Egy munkaszolgálatos "gyalogtúrája" Budapest és Hegyeshalom között

November 1.

Mindenszent ünnepe, reggel 4-kor ébresztő és kivonulás. Este Borsos és Martini kihozza a várva várt fölszerelésünket, amit az otthonmaradt Czeisler-bácsi vett át. Általában a csomagokat az ott leselkedő nyilasok mind elkobozták, de a keret-tizedesünk különös jóérzése mentette meg felszerelésünket. Ennek átvétele kimondhatatlan örömöt okozott. A tizedes Laci civil ruháját kapta (ezt kötötte ki magának), míg egy másik az én ruhám nadrágját kérte. A csomagban lévő villanylámpát, gyufákat kivették, mert ezeket a nyilasok különösen tilalmazták. Egy előző este ilyen tárgyakat mind elszedték, úgyhogy a sötét padlástéren gyertya, minden világítás nélkül maradtunk. A padlástér egy cca. 2,2, vagy 2 négyzetméter terület volt, amely bár rendkívül sáros, de esőtől védett takarmányozó helyiség. Itt és sehol másutt tartózkodhatott, vagy „sétálhatott" az otthonmaradt, maródi, vagy beosztott ember. Itt feküdt aznap este Fischer bácsi hullája, akit szívtrombózis ölt meg. Következő napon még ott feküdt, mert semmiféle „hatóság" ilyenekkel nem törődött, míg végre egy 10 vagy 20 méterre fekvő kukoricás szélére vittük, szakadó esőben disznótúrásnak kitéve. Századunkban volt egy rabbi, aki harmadnap eltemette.

 

November 2.

Eső: mindenki otthon maradt. Új katonai beosztás: 907. sz. rögtönzött

. Mindezek a beosztások azt sejtették, hogy a nyilasok és a katonák között némi vita folyt, hogy hová is tartozzunk, de a nyilasok „győztek". A miskolci országúton és vasúton is szokatlanul nagy a forgalom. Reméltük, hogy az irány inkább Budapest felé mutat.

 

November 3.

Reggel 4-kor ébresztő, nappal megerőltető munka. Ellátásunk erősen romlik, nagy a kenyérhiány. Szakadó esőben és teljes sötétben tettük meg a szokott utat, melynek az utolsó 4 km-es szakasza rendkívül sáros, csúszós leágazás az aszódi műútról.

 

November 4.

Lacival beteget jelentve otthon maradtunk, és felszerelésünket rendezgettük. Este 6-kor, miután a század már szokás szerint holtfáradtan hazatért, a „felettes" nyilasaink feljöttek a padlásra és a sötétben végigverték a népet, akikhez csak

A közöttünk lévő 5-6 süketnéma különösen súlyos ütlegeket kapott, mert ezek nem tudván a sötétben, hogy mi történik, természetszerűleg fölütötték fejüket. A verésnek különösebb okát nem ismertük, csak l' art pour l' art tették ezt.

 

November 5.

Állandó készenlétet rendeltek el, nem vonulunk ki. D. e. gödöllői parancsra kezdték végre összeírni a külföldi menleveleseket, katonai, más kivételezetteket, idősebbeket (60-on felülieket). Délután 5-kor parancs jött, hogy 10 perc alatt teljes szerelvénnyel sorakozni, mert indulás. Csendőrök vették át a századokat, - rossz kilátások, mondottam Laci fiamnak -, és erős menetelési fegyelemben szokatlanul súlyos teherrel, - csomagjaink a háton, oldalt és kézben is, ezen kívül cca. 3 kg-os lapát, vagy ásó - indulunk Iklad-Aszódon át Gödöllőig. Ide étlen is jórészt szomjan is éjféltájt érkeztünk. Egy házsor mellett a század leülhetett a járda mellé. A járni képtelen betegek, bár halálos fenyegetések közepette, szekéren, saját pénzükön bérelt szekéren jöhettek, már akinek volt eldugott pénze, míg más századoknál a betegeket a nyilasok egyszerűen agyonlőtték. Nyilas és csendőr, csendőr és nyilas: felfogásunkban különbség nincs!

