetén felhatalmazta a pénzügyminisztert a 85 millió dolláros kártalanítás öt év alatt, egyenlő részletekben történő megfizetésére vonatkozó végleges megállapodás aláírására. A tárgyalások Belgrádban április 19-én kezdődtek és 1956. május 29-én két egyezmény, egy bizalmas jegyzőkönyv és két levélváltás aláírásával (Lásd a 2. számú forrást!) A jugoszláv delegációt ismét Mijalko Todorovics  A tárgyalások során sikerült a jugoszlávok 20 millió dolláros vasúti gördülőanyag igényét 12 millió dollárra mérsékelni, és elhárítottak egy tíz millió dolláros cukorszállítást is. Magyar oldalról kedvező volt, hogy ennek fejében duplájára növelhették a közúti járművek mennyiségét. A világpiaci árak, a készpénzfizetési kötelezettség és a szankciók tekintetében is érvényesíteni tudták a magyar álláspontot. Az ütemezés tekintetében viszont a magyarok tettek némi engedményt, amikor közelítettek az arányos szállításhoz.

A pénzügyi és gazdasági megállapodás aláírása után azoknak az egyezményeknek (légiforgalmi, egészségügyi és állategészségügyi, növényvédelmi, jogsegély és kiadatási stb.) a jóváhagyása is felgyorsult, amelyeknek az aláírását addig jugoszláv részről tudatosan késleltették. Soldatic 1956. június 20-án bizalmasan közölte Sik Endrével, hogy hamarosan átadja a magyar parlamenti delegáció belgrádi meghívóját, és azt követően sor kerülhet a jugoszláv parlamenti küldöttség magyarországi látogatására 

 (Lásd a 3. számú forrást!)Június 21-én megszületett az 1956-1957. évi kereskedelmi, árucsere-forgalmi és fizetési egyezmény, szeptember 20-án pedig aláírták a magyar-jugoszláv gazdasági együttműködésről szóló  Rákosi Mátyás menesztése után az új első titkár, Gerő Ernő azonnal, 1956. július 19-én levélben javasolta J. Broz Titónak a két párt közötti kapcsolat újrafelvételét. Gerő személye a jugoszlávok számára semmi jóval nem kecsegtetett. Az új első titkár a viszony 1948 után történt megromlásában a magyar kommunista vezetőket (ideértve saját magát is) mindössze annyiban tette felelőssé, hogy akkor „elhamarkodottan" foglaltak állást a JKSZ-szel szemben felvetett kérdésekben. A Jugoszlávia kiátkozásában döntő szerepet játszó Rajk-perről pedig még 1956 nyarán is annyit állított, hogy az „provokációra és hamis vádakra épült", és kiindulópontja lett a jugoszláv vezetőkre szórt „minden alapot nélkülöző" rágalmaknak. 1956. október 15-én magyar párt- és kormánydelegáció utazott Belgrádba, amely október 23-án délelőtt tért haza a már forrongó 

A kormány 1956. július 11-én döntött a pénzügyi és gazdasági egyezmény végrehajtásáról.(Lásd a 4. számú forrást!) A Kádár-rendszer hatalomra kerülése után a Nagy Imre-ügy, ill. az 1958. évi új jugoszláv pártprogram miatt a két ország kapcsolata ismét hűvösebbre fordult, de a jóvátételi szállításokat Magyarország némi kihagyás után rendben teljesítette. Tito a szovjet katonai beavatkozással hatalomra segített új rezsim nehézségein 150 millió dináros segéllyel és két millió dolláros kölcsönnel enyhített, de leginkább azzal járult hozzá a Kádár-kormány stabilizálásához, hogy engedélyezte a jóvátételi megállapodásban vállalt és 1957. december 31-ig szállítandó áruk felének klíringben (vagyis ellentételezés mellett) történő 

Az 1956-ban aláírt jóvátételi kötelezettségnek 1961. június 30-áig kellett volna eleget tenni. Eddig az időpontig Magyarország a 85 millió dolláros kötelezettségéből 79,2 millió dollárt Az év végére a kiszállított áruk értéke már meghaladta a 81 millió dollárt. (Lásd az 5. számú forrást!) A két ország megegyezett a jóvátételi szállítások határidejének meghosszabbításában és 1963-ban 0,8 millió, 1964-ben 0,6 millió dollár értékű áru átadásával Magyarország teljesítette 1956-ban vállalt kötelezettségét. (Lásd a 6. számú forrást!)