A KISZ vezetői az MSZMP IKB titkársági ülésén a KISZ első kongresszusának összehívására tettek javaslatot. A Titkárság nem tartotta „...Tovább
50 éve épült a berlini fal
Kiürül az NDK?
„néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket.”
9. A berlini nagykövetség jelentései az NDK állampolgárok disszidálásáról az NSZK-ba
a.
1958. november 17.
1958. november 17.
SZIGORÚAN TITKOS!
Készült: 3 példányban
Tárgy: Disszidensek
006345/1958.
006345/1958.
MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG
NAGYKÖVETSÉGE BOTSCHAFT
NAGYKÖVETSÉGE BOTSCHAFT
DER UNGARISCHEN VOLKSREPUBLIK
318/szig. titk./1958.
Előadó: Serfőző Lajos
NDK állampolgároknak Nyugat-Németországba való átáramlása és ennek minden eszközzel való előmozdítása már régóta egyik fő területe az NDK ellen irányuló nyugatnémet aknamunkának. A nyugatnémet kormány a disszidens kérdést igyekszik maximálisan kihasználni, mind a nemzetközi közvélemény, mind a saját és az NDK lakossága felé, az NDK diszkreditálására, jelen esetben azzal a céllal, hogy a „német nép egyedüli törvényes képviselőjéről” szóló saját maga proklamálta „jogalapot” a disszidens kérdéssel is alátámassza. Az időről-időre megismétlődő lármával másrészt az NDK lakossága körében próbál zavart kelteni. Teszi ezt továbbá azért is, hogy az újraegyesítés imperialista koncepciójának híveket szerezzen a nemzetközi közvéleményben, valamint azon államok köréből, amelyek nem feltétlen támogatói a nyugatnémet újraegyesítési politikának.
A bonni kormány – mint ismeretes – az elmúlt hetekben ismét kísérletet tett arra, hogy a kérdésnek a Bundestag nyugat-berlini ülésén történt demonstratív felvetésével a nemzetközi közvélemény figyelmét ez alkalommal is felhívja a nyugatnémet értelmezésben vett „német kérdés” megoldatlanságára. Emellett a nyugatnémet kormány a kérdés napirendre tűzésétől azt remélte, hogy sikerül megzavarni az NDK választási előkészületeit.
Az NDK kormánya eddig Nyugat-Németországgal szemben defenzívában volt; disszidálásokról egészen a közelmúltig nem igen beszéltek, jóllehet a kérdés megoldása az NDK-nak is komoly problémát okoz. A KB szeptember 18-i ülése után megváltozott a helyzet. Ez a változás a sajtó vonalán is lemérhető: erről a kérdésről ma sokkal több cikk jelenik meg, mint annak előtte.
A nagykövetségnek ma még nem áll módjában erről a problémáról átfogó képet adni, részben azért, mert ezekről a kérdésekről többnyire csak olyan elvtársakkal célszerű beszélgetni, akikkel a nagykövetségnek már kifejezetten jó kapcsolatai vannak, részben pedig azért, mert ezek az elvtársak sem tudtak a kérdés minden részletében kielégítő tájékoztatást adni. Ezért a probléma tárgyalásánál néhány beszélgetésre korlátozódunk csak.
Lindner elvtárs, a berlini Kábelgyár pártbizottságának titkára (értesüléseink szerint egyidejűleg KB-tag) elmondotta, hogy a nyugatnémet aknamunka következtében az utóbbi időben valóban megnövekedett a disszidensek száma; különösen az orvosok körében sikerült zavart kelteniök. Nyugatnémet sajtóhírek szerint 1958. első felében mintegy 1000 orvos, illetve gyógyszerész hagyta el az NDK-t. Bowens elvtárs szerint (aki nemzeti díjas szakszervezeti funkcionárius) ez a szám megfelelhet a valóságnak, bár ő nem tudja pontosan, hogy ténylegesen hány orvos disszidált.