 

November 6.

Gödöllőn, éjfél után, a járdaszélen töltött 1½-2 órai pihenő után, ismét sorakoztattak és erőltetett meneteléssel, minden további pihenő nélkül Mogyoródig meneteltettek, ahová reggel 6-kor értünk. A menetet csendőrök vezették és kísérték, akik szigorúan ügyeltek arra, hogy a sorok el ne szakadjanak, ami természetszerűleg avval jár, hogy hosszabb oszlopoknál a hátsó sorok futni kényszerülnek. Aki valaha volt katona, ismeri ezt. Mi még Mogyoród előtt botozást hallottunk, megfelelő csendőr-finomkodással, majd minden további figyelmeztetés nélkül a kísérő csendőr egy kézigránátot vágott közénk. Pontosabban: a kézigránát előttünk villant, mögöttünk csapódott be, úgyhogy Lacival minden erőnket összeszedve futni kezdtünk. Ugyanezen a helyen a nőket is hasonlóan hajtották, amint ezt azoktól a nőktől hallottunk, kikkel később együtt meneteltünk, úgyhogy ezek kénytelenek voltak nehezebb fölszerelésüket, sőt sok esetben utolsó élelmiszerkészletüket ledobálni, csakhogy életüket menthessék. Ilyen szerteszét fekvő készletek igen jól estek a röhögő csendőrurak részére. Egy másik században négy ember meghalt, egy sebesült ilyen kézigránát „biztatás"-tól. Az első 20 perces pihenőt Mogyoródon kaptuk, de a községben még csak le sem ülhettünk, legföljebb a szerelvényt rakhattuk le. Fót község után pár km-nyire 8-tól 10 óráig pihenhettünk, de ott is vízvételezés nélkül és anélkül, hogy a csendőr urak megmondták volna, hogy a pihenő meddig fog tartani; ilyen irányú kérdések megválaszolását durván elutasították. Nyilvánvaló persze, hogy másképp pihenhet az ember, ha a fűben kényelmesen leheveredhet és másképp, ha állandó készenlétben kell maradnia. Semmiféle ételkiosztás nem volt, csupán a csendőrök szalonnáztak be. Így d. e. 10-től d. u. 4-ig meneteltünk étlen szomjan (mert még vizet sem engedtek a kulacsokba tölteni) Dunakeszin át Újpestig. Az utolsó szakaszon már sűrűn jelentkeztek nyilasok is, kik szintén nagyon hajtottak, úgyhogy a menetelés gyors, nagyon megerőltető volt, gyakori szaladással egybekötve. Sokat vertek útközben és azon voltak, hogy lehetőleg agyoncsigázva érkezzünk meg. A századok a komp előtt gyülekeztek, - ott vehettünk először vizet -, majd átszállítottak Csillaghegyre, illetve Pünkösdfürdőre, az Egyesült Izzó sporttelepére. A parancsnok Mittelmayer „főtestvér", aki „gondoskodott" arról, hogy még üzenet se mehessen ki a városba. A sporttelepen igen sok férfi és női század zsúfolódott össze. Ott láttuk először, hogy női századok is vannak, akikkel éppen úgy bánnak, mint

. A telepen sok ismerőssel találkoztunk; sok férj megtalált feleségét, sok apa leányát stb. Kenyér, vagy más élelemkiosztás nem volt, de legalább víz állott rendelkezésre.

 

November 7.

