Bevezetés

A magyar gazdaságot 1956 végén, 1957 elején ért veszteségek nagyságát 20-22 milliárd Ft-ra, vagyis a nemzeti jövedelem mintegy ötödére becsülik. Az elpusztított anyagi érték 3-4 milliárd Ft-ra tehető, 8-9 milliárd Ft termelés esett ki a november-decemberi sztrájkok miatt, a többi a dezorganizálódott termelés, az anyag- és energiahiány, a csökkenő munkaintenzitás és termelékenység számlájára írható.

Az ország egyensúlyi állapota 1956 őszére felborult, az amúgy is súlyos gazdasági feszültségek a harcok, a sztrájkok, a szén- és energiahiány miatt tovább éleződtek. Szétesett a központi irányítás, ezzel együtt meglazult az állami és pénzügyi fegyelem, felrémlett a tömeges munkanélküliség, az elszabaduló infláció és a gazdasági összeomlás veszélye. A széntermelés az 1956. szeptemberi két millió tonnáról novemberben 254 ezer tonnára, az olajtermelés 100 ezer tonnáról 13 ezer tonnára esett vissza. Az év első kilenc hónapjának átlagos ipari termelése - az idényjellegű élelmiszeripar figyelmen kívül hagyásával - 1956. novemberben 10, decemberben 24%-ra zuhant. 1956-ban a mezőgazdasági termelés is kedvezőtlenebb volt, mint az előző években. Mindezek következtében a változatlan áron számított nemzeti jövedelem 1956-ban közel 10 milliárd Ft-tal, mintegy 11%-kal volt kisebb, mint 1955-ben. Hasonló, vagy még rosszabb volt a helyzet más, az élet normális menetéhez szükséges élelmiszeripari és textilipari termékek termelésével. A begyűjtés leállása, illetve eltörlése miatt a közellátás az összeomlás szélére jutott. A lakosság minimális szintű ellátáshoz heteken belül 50 000 tonna kenyérgabonát, 32 ezer tonna takarmánygabonát, 200 vagon zsírt és 2000 vagon cukrot kellett importálni.

A szovjet invázió idején, 1956. november első napjaiban teljesen leállt az országot külfölddel összekötő vasúti forgalom, nem közlekedtek a tranzitvonatok sem. A cseh, jugoszláv és osztrák határon az anyagokkal teli vagonokat napokig nem tudták Magyarországra beléptetni. Ugyanez vonatkozott a lecsökkent exportra is. A határon a vasúti forgalom - Szentgotthárd és Ágfalva kivételével - 1956. november 28-ig mindenütt megindult, de a szokásos szénmennyiségnek csak kb. a 10%-a érkezett. Novemberben kaotikussá vált a belső vasúti forgalom is, mivel a vasutasok sztrájkkal tiltakoztak a magyar forradalmárok Szovjetunióba történő deportálása miatt. (1956. november 19-ig Záhonynál hat fogolyszállító vonatot léptettek ki.) A MÁV összes vonalán a menetrendtől teljesen függetlenül naponta egy-két (néhol három) személyvonat közlekedett.

Az ingatag helyzetű új hatalom a magyar történelemben példátlan méretű megtorlás mellett kompromisszumokra kényszerült. 1956 végén - 1957 elején a bérből és fizetésből élők 70-75%-a részesedett fizetésemelésben, amelynek mintegy négy milliárd Ft volt az éves kihatása. A szénbányászat különleges jelentősége miatt legjobban (35%-kal) a bányászok bérét emelték. Annak ellenére, hogy a béremelés árufedezete hiányzott, ill. azt csak külső forrásokból (külföldi segélyekből és fedezetlen importból) lehetett megteremteni, a politikai helyzet kényszerítő ereje miatt 1955-höz képest a bérből és fizetésből élők egy keresőre jutó nettó nominálbére 1956-hoz képest 20%-kal nőtt. Ebben az is szerepet játszott, hogy megszűnt a gyermektelenségi adó és a békekölcsön. Mivel a fogyasztói árak is emelkedtek, az egy keresőre jutó reálbér 14-16%-kal, az egy főre eső reáljövedelem 13%-kal volt magasabb, mint 1956-ban. Csökkenő termelés és növekvő jövedelem-kiáramlás mellett az országot rövid távon két forrásból, nevezetesen a nemzeti jövedelem beruházási alapjának a fogyasztás javára történő csökkentésével, illetve külső hitelek felvételével lehetett finanszírozni. Mindkét lehetőséggel éltek 1956-1957-ben.

A forradalom leverése utáni hónapokban az ország ellátása - és ezzel együtt a rendszer fennmaradása, léte is - a szocialista és kapitalista országok segélyeitől, leginkább azonban a „tábor" országainak, mindenekelőtt a Szovjetuniónak az áruhiteleitől függött. Október 23-a után a külkereskedelem néhány hétig gyakorlatilag megbénult, illetve a segélyek elosztására korlátozódott, kiszállítás nem történt. A szocialista országok a harcok lecsendesedése után a magyar exporttól függetlenül folytatták a kereskedelmi egyezményekben 1956-ra vállalt áruk szállítását. A Keletről érkező első szállítmányok elsősorban közszükségleti cikkekből álltak, a fűtőanyagok kivételével a nyersanyagok szállítása csak másodsorban jöhetett számításba. A szállítások 1956. november-decemberben segélyként, hitelre és a kereskedelmi egyezményekben vállalat kontingensekre egyaránt zajlottak. Az 1956-ra egész évre tervezett hét milliárd devizaforint magyar exportból 2,5 milliárd kiszállítást terveztek az utolsó negyedévben, ezzel szemben ténylegesen csak 3-400 millió devizaforintnyi kivitelre került sor - főleg olyan árukból, amelyekből idehaza nem volt égető a hiány. 1957-ben addig soha nem tapasztalt, mintegy 2,3 milliárd Dft passzívummal zárt a külkereskedelem.

Az ország külkereskedelmi helyzete olyan kétségbeejtő volt, hogy még egy „ál" részvénytársaság megalakítását is tervbe vették, amely csak „formailag, névlegesen", a nyugati cégek bizalmának megnyerése végett lett volna részvénytársaság, de a szervezet vezető tisztségeit „elsősorban a párt és az állami vezetés által megbízott elvtársak" töltötték volna be, sőt a cég alkalmazottjainak nagy többségét is „hasonló" személyekből alkották volna. A megbízható párt- és állami káderek mellett a társaság igazgatóságába, elnökségébe „nyugat felé jó névvel, jó üzleti kapcsolattal, illetve személyes vagyonnal" rendelkező tagokat is be akartak vonni, olyanokat, akik képesek „konstruktívan hozzájárulni" a népgazdaság gyorsabb fellendítéséhez. A társaságot alapvetően arra akarták felhasználni, hogy rajta keresztül és általa „a volt tőkés elemek megfelelő ellenőrzés és irányítás mellett, a személyi érdekeltségük alapján segítőivé váljanak a magyar népgazdaság fejlődésének". A társaság ötlete minden fedőjellege ellenére annyira kapitalista „ízű" volt, hogy megalakítására nem került sor, még csak

A helyzetet tovább rontotta, hogy Magyarország 1956 őszére - a korábbi évek hibás gazdaságpolitikájának következményeképpen - eladósodott. A tőkés országokkal szemben 1956. szeptember 30-án fennálló két milliárd 347,3 millió Dft tartozás túlnyomó többsége rövid lejáratú, három hónapon belül esedékes, magas kamatozású hitelekből állt, aminek a törlesztését Magyarország 1956 végén az adott helyzetben saját erejéből nem tudta vállalni. Már csak azért sem, mert az MNB 22 741 kg aranytartaléka teljes egészében külföldi hitelek fedezeteként le volt kötve, így a jegybank szabadon felhasználható aranykészlettel egyáltalán nem rendelkezett, tőkés valutákból pedig a tartaléka mindössze 248,9 millió Dft-ot tett ki.

A szocialista tábor az illegitim Kádár-kormánnyal, a tőkés világ pedig a magyar forradalommal szimpatizált, ezért a harcok megszűnése után Keletről és Nyugatról egyaránt megindultak a magyar nép megsegítésére szervezett állami és társadalmi akciók. A szocialista országokból ingyen érkező élelmiszer, gyógyszer, ruházati cikk, építőanyag, só, olaja, tűzifa, szén stb. bekerült a rendes kereskedelmi forgalomba, ezeket tehát a vásárlóerő lekötésének szándékával eladták a lakosságnak. A nyugati országokból 1957. februárjáig 127 millió Ft értékű segély érkezett Magyarországra. A nyugati adományt - kevés kivételtől eltekintve - a Magyar Vöröskereszt ingyen osztotta szét az arra leginkább rászorulók között. Több országban (Bulgária, Norvégia, Franciaország, Szovjetunió) a hivatalos állami segítségen túl spontán lakossági gyűjtést is szerveztek a magyar nép megsegítésére.

Az ország kénytelen volt a vissza nem térítendő, ingyenes segélyekhez képest sokkal nagyobb volumenű hitelekhez folyamodni. A kölcsönöket elsősorban a szocialista országoktól - mindenekelőtt a Szovjetuniótól várták -, de a kormány 1956 végén nem zárkózott el tőkés hitelek felvételétől sem (kiváltva ezzel a Szovjetunió rosszallását). A magyar kormány megbízottja folytatott bizonyos tárgyalásokat nyugati hitelek felvételéről, ám a tőkés pénzügyi körök magatartása ebben az időben egyértelműen elutasító volt. Magyarország a szocialista országok kormányaitól 1956. november második felében összesen 355 millió dollár áru- és 100 millió dollár devizahitelt kért. Felmerült az a lehetőség, hogy a gazdasági segítség kérését a KGST soron következő VIII. ülésszakán tárgyalják meg, erről azonban szovjet javaslatra letettek és a túlbürokratizált, lényegében döntésképtelen szocialista gazdasági együttműködési szervezet helyett inkább a kétoldalú tárgyalások mellett döntöttek. A magyar hitelkérelemtől egyik szocialista ország sem zárkózott el teljesen, de a kölcsönt Románia kivételével általában kisebb összegben és nem a kért áru- és deviza-összetételben nyújtották. Különösen kiábrándító volt a csehszlovák kormány válasza. Csehszlovákia a tábor egyik legiparosodottabb, a mezőgazdaság problémáin kívül látható gazdasági bajokkal ebben az időben még nem küszködő ország volt. Intenzív külkereskedelmi forgalmat bonyolított Kelettel és Nyugattal és gyümölcsöző fegyverkereskedelmet folytatott a keleti blokk és a harmadik világ országaival. A kérelem mértéke az ország gazdasági potenciáljához igazodott. Ehhez képest a csehszlovák kormány csak 26,8 millió rubel értékű fogyasztási cikk szállítására vállalkozott ellentételezés fejében. A 160 millió rubeles hosszú lejáratú hitel keretében kért áruk közül 1957. I. negyedévben kereken 25 millió rubel értékben vállalt szállítást azzal a megkötéssel, hogy

A hosszú lejáratú, legnagyobb volumenű szovjet hitellel kapcsolatban Hruscsovék a pozitív döntést csak a magyar kormánydelegáció 1957. márciusi látogatása alkalmával hozták meg. Mindenesetre a Szovjetunió eddig az időpontig 600 000 tonna szén, 250 000 tonna búza, 50 000 tonna takarmányrépa szállításához már hozzájárult. Az egy milliárd rubeles áruhitelen belül kért 200 millió rubel szabad deviza hitelt 1957 januárjában - Kádár János személyes kérésére, amit Andropov nagykövet révén juttatott el Moszkvában -

 A román kormány kedvező választ adott az öt millió dolláros magyar szabaddeviza hitelkérelemre. Jugoszlávia csak arra vállalkozott, hogy a Magyarország részére korábban nyújtott 2,5 millió dolláros overdraftot (azonnal lehívható folyószámla-hitelt) további 2,5 millió dollárral megemeli és a törlesztés határidejét 1957. június 31-ig meghosszabbítja. Hosszú lejáratú hitelt két millió dollár értékben ajánlott fel, szabad devizát ellenben nem tudott adni. Bulgáriával a jelentés időpontjában éppen folytak a tárgyalások a A magyar kormánynak a devizában kért hitelekre azonnal szüksége volt, ellenkező esetben be kellett volna jelenteni a magyar állam fizetésképtelenségét. A gazdaságirányítás néhány fórumán felmerült az 1931. decemberihez hasonló transzfermoratórum elrendelése, amit azonban a politikai vezetés a várható súlyos következmények miatt azonnal elvetett. A Külkereskedelmi Minisztérium a Politikai Bizottság elé terjesztett jelentésében amellett foglal állást, hogy „nem szabad a transzfermoratórium önmagában indokolható lépéséhez folyamodni", mert a lejáró hitelek törlesztésének a felfüggesztése a nyugattal folyó kereskedelem azonnali leállásához és nagyon komoly belső ellátási zavarokhoz vezet. A Szovjetunió és a többi szocialista ország a magyar gazdaság nyersanyagigényét bizonyos anyagféleségekből (réz, gyapot, bőr stb.) messze nem tudta kielégíteni. Ezen túl a kapitalista országokból származó gépek, berendezések alkatrész-utánpótlása is leállt volna. Ezért a hitelek törlesztő részleteinek a felfüggesztését elvetették.

Szabad devizával a többi szocialista ország sem rendelkezett. A románok pl., akik feltűnően készségesek voltak 1956-ban a magyarok megsegítése ügyében, szinte azonnal megígérték a kért tíz millió dolláros hiteltámogatást, ám az öt millió dollár konvertibilis devizakölcsönt később, a román delegáció moszkvai tárgyalása után, visszavonták. A moszkvai tárgyalások előtt minden bizonnyal nagyobb szovjet engedményekre és támogatásra számítottak, mint amennyit végül is kaptak, ezért Moszkvából való visszatérésük után közölték, hogy „a legnagyobb sajnálatukra" devizát nem áll módjukban a magyarok rendelkezésére bocsátani. Így Romániával tíz millió dollár áruhitel nyújtására

Nem adott konvertibilis devizát kölcsön Csehszlovákia sem, ezért a Külkereskedelmi Minisztérium azt a javaslatot terjesztette a Gazdasági Bizottság elé, hogy utazzon magyar delegáció Prágába és próbáljon meg alkudozni a kérdésről.

Az 1957. márciusi moszkvai szovjet-magyar tárgyalásokat megelőzte a többi szocialista országgal folyó megbeszélés, amelynek előzménye a Szovjetunió 1956. október 30-i nyilatkozata volt, amelyben az olvasható, hogy „nem kevés [...] közvetlen hiba volt [...] a szocialista országok kölcsönös viszonyában", mert sokáig „lekicsinyelték az egyenjogúság elvét". A szovjet kormány kifejezte készségét, hogy hajlandó a többi szocialista ország kormányával megvitatni „azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják a szocialista országok gazdasági kapcsolatainak további fejlesztését, és erősítését avégett, hogy kiküszöbölje a gazdasági kapcsolatokban a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök, és az egyenjogúság elve megsértésének bármilyen lehetőségét". Ennek alapján került sor a moszkvai tárgyalásokra. A lengyel, a román, a csehszlovák és a német delegáció januárban tárgyalt Moszkvában, február közepén kezdődött a szovjet-bolgár kormánytárgyalás, a magyarok márciusban kerültek sorra. Azt Keleten mindenki érzékeltette, hogy a tábor megrendült állapotában a vezető erő engedményekre késztethető.

A Szovjetunió az 1956. október 30-án nyilvánosságra hozott deklarációjában leszögezte, hogy a többi szocialista országgal való kapcsolatának alapelve a teljes egyenjogúság, a területi integritás tiszteletben tartása, a függetlenség, a szuverenitás és egymás belügyeibe való be nem avatkozás. Ezzel a Szovjetunió explicit és implicit módon elismerte, hogy a csatlós országokhoz fűződő addigi viszonya közel sem a teljes egyenjogúságon és testvériségen alapult. A Szovjetunió szorult helyzetében arra is hajlandóságot mutatott, hogy visszahívja a „testvéri" országokban működő katonai és politikai tanácsadóit, valamint kivonja a Varsói Szerződés tagállamaiban állomásozó szovjet csapatokat. A szovjet kormány végül nyilatkozott a magyarországi „eseményekről" is. Sok jóval nem kecsegtetett a nyilatkozatnak az a kitétele, miszerint a hibák kijavítására irányuló jogos és demokratikus mozgalomhoz „sötét reakciós és ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a dolgozók egy részének elégedetlenségét arra akarják felhasználni, hogy aláássák az országban a népi demokratikus rendszer alapjait és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet". Ilyen előzmények után a kelet-európai szocialista országok vezetői 1957 elején sorra keresték fel Moszkvát és sikerült a tárgyalásokon némi gazdasági engedményt kicsikarni ki a szovjet vezetéstől.

A magyar politika éber figyelemmel kísérte a többi szocialista országnak a Szovjetunióval folyó tárgyalásait, gondosan feljegyzett minden apró kis engedményt, amit a Szovjetunió a többieknek tett, ebből ugyanis politikai és gazdasági tőkét szeretett volna kovácsolni a napirenden lévő szovjet-magyar tárgyalásokon. Az információkat a moszkvai magyar KGST-apparátus munkatársai, Osztrovszki György és kollégái gyűjtötték. A Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága 1957. február közepén részletes jelentést készített az addig lefolytatott tárgyalásokról, különös tekintettel az európai népi demokratikus országoknak gazdasági téren nyújtott szovjet engedményekről.

A legfelső szintű magyar delegáció márciusi moszkvai tárgyalását több megbeszélés, így pl. Kovaljov és Osztrovszki György moszkvai, Incze Jenő külkereskedelmi miniszterhelyettes és szovjet kollégájának, Szemicsasztnovnak a budapesti tárgyalása, Pautyin szovjet tervhivatali alelnök budapesti látogatása készítette elő. Az egyeztetések három kérdés köré csoportosultak:

•a.         1957. évi kereskedelmi áruhitel

•b.         konvertibilis devizában nyújtott hitel

•c.         az 1958-1961 közötti hosszú lejáratú beruházási hitel.

A három különböző célú hiteltárgyalásokkal kapcsolatos részletek megbeszélésére Budapesten három albizottság alakult.

A moszkvai KGST apparátus magyar munkatársai fontosnak tartották a napirenden lévő tárgyalások politikai vonatkozásait is. Annál is inkább, mert a többi szocialista ország kormánydelegációi több fontos politikai kérdésben is megnyilatkoztak. Osztrovszki ezek közül azt emelte ki, hogy „a magyar események okozta nehézségek megoldásában mindannyian részt fognak venni, minden segítséget meg fognak adni a népi demokratikus rendszerünk megerősítése érdekében". A szovjet viszonyok jó ismerőjeként a magyar delegáció közelgő tárgyalásaival kapcsolatban azt javasolta, hogy a magyar politikusok beszédeikben igyekezzenek ellensúlyozni azt a téves nézetet, mely szerint „a magyarság nagy része az oroszokkal szemben ellenséges érzéseket táplálna és így nem érdemli meg a neki nyújtott vagy nyújtandó segítséget. Erre a jelenlegi helyzetben annál is inkább szükség volna, mivel az október 23-i, de különösen a november 4-e utáni események (tömeges sztrájkok stb.) a szovjet közvéleményben - enyhén szólva - vegyes érzelmeket váltottak ki. Ilyen jellegű felszólalásokkal megkönnyíthetnénk a számunkra nyújtandó - viszonylag nagy méretű - segítség itteni belpolitikai indokolását." Ebből kiderül, hogy 1956-kapcsán nem csak a magyarokban volt fenntartás és ellenszenv az oroszokkal szemben, hanem fordítva is, a szovjet emberek egy része sem szívlelte különösképpen a „rebellis" magyarokat.

A KGST magyar delegáltjai javasolták, hogy a tárgyalásokon vessék fel hazánk „rendkívül kedvezőtlen nyersanyag, fűtőanyag és energia helyzetét". Különösen hangsúlyozni kell az ipar szerkezetének átalakítását, ami nélkül a magyar ipar fejlődését és a magyar életszínvonalat távlatilag nem lehet megalapozni. Új és különös indok volt, hogy a magyar lakosság életszínvonalának „gyors és jelentős" emelésének szükségességét a szomszédos Ausztria közelségével és fejlettségével indokolták. A magyarországi nagy érdeklődés miatt Osztrovszkiék szerint tárgyalni kell a magyar uránkérdésről is, annál is inkább, mert „ez a téma az otthoni közvélemény előtt nem volt kellően feltárva és tápot adott a két ország közötti viszony megrontására". A régóta alkalmazott „szalámi" politikát, amikor mindig a legégetőbb kérdésekkel nyaggattuk a szovjeteket és félévente jelentkeztünk újabb és újabb megoldatlan problémáinkkal, feltétlenül el kell kerülni és egyszerre kell felvetni és tárgyalni minden problémát. Ekkor még napirenden volt a Kádár-kormány átalakítása, néhány volt koalíciós párthoz tartozó „társutas" politikus bevonása, ami azonban a magyar delegáció kiutazásáig nem történt meg (azt követően pedig az, hogy szigorúan a szocializmus talaján álló többpártrendszer legyen Magyarországon, végképp lekerült a napirendről). A magyar KGST apparátus mindenesetre javasolta a delegáció „népfrontosítását" annál is inkább, mert a lengyelek a moszkvai tárgyalások során a delegáció összetételével erősen kihangsúlyozták a kormány koalíciós jellegét.

A kormánydelegáció kiutazása előtti konzultációkon a szovjet partnerek igyekeztek a magyarok túlzott várakozásait lehűteni, illetve ahol lehetett, a magyarok megsegítésének terhét megpróbálták a „testvérországokra" testálni. Az 1956-57-ben Magyarországnak nyújtott segélyek és kölcsönök együttes összege mintegy 300 millió dollárt tett ki, ami a KGST gyakorlatában szokásos 1:4 arányú dollár-rubel konverzió alapján 1200 millió rubelt, az 1:3 devizaforint-rubel konverzió alapján 3600 millió devizaforintot, belső forintban pedig nagyjából tíz milliárd Ft-ot tett ki, vagyis megegyezett az akkori éves magyar nemzeti jövedelem kb. 10%-ával. Ez tette lehetővé a külkereskedelmi és fizetési mérleg, valamint a költségvetés hiányának a finanszírozását. 1958-ban az éves terv már csak 315 millió Ft külföldi kölcsön felvételével számolt, a tervet és a költségvetést ettől kezdve kizárólag belső forrásból kellett finanszírozni.

Az 1957-ben igénybe vett szovjet áruhitel konstrukciója nagyon kedvező volt. A tízéves futamidejű, 2%-os kamatozású kölcsön visszafizetését csak 1961-ben kellett megkezdeni. Hasonlóan kedvező feltételekkel kaptuk a tőkés devizahitelt is, amelynek a nyugati kereskedelmi ügyletek során a szokásos futamideje (az áru jellegétől, értékétől függően) 0,5 évtől legfeljebb 3 évig terjedt és a költsége kamattal, egyéb terhekkel együtt évente 6-10% körül mozgott. A szokásos kereskedelmi megállapodás keretében a Szovjetunióból importált cikkek ¾-e nyersanyag volt. Az importcikkek között 1957-re 450 ezer tonna kenyérgabona, 200 ezer tonna takarmánygabona is szerepelt, amely a nem önellátó lakosság kenyérszükségletének kb. 40%-át biztosította, a takarmánygabona pedig az állami kereskedelmen keresztül történő sertéshúsellátás 30-38%-ának megfelelő számú sertés felhizlalását tette lehetővé.

Magyarország tehát nem kapta meg a szocialista országoktól az igényelt hitel teljes összegét, az eredetileg kért összegű áruhitelre egyedül a Szovjetunió tett ígéretet, devizahitelt pedig csak Szovjetunió és Kína nyújtott, mégpedig a kértnél valamivel nagyobb összegben, hogy némileg kompenzálják a többi szocialista ország vártnál kisebb hiteleit. Kína a devizahitel mellett devizasegélyt is adott Magyarországnak. A Politikai Bizottság funkcióját betöltő MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága az Országos Tervhivatal 1957. évre vonatkozó első tervjavaslatát (amely még a remélt nagyobb hitelekkel számolt) átdolgoztatta. Az új tervvariáns már a szocialista országoktól ténylegesen megkapott kölcsönnel illetve némi kapitalista hitellel számolt.

A keleti devizahiteleket 1957 I. negyedében gyakorlatilag teljes egészében igénybe vették, és a legterhesebb tőkés adásságok volumenének csökkentésére fordították. A Szovjetunió és Kína 87,4 millió dollár devizahitelt, Kína ezen felül még további 7,5 millió dollár devizasegélyt is nyújtott Magyarországnak. A tőkés adósságállományt részben ezzel a 94,9 millió dollárral, illetve az MNB trezorjaiban őrzött arany nagy részének az eladásával lehetett 2814,3 millió Dft-ról 1523,9 millió Dft-ra csökkenteni. A helyzet a tőkés viszonylatú külkereskedelemben ezt követően sem volt megnyugtató, hiszen 1957. szeptember 30-ig ebben a relációban a fizetési mérleg hiánya miatt újabb 399,4 millió dft adósság keletkezett, amit ismét csak újabb terhes rövid lejáratú hitelek felvételével lehetett finanszírozni. Ezért 1957 második felében minden eszközzel az exportot (főleg a tőkés kivitelt) igyekeztek növelni, ami természetesen negatívan hatott a belső áruellátásra és - az export nagyarányú dotálása miatt - a költségvetés helyzetére is. Kádár János 1957. július 31-i levelében a szovjet kormánytól 1958-1960-ra újabb összesen1,1 milliárd rubel áruhitelt (ezen belül 300 millió rubel értékű devizahitelt) kért. A legnagyobb probléma az volt, hogy a keleti-nyugati segélyeket és szocialista hitelek nagy részét az ország felélte, a folyó fogyasztás kielégítésére fordította, vagyis jóformán alig történt lépés az ország gazdasági struktúrájának egyébként égetően sürgős átalakítására. A kölcsönökön túl a nemzeti jövedelem 95%-át is felélte az ország, beruházások, fejlesztések nélkül pedig a gazdaság szerkezetét nem lehet átalakítani.

A szovjet áru- és devizahitellel egy időben vetődött fel a magyar gazdaság elavult struktúrájának modernizálását célzó hosszú lejáratú beruházási hitel felvételének az ötlete. A magyarok arra hivatkoztak, hogy az ország jelenlegi „gazdasági és politikai" helyzetében a lakosság fogyasztását évi átlagban legalább 6%-kal kell növelni, ami nagyon alacsony felhalmozási arányt tesz lehetővé és gátolja a népgazdaság kívánatos szerkezeti átalakításának a megindítását. Ezért a Szovjetuniótól néhány nagyberuházás megvalósításához mintegy négy milliárd rubel értékű hosszú lejáratú hitelt kértek a következő megoszlásban:

	1958-ban mintegy	500 millió
	1959-ben mintegy	1 milliárd
	1960-ban mintegy	1,5 milliárd
	1961-ben mintegy	1 milliárd rubel.

A szovjetek az előzetes puhatolózó tárgyalásokon a magyar beruházási hiteligény nagyságrendjét túlzónak tartották és jelezték, hogy maximum 1,8-2 milliárd rubeles keretről hajlandók tárgyalni. Nyers- és alapanyagok, energiahordozók, mezőgazdasági termények hosszú lejáratú hitelre történő szállításáról szó sem lehetett, csak komplett beruházási javak jöhettek számításba, azok is egy „perspektivikus fejlesztési terv alapján". A magyar tárgyaló delegáció tett még néhány egyre reménytelenebbnek tűnő kísérletet a magasabb összegű beruházási hitel megszerzésére, de számukra is egyre világosabbá vált, hogy a

Magyarország arra törekedett, hogy a kölcsön felhasználásáról szuverén módon saját maga dönthessen, de a Szovjetunió messzemenően meghatározta a hitel felhasználását. (Magyarország a beruházási hitel egy részéből nyersanyagokat, mezőgazdasági termékeket szeretett volna vásárolni és nem feltétlenül a Szovjetuniótól.)

A szovjet beruházási hitelből megvalósítandó nagy objektumok közül elsőként a Dunai Vasműről és a román földgáz felhasználásával Tiszapalkonyán építendő műtrágyagyárról esett szó, a beruházások köre később jelentősen bővült,