Dr. Sík Endre elvtársnak,
külügyminiszter,
B u d a p e s t
Bowens elvtárs és mások is elmondották: előfordul, hogy néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket. Elmondásuk szerint a hiányzó orvosok nagy részét a legutóbbi disszidálási hullám ragadta magával. Még az is súlyosbítja a helyzete, hogy a klinikák éjjeli kihívást nem fogadnak el, az ilyen helyzetek aztán különösen kellemetlen következményekkel járnak a lakosság körében. Modler elvtárs pl. elmondotta, hogy a lakógyűlés résztvevői közül többen olyan kijelentést tettek, hogy „a kormány elűzi az orvosokat.”
Nem véletlen, hogy a nyugatnémet aknamunka éppen az orvosok körében igyekszik zavart kelteni, az orvosok széles tömegekkel való kapcsolatát illetve azt, hogy az orvosokat általában sokan ismerik, próbálják eszközként felhasználni arra, hogy a lakosság egyes rétegeiben nyugtalanságot idézzenek elő. A német elvtársak elmondtak egy esetet annak illusztrálására, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a nyugatnémet ügynökségek egy-egy orvos megkaparintása érdekében. Az egyik orvosnak hosszabb időn át viszonya volt egy nővel. A nő egy szép napon azzal állított be az orvoshoz, hogy átmegy Nyugat-Berlinbe, és hogy ő is kövesse. Az orvos mindaddig ellenállt, amíg a nő azzal nem fenyegetőzött, hogy közbotrányt csinál, ha nem megy vele. Az orvos végül is engedett a fenyegetésnek, és a nővel együtt disszidált. Néhány napra rá követte a családja is. A disszidálás után a férfin olyan erős lelkiismeret furdalás vett erőt, hogy helyzetéből kiutat nem látva, öngyilkos lett. A családja időközben visszajött az NDK-ba. Gyakran alkalmazzák a megfélemlítés eszközéül a névtelen telefonhívásokat is – nyilvános telefonfülkéből, úgy hogy ez is megnehezíti az ügynökök lefülelését.
Mint az elvtársak elmondották, az orvosok többsége gyermekkorától kezdve polgári légkörben élt. Ezek az emberek a párt vezetői részéről elhangzott beszédek után azt gondolták, hogy most a német elvtársak szavaival élve – egyszerre marxistának kell lenniök. Vannak olyanok is, akik nincsenek bizalommal a kormány iránt. A német elvtársak egybehangzó véleménye szerint anyagi okok csak az esetek elenyésző kisebbségében játszanak szerepet. Több olyan orvos is disszidált, akinek háza, személykocsija és jólmenő praxisa volt az NDK-ban.
Hozzájárultak a disszidálások megnövekedéséhez az NDK helyi szervei részéről az orvosokkal szembeni politikában elkövetett hibák is. Itt most nem térünk ki azokra a hibákra, amelyeket a kommüniké is megemlít. Amint azt a német elvtársak elmondották, hiba volt a hivatalos szervek részéről, hogy mereven elzárkóztak az orvosoknak az irányú kérése elől, hogy a II-es csoportba tartozó szerződés helyett a több előnyt biztosító I-es kategóriájú szerződést kössék meg velük. Ez utóbbi pl. az előbbivel szemben a gyerekek iskoláztatása, a fizetés és a nyugdíj kérdésében biztosít előnyöket a kedvezményezett számára. Sokan azért disszidáltak, mert elutasították azt a kívánságukat, hogy az I-es típusú szerződésben biztosított előnyöket alkalmazzák rájuk is.
Lindner elvtárs tájékoztatása szerint a KB-nak az orvosokkal kapcsolatosan kiadott kommünikéje elsősorban a középrétegeket foglalkoztatja, megítélése szerint a munkások körében nem keltett nagyobb visszhangot. Mint mondotta, sokan – főleg a középrétegekből – úgy értékelik a KB-nak az orvosokról szóló határozatát, hogy az visszavonulás a párt és a kormány részéről az eddigi politikához képest. Azok, akik ezt a véleményt osztják – mondotta – nem látják, hogy a párt már eddig is több ízben felhívta a helyi államhatalmi szervek figyelmét a munkájukban meglévő hiányosságra. E figyelmeztetéseknek azonban – tette hozzá – nem mindig volt meg a megfelelő foganatja. A kommüniké is – mondotta – visszatükrözi a pártnak és a kormánynak a választások előkészítése során folytatott politikáját, amely – mint ismeretes – arra irányul, hogy a túlzások lenyesegetésével helyes irányt adjon a párt politikájának a helyi szervekben is.