Reggel nem kellett sietni, persze enni megint nem adtak, majd a telephely előtt gyülekeztek a századok. Nemsokára németek jöttek, akik kiválasztottak pár, mintegy 50 embert; ezeket autón azonnal el is vitték. A Svéd Követség emberei megjelentek és némi tárgyalás után olyanok csoportosan hazamehettek, kiknek eredeti svéd menlevelük volt. De már akár közjegyzőileg is hitelesített másolatot a nyilasok nem fogadtak el és semmilyen más védlevelet sem. Egyáltalán Schweiz egy csöppet sem törődött védetteivel és sem ott, sem később az úton, vagy a határon semmiféle schweizi hatóságot nem

Miután a Svéd Követség küldöttei autón eltávoztak, Mittelmayer „nemzettestvér" intézkedésére már a hazairányított svéd csoport két utolsó emberét (egy gyógyszerész, egy orvos) a sorból kiemelték, és ezek eredeti menlevelét eltépték. E két szerencsétlennel Hegyeshalomig együtt is meneteltünk. Délben budapesti rendőrök vették át a századokat, persze élesre töltött fegyverekkel, szuronnyal stb., de a vezénylő rendőrtiszt élés beszéde dacára: „aki a sorból kilép, vagy elmarad, azt szó nélkül lelőni stb.", emberséges módon kísértek Óbudára, a Nagybátony-újlaki téglagyárba. Ide késő este érkeztünk, holt fáradtan. Az elszállásolás elképzelhetetlen piszokban, porban és összezsúfolva, rendőrtiszt ököllel és bottal történt, úgyhogy éjjel félig-ülő helyzetben lehettünk, még mindig étlen és szomjan.

 

November 8.

Reggel a téglagyár előtti téren gyülekeztünk, és pedig 100-as csoportokban, férfiak nők vegyesen. Bár tiszteket, sőt, törzstiszteket is láttunk, mégis kihallgatás nem volt, de a nagy tömegben nem is lehetett. Csak a súlyos betegek maradhattak ott, kiknek jórészét szekereken szállították utánunk. A keretet ezúttal honvédek képezték egy nagyon emberséges hadapródőrmester vezetésével. Ez, bár elég ravasz módon úgy tartotta bennünk e lelket, sőt a menetelési készséget, hogy az egész csak addig vagy addig a telephelyig tart, tehát a Dunántúlon foglalkoztatnak majd, és csak ne féljünk, ameddig őt látjuk. A „legfontosabb" feladata mondotta, hogy végre élelemhez jussunk; gyakori pihenőket, lassú menetelést tartott, és az útszéli boltokban lehetséges, de általában tiltott bevásárlásokat is előmozdította. Sajnos nálunk egy fillér sem lévén, valóban semmit sem vehettünk, semmit sem ehettünk. Estefelé a Solymári völgyben Piliscsabára értünk, ahol hideg zuhanyként ható csendőrök fogadtak, és puskatussal, rugdosással mintegy 80-ad magunkat egy cca. 6x6, tehát 36 négyzetméter területű szobába zsúfoltak össze, deszkadarabokra, homokon. Ott még ülni is alig lehetett, nemhogy aludni, és szinte egész éjjel egymást kínozták, rúgták, sőt ütötték is az emberek, azt hívén, hogy némelyiknek: tehát a „szomszédnak" pár n[égyzet] cm-el több hely jutott „jogtalanul". Ez az egymást marása igen jellemző tünet és szilárd meggyőződésem, hogy azonos szituációban pl. angol lordok is hasonlóan ordítoznának egymással és verekednének is. Éjjel még vizelni sem engedték ki a népet.

 

November 9.

Reggel vasárnap óta először kaptunk meleg köménylevest és ¼ kg kenyeret. Ismét a tegnapi tiszthelyettes vette át a keretet [és] több civil ruhás, tehát hirtelen behívott katona. Ezekről azt mondották, vagyis azt akarták elhitetni, hogy dorogi bányászokról van szó, mert ott fogunk végre megállapodni és dolgozni. Előttünk azonban mindinkább világossá vált, hogy az irány Hegyeshalom és a cél: deportálás. Miután előttünk még csak egy csoport volt úton, közöttünk optimisták is akadtak, akik nem akarták a deportálást per pedes elhinni. Az országúton sok autóst, biciklistát láttunk, kik hozzátartozójuknak kis élelmet, de elsősorban Schutzpass-t hoztak, úgyhogy nekünk is nyílt alkalmunk haza levelet

Este Dorogra értünk, az ottani sportpályára, eléggé sárosan és rossz hangulatban. Nők összezsúfolva a tribünökön, éjhosszat tartó és már megszokott zsivajjal, hisztériás sikoltozással, szitkokkal stb. Férfiak a szabadban, nedves talajon. Hosszú, talán 1 órás sorbaállás után valami bablevest kaptunk és 1/8-ad kg kenyeret. Éjjel eső kezdett szitálni, mire természetesen mindenki feltápászkodott. Erre a csendőrök bottal, szidással, rugdosással ismét a földre parancsolták a népet: „fölkelésre nem adtunk parancsot, és kis esőt mi is kibírunk stb.", úgyhogy reggelre mindenki alaposan átázva, nedves ruhában, cipőben, pokróccal látott neki az ismeretlen út további keservének. Persze mondani sem kell, hogy a csendőr urak, mind tökéletes fölszereléssel, a legjobb katonakorban és jól fűtött barakkban tanyáztak, megfelelő szalonnákkal stb. fűtve.

 

November 10.

Menetelés hideg esőben és szélben Tát, Nyergesújfalu, Lábatlan és Piszkén át Süttő községig. Ennek sportpályáján háltunk, immár megszokott módon, a szabadban. A dombon ütöttük fel sátrunkat, éjjel metsző hidegben. Rossz szervezés folytán este megint nem kaptunk meleg ételt, (más csoportok a kondérhoz verekedték magukat) csupán pár dkg kenyeret. Átlagban és az egész úton napi 10, 12, vagy 15 dkg kenyeret osztottak, amit mindenki valóban meg is kapott. A csúnyán összepiszkított pályát (hiszen még latrinahely sem volt kijelölve) másnap pár emberrel megtisztíttatták a csendőrök, de ezt is avval az indoklással, hogy ha a németek meglátják, végiggéppuskáznak rajtunk. Ez persze hazugság. Süttőn, mint minden éjjeli telephelyen pár hullát hagytunk, oly idősebb férfiakat, vagy gyönge nőket, kiket a menetelés, a koplalással egybekötött testi szenvedés teljesen kimerített. Bár minden században orvos állott rendelkezésre, persze zsidó orvos, de ezek praktikusan semmit sem segíthettek, nem is annyira azért, mert ők maguk is hasonló, vagyis azonos szenvedéseknek voltak alávetve, de inkább, mert kórház, vagy ilyesmi nevetséges gondolatnak látszott. Ha a cipők elszakadtak, mezítláb kellett tovább menni, vagy rongyokba burkolt lábakkal. Magam is több idősebb nőt láttam így, kiket persze ugyanúgy hajtottak, mint a többit. Hosszabb könyörgésre betegeket, félholtakat szekerekre engedtek, de csak saját költségen. De kinek volt a nyilas kifosztás után még pénze?

 

November 11.

Eléggé éhesen, irány:

, Dunaalmás, Szőny. Itt, mint mindenütt az éjjeli állomáshelyeken csendőrök vették át a népet, míg a menetelést a honvéd keretlegénység intézte. Ezért, pár brutális hadapród, vagy zászlós parancsnoktól eltekintve a menetelések tűrhetőek voltak. Olyan jelenet, mint a Gödöllő-Mogyoródi országúton, nem igen fordult elő. Szőnyön a nők ismét pajtákba kerültek, a szokott éjhosszat tartó zsivajjal, sikongással stb. egybekötve, míg mink férfiak a szabadban háltunk. Alig is aludhattunk, mert reggel felé ismét szitáló eső esett, úgyhogy alaposan átáztunk. Pokrócokat, kabátot ilyenkor menetelés alatt a hátizsákon kiterítve szárítottunk. Ott Szőnyön kellőleg megszervezve és érkezésünk után azonnal, meleg babot kaptunk, és az ottani csendőrök sem voltak túlzottan brutálisak.

 

November 12.

Komáromon át Gönyűbe értünk a Duna parton, ahol egy uszályhajó büdös fenekén háltunk, szokottan összezsúfolva, félig ülőhelyzetben, de mégis zárt, tehát meleg helyen. Ez jól esett. Este ételt nem kaptunk, pedig aznap mintegy 27 km-t

.

 

November 13.

Reggel az uszályhajó fedélzetén Domony óta először sikerült borotválkoznom és legalább felül megmosakodnom. Az alsó test és lábak mosása egész idő alatt valósággal lehetetlen volt, pedig a lábak rendkívül igénybevettek. Valami agyonvizezett folyadékkal engedtek útnak, de a jó idő és a meleg hajófenék a menetelés kezdetén még magyar katonanótákat is kicsalt egypár primitív fiatalember és leány torkából. Én a

ajánlottam! Igaz, hogy az éneklés akkor először, de utoljára volt hallható. Az eddigi századbeosztás (mi az 5-ik voltunk) végleg megszűnt; egyszerűen leolvastak 100 vagy 200 zsidót, darabszám szerint, úgyhogy név szerint senki nem volt nyilvántartva. Ezzel az intézkedéssel a deport-jelleg teljesen világossá vált, még az előtt is, aki addig nem hitte el a tényeket. A keret átvett annyi és annyi embert, és a kidűlteket is beleértve a csendőröknek átadott annyit és annyit. Győr erősen bombázott utcáin át meneteltünk és a teljesen nyilas érzelmű győri városi rendőrség árgus szemei előtt, kik sikeresen akadályozták meg az esetleg itt-ott mutatkozó beszerzéseket. Akiknek még volt is valamilyen pénze, az sem vehetett semmit sem. Győrújfalun át vezetett az út, vagyis a nagy wieni országúttal párhuzamosan rövidítésen. Ott egy ismeretlen adakozó nő kenyérszeleteket dobált le szekeréről, ily módon jutottunk mink is Lacival negyed darab többletkenyérhez. Igen jól esett. Fáradtan és agyoncsigázva értünk este Dunaszegre, az aznapi állítólagos célunkhoz, alig bírván tovább cipelni terhünket és önmagunkat. Ott avval fogadott egy tanyasi ember, persze az obligát csendőrökkel, hogy nincsen a tanyán az összes aznap érkezők számára sem férőhely, sem ennivaló, úgyhogy az első beérkező három századnak tovább kell menni. Mi pedig barátainkkal, Dr. Geirenger Bertalannal, Dr. Wiener Oszkárral és Dr. Sipos Oszkárral együtt oda tartoztunk, úgyhogy, ami akkor lehetetlennek látszott, tovább vonszoltuk magunkat Hédervár előtt fekvő Károly majorig. Ez az országúton további 8 km-t és egy sáros dűlőúton 2 km-t jelent. Ily módon aznap 40 km-nél biztosan többet tettünk meg. Éjjel 10-kor érkeztünk a tanyába, ahol annak legpiszkosabb csűrjébe zsúfoltak össze, a szokott csendőr-módszerrel. Bár szalma és nád bőven akadt, alvásról szó sem lehetett a pokoli zsivajban, szitkozódások közepette, ami bizony „intern" viselkedésekkel is egybe volt kötve. Ez természetesen akkor, ha egy-egy emberre csak ülőhely jut, de le már nem fekhetik. Ott történt az éjjel, hogy valamiféle „vezérigazgató úr" egy több nyelven (angolul is) beszélő máramarosi gyereket, Paszternák nevűt le-galiciánerezett, szóval lezsidózott és „magyarellenes" magatartásáért csendőrnek akarta átadni; de megjárta, mert ő kapta az ütleget, ezúttal a jól megérdemeltet.

 

November 14.

Károly majorban kora reggel ébresztő, viszont alkalom nyílt legalább arcmosásra. Jól főzött és bőséges krumplilevest adtak a szokott kenyéradaggal. Csoportunkat egy géppisztolyos, „ambícióktól duzzadó" zászlós vezette, gyors, de jól beosztott menetben, aki azonban legalább menetszünetekről és víz-vételezésről gondoskodott katonás fegyelemmel. Igaz viszont, hogy az általános parancshoz híven a legszigorúbban ügyelt arra, hogy a lakossággal még csak ne is beszélhessünk, és oly szigorúan tartotta a keretlegénységét is, hogy pl. Héderváron, ahol pár jószívű néni pár almát szórt felénk, ezeket sem engedte a sárból felszedni. Oly nagy volt pedig az alma iránti vágy, hogy a jelzett tilalom gonosz barbárságnak tűnt előttünk.

át este Mosonmagyaróvárra értünk, honnét még 4-5 km-nyire fekvő Bauxit-gyárba vezettek. Ezek az utólagos additív kilométerek igen keservesek, mikor mindenki már holt fáradtan azt hiszi, hogy az aznapi célt elérte. Különösen keserves volt ez jelen esetben: teljes sötétségben, sáros, rossz dűlőúton bukdácsolva, nyakig piszkosan, oly módon menetelve, hogy libasorban az előtte lévő nyakát kelljen szinte fogni, hogy el ne tévedjen. A gyárban egy emeleten fekvő nagyobb terembe tereltek be, mely ugyan szalmával volt borítva, azonban félannyi ember részére való férőhellyel. Késő este és éjjel, amikor újabb és újabb csoportok, meg elmaradottak érkeztek, ezeket szintén még bezsúfolták, persze csendőr puskatus és korbács bőséges használatával. Ilyenkor az egész már bent lévő vagy bepréselt társaságot előbb fölállították, és „van itt még hely", meg „nem állsz föl, te kutya" stb. stb. csatakiáltások közepette nyakra-főre ütötték püfölték a népet. Sok nőt is súlyosan megvertek akkor éjjel a csendőr „urak". Pihenésről ismét szó sem lehetett, a szokott pokoli zsivaj és veszekedés mindenünnen. Ami a rendkívüli zsúfoltságnak velejárója: semmilyen szükségletet nem lehetett kielégíteni, hiszen a teljes vak sötétben csak testeken át lehetett volna közlekedni, ha a csendőrök egyáltalán kiengedtek volna bárkit is. Ott az is megtörtént, hogy valaki kínjában szomszédja kabátzsebébe ürített. Még azok jártak a legjobban, akik a legutolsó hajnal felé érkező csoportoknak voltak a tagjai, mert ezeket a földszinti lóistállóba terelték, ahol a lovak lábainál, szalmán, de lótrágya között pihenhették ki fáradalmaikat.

 

November 15.

Reggeli nélkül mintegy 8 km-nyire fekvő Hegyeshalomig meneteltünk, ahol még nappal a községháza mögötti pajtákba tereltek be. Bár egyes helyeken beesett az eső, mégis aránylag több férőhelyünk volt, és szalmával bőven el voltak látva, úgyhogy kevesebb ember kényelmesen is pihenhetett volna. Estefelé jó bablevest és kenyeret osztottak, de sajnos ömlő-szakadó esőben. Mi Lacival egy padlástér alatt majd 4 méter magas szalmacsomóra kapaszkodtunk, és így remekül aludtunk. Mások lent a mélyben, szekerekben, ezek alatt stb. ismét a szokott módon szorongtak, szitkozódtak és rugdalóztak. Több ilyen pajta volt az átvonulók befogadására kijelölve; mindezeket persze csendőrszurony őrizte. A mi csendőr-szakaszvezető „urunk" még vizelni sem engedte ki éjjel a nőket és férfiakat.

 

November 16.

Reggel a cca. 4 km-re fekvő határokig mentünk szigorú négyes sorokban, ahol a német Gestapo, több tiszt és kísérőszemélyzet vette át az oszlopokat, naponta 2000 embert. Állítólag összesen 60 000 embert, férfit és nőt vegyesen vártak a németek, illetve annyival számoltak; az egyik hírünk az volt, hogy a határtól cca. 7 km-nyire fekvő barakktáborba hagyják az átvetteket pihenni és tisztálkodni, és ott osztják be őket szakképzettségük szerint, a másik változat úgy szólt, hogy legközelebbi vasútállomáson bevagonírozzák őket, és viszik nyugat felé. A határokon vitéz Bartha

, az átadás intézője az eredeti svéd menlevelekkel bírókat kiállította, (de a schweiziakat nem, mert ezek egyáltalán nem törődtek saját védettjeikkel), így az előző napon érvényes rendeletekkel ellentétben a kivételezett tartalékos tiszteket is kiemelte, mégpedig hozzátartozóikkal együtt. Valószínűleg ez azért történt, mert igen erélyesen kiáltottam neki, hogy mint honvéd tartalékos tüzérszázados jelentkezem fiammal együtt. Katonakönyvemet megvizsgálta. És az utánunk jövőket is kiállította, akik kivételezett tiszti mivoltukat igazolhatták. Aznap kétezerből összesen 37 embert állítottak ki, akik között talán 10-en voltunk kivételezett tisztek két gyerekkel, többi pedig svéd védett. Bartha László alezredes rendesen viselkedett. Ezután sokkal jobb kedvvel meneteltünk visszafelé a községháza érintésével az állomás épületéig, ahol Kalotay csendőrszázados vett át bennünket. Nevezett kivételesen rendes, jó érzésű ember, aki pl. azt is vállalta, hogy netalán az utánam menetelő felségemet és leányomat is kiemelteti. Sok jótettéről tanúskodott a hegyeshalmi munkásszázad legénysége is. Kalotay százados elsősorban megengedte, hogy a katonai legénységi mosdóban tisztálkodhassunk: először alaposan négy hét után, majd gondoskodott arról, hogy rendes húsos meleg ételt kapjunk, és végül felkérte az ottani munkaszolgálatosokat: a hegyeshalmi 102/201. szakképzett hogy vendégeljen meg bennünket. Mindnyájan pontosan úgy éreztük magunkat, mint az akasztandó ember, kinek feloldották a nyaka körül csavart kötelét. Kalotay valamennyinek igazolványokat állított ki, mely szerint a hegyeshalmi m. kir. honv. állomásparancsnokság igazolja, hogy vitéz Bartha László alezredes parancsára X Y ilyen és ilyen jogcímen, mint mentesített a Budapest ilyen és ilyen alatti lakására visszairányíttatott. Kiállított még ezek kívül egy egyesített menlevelet is, és megbízott egy csendőrmestert, hogy kísérje haza éspedig házról-házra az egész csoportot: „nehogy otthon, ahol más világ van, valami bajotok történjen." Éjjel az idézett munkásszázad vonakodásunk ellenére fekvőhelyüket adták át nekünk, ők éjjel üldögéltek, vagy kártyáztak, esetleg az asztalokon feküdtek inkább, és hallatlanul bőségesen megvendégeltek étellel, feketével stb. Ott mondották nekünk, hogy a legszörnyűbb látvány, amit valaha láttak, talán az lehetett, amint a híres Borból sok száz kilométert menetelő emberroncsokat látták vánszorogni, félmeztelenül, hosszú szakállal, háton és mellen olajjal ráfestett sárga csillaggal cipő nélkül és német SS-ek által hajtva. És ezek a csontvázak mégis vonszolták magukat és tovább! 

 

November 17.

Akinek volt némi rejtett pénze, mind összeadta közös kasszába és így utaztunk haza vonaton!

 

November 18.

Reggel 4-kor érkeztünk a Keleti pályaudvarra és: haza. Még a vonaton megbeszéltük, hogy nem ajánlatos sem a svéd menlevelekben, de a katonai kivételezésekben sem bízni (utóbbi joghatályát a nyilas kormány régen vissza is vonta már) és az látszik a legelőnyösebbnek, ha az oroszok bejöveteléig elbújunk. Az én családom velem és fiammal együtt ezt tette.

 

Jelzet: Lénárd Sándor naplója (kézzel írt napló gépelt átirata). Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.752.1 - A napló szövegét a mai helyesírással adjuk közre, kivéve azokat az eseteket, ahol a korabeli íráskép tartalmi többletet hordoz.