A Lindner elvtárssal való beszélgetés során szóba került a főiskolai konferencia kérdése is. Lindner elvtárs ezzel kapcsolatosan elmondotta, hogy a Schirdewan-Wollweber revizionista nézetei, valamint az a tény, hogy a főiskolások közül tanulmányaik befejezése után az NDK-t cserbenhagyva többen Nyugat-Németországba disszidáltak, arra kényszerítette a pártot, hogy a konferencián keményebb hangot alkalmazzon, még akkor is – ezt már nem Lindner elvtárs mondta – ha az egyes rétegekben nem is a legkedvezőbb fogadtatásra talál. Lindner elvtárs és mások is elmondták, hogy az NDK-ban a szocializmus építésének bonyolult feltételei között sokszor igen nehéz megtalálni a leghelyesebb megoldást. Ezzel a véleménnyel a legteljesebb mértékben egyet lehet érteni. Véleményünk szerint a helyi szervek nemcsak azzal követtek el hibát, hogy a párt figyelmeztetéseit nem szívlelték meg – talán itt nagyobb eréllyel kellett volna a pártnak fellépni – hanem azzal is, hogy – feltehetőleg – nem jelezték időben a felsőbb pártszervek felé az orvosok körében kialakult hangulatot. Hiba volt a helyi szervek részéről az is, hogy az V. pártkongresszuson meghirdetett irányelveket félreértelmezve, a pártnak a középrétegek irányában folytatott politikáját megsértve, túl nagy lendülettel fogtak hozzá a magánszektor leépítéséhez. Amint azt a német elvtársak elmondták, egyes helyeken ez a gyakorlat kisebb nehézségeket idézett elő a lakosság zavartalan ellátásában.
A német elvtársak elmondották még, hogy az utóbbi időben mind nagyobb számban települnek át az NDK-ba volt disszidensek és olyan személyek is, köztük orvosok és mérnök (tanítók, tanárok nem), akiknek állandó lakhelyük Nyugat-Németországban volt, de politikai vagy gazdasági okok miatt hátat fordítottak ennek.
A fiatalság „kalandvágyát”, amely a kiskorúak egy részénél a disszidálás indítóokaként jöhet számításba, úgy igyekeznek levezetni, hogy az eddiginél több fiatal számára teszik lehetővé a szocialista tábor országaiba való társasutazást.
A disszidálásokkal kapcsolatos ellenagitáció fórumaként a lakókörzeti gyűléseket használják fel. Ez év áprilisában pl. több lakókörzetben gyűlést rendeztek, ahol kizárólag csak a disszidálások kérdésével foglalkoztak. Serfőző elvtárs is részt vett egy ilyen összejövetelen. A jelenlévők mintegy 60-70-en lehettek, jóllehet a körzet lélekszáma ennél jóval nagyobb érdeklődést indokolt volna. A gyűlésre utcai falragaszok hívták fel a lakosság figyelmét. A jelenlévők mintegy 90%-a az idősebb korosztályhoz tartozó emberekből tevődött össze. Fiatalság alig volt képviselve a gyűlésen. A férőhely kétharmad része üres volt. Hibás lenne ebből az egy esetből messzemenő általánosításokat levonni a lakosság érdeklődésére vonatkozóan, annál inkább is, mert azóta már egy félév telt el, de azért ez az eset egyet megmutat: mégpedig a fiatalság jelentős részének érdektelenségét az őt érintő kérdések iránt. Az előadást ugyanis egy bíró tartotta, aki igen érdekeses és színesen, saját tapasztalataival alátámasztva, ecsetelte azt a sorsot, ami a fiatalságra vár, ha a disszidálás útját választja. Ugyanígy a szülőknek is igen tanulságos lett volna az előadás.
Berlin, 1958. november 17.
A bonni kormány – mint ismeretes – az elmúlt hetekben ismét kísérletet tett arra, hogy a kérdésnek a Bundestag nyugat-berlini ülésén történt demonstratív felvetésével a nemzetközi közvélemény figyelmét ez alkalommal is felhívja a nyugatnémet értelmezésben vett „német kérdés” megoldatlanságára. Emellett a nyugatnémet kormány a kérdés napirendre tűzésétől azt remélte, hogy sikerül megzavarni az NDK választási előkészületeit.
Az NDK kormánya eddig Nyugat-Németországgal szemben defenzívában volt; disszidálásokról egészen a közelmúltig nem igen beszéltek, jóllehet a kérdés megoldása az NDK-nak is komoly problémát okoz. A KB szeptember 18-i ülése után megváltozott a helyzet. Ez a változás a sajtó vonalán is lemérhető: erről a kérdésről ma sokkal több cikk jelenik meg, mint annak előtte.
A nagykövetségnek ma még nem áll módjában erről a problémáról átfogó képet adni, részben azért, mert ezekről a kérdésekről többnyire csak olyan elvtársakkal célszerű beszélgetni, akikkel a nagykövetségnek már kifejezetten jó kapcsolatai vannak, részben pedig azért, mert ezek az elvtársak sem tudtak a kérdés minden részletében kielégítő tájékoztatást adni. Ezért a probléma tárgyalásánál néhány beszélgetésre korlátozódunk csak.
Lindner elvtárs, a berlini Kábelgyár pártbizottságának titkára (értesüléseink szerint egyidejűleg KB-tag) elmondotta, hogy a nyugatnémet aknamunka következtében az utóbbi időben valóban megnövekedett a disszidensek száma; különösen az orvosok körében sikerült zavart kelteniök. Nyugatnémet sajtóhírek szerint 1958. első felében mintegy 1000 orvos, illetve gyógyszerész hagyta el az NDK-t. Bowens elvtárs szerint (aki nemzeti díjas szakszervezeti funkcionárius) ez a szám megfelelhet a valóságnak, bár ő nem tudja pontosan, hogy ténylegesen hány orvos disszidált.
Dr. Sík Endre elvtársnak,
külügyminiszter,
B u d a p e s t
Bowens elvtárs és mások is elmondották: előfordul, hogy néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket. Elmondásuk szerint a hiányzó orvosok nagy részét a legutóbbi disszidálási hullám ragadta magával. Még az is súlyosbítja a helyzete, hogy a klinikák éjjeli kihívást nem fogadnak el, az ilyen helyzetek aztán különösen kellemetlen következményekkel járnak a lakosság körében. Modler elvtárs pl. elmondotta, hogy a lakógyűlés résztvevői közül többen olyan kijelentést tettek, hogy „a kormány elűzi az orvosokat.”
Nem véletlen, hogy a nyugatnémet aknamunka éppen az orvosok körében igyekszik zavart kelteni, az orvosok széles tömegekkel való kapcsolatát illetve azt, hogy az orvosokat általában sokan ismerik, próbálják eszközként felhasználni arra, hogy a lakosság egyes rétegeiben nyugtalanságot idézzenek elő. A német elvtársak elmondtak egy esetet annak illusztrálására, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a nyugatnémet ügynökségek egy-egy orvos megkaparintása érdekében. Az egyik orvosnak hosszabb időn át viszonya volt egy nővel. A nő egy szép napon azzal állított be az orvoshoz, hogy átmegy Nyugat-Berlinbe, és hogy ő is kövesse. Az orvos mindaddig ellenállt, amíg a nő azzal nem fenyegetőzött, hogy közbotrányt csinál, ha nem megy vele. Az orvos végül is engedett a fenyegetésnek, és a nővel együtt disszidált. Néhány napra rá követte a családja is. A disszidálás után a férfin olyan erős lelkiismeret furdalás vett erőt, hogy helyzetéből kiutat nem látva, öngyilkos lett. A családja időközben visszajött az NDK-ba. Gyakran alkalmazzák a megfélemlítés eszközéül a névtelen telefonhívásokat is – nyilvános telefonfülkéből, úgy hogy ez is megnehezíti az ügynökök lefülelését.
Mint az elvtársak elmondották, az orvosok többsége gyermekkorától kezdve polgári légkörben élt. Ezek az emberek a párt vezetői részéről elhangzott beszédek után azt gondolták, hogy most a német elvtársak szavaival élve – egyszerre marxistának kell lenniök. Vannak olyanok is, akik nincsenek bizalommal a kormány iránt. A német elvtársak egybehangzó véleménye szerint anyagi okok csak az esetek elenyésző kisebbségében játszanak szerepet. Több olyan orvos is disszidált, akinek háza, személykocsija és jólmenő praxisa volt az NDK-ban.
Hozzájárultak a disszidálások megnövekedéséhez az NDK helyi szervei részéről az orvosokkal szembeni politikában elkövetett hibák is. Itt most nem térünk ki azokra a hibákra, amelyeket a kommüniké is megemlít. Amint azt a német elvtársak elmondották, hiba volt a hivatalos szervek részéről, hogy mereven elzárkóztak az orvosoknak az irányú kérése elől, hogy a II-es csoportba tartozó szerződés helyett a több előnyt biztosító I-es kategóriájú szerződést kössék meg velük. Ez utóbbi pl. az előbbivel szemben a gyerekek iskoláztatása, a fizetés és a nyugdíj kérdésében biztosít előnyöket a kedvezményezett számára. Sokan azért disszidáltak, mert elutasították azt a kívánságukat, hogy az I-es típusú szerződésben biztosított előnyöket alkalmazzák rájuk is.
Lindner elvtárs tájékoztatása szerint a KB-nak az orvosokkal kapcsolatosan kiadott kommünikéje elsősorban a középrétegeket foglalkoztatja, megítélése szerint a munkások körében nem keltett nagyobb visszhangot. Mint mondotta, sokan – főleg a középrétegekből – úgy értékelik a KB-nak az orvosokról szóló határozatát, hogy az visszavonulás a párt és a kormány részéről az eddigi politikához képest. Azok, akik ezt a véleményt osztják – mondotta – nem látják, hogy a párt már eddig is több ízben felhívta a helyi államhatalmi szervek figyelmét a munkájukban meglévő hiányosságra. E figyelmeztetéseknek azonban – tette hozzá – nem mindig volt meg a megfelelő foganatja. A kommüniké is – mondotta – visszatükrözi a pártnak és a kormánynak a választások előkészítése során folytatott politikáját, amely – mint ismeretes – arra irányul, hogy a túlzások lenyesegetésével helyes irányt adjon a párt politikájának a helyi szervekben is.
A Lindner elvtárssal való beszélgetés során szóba került a főiskolai konferencia kérdése is. Lindner elvtárs ezzel kapcsolatosan elmondotta, hogy a Schirdewan-Wollweber revizionista nézetei, valamint az a tény, hogy a főiskolások közül tanulmányaik befejezése után az NDK-t cserbenhagyva többen Nyugat-Németországba disszidáltak, arra kényszerítette a pártot, hogy a konferencián keményebb hangot alkalmazzon, még akkor is – ezt már nem Lindner elvtárs mondta – ha az egyes rétegekben nem is a legkedvezőbb fogadtatásra talál. Lindner elvtárs és mások is elmondták, hogy az NDK-ban a szocializmus építésének bonyolult feltételei között sokszor igen nehéz megtalálni a leghelyesebb megoldást. Ezzel a véleménnyel a legteljesebb mértékben egyet lehet érteni. Véleményünk szerint a helyi szervek nemcsak azzal követtek el hibát, hogy a párt figyelmeztetéseit nem szívlelték meg – talán itt nagyobb eréllyel kellett volna a pártnak fellépni – hanem azzal is, hogy – feltehetőleg – nem jelezték időben a felsőbb pártszervek felé az orvosok körében kialakult hangulatot. Hiba volt a helyi szervek részéről az is, hogy az V. pártkongresszuson meghirdetett irányelveket félreértelmezve, a pártnak a középrétegek irányában folytatott politikáját megsértve, túl nagy lendülettel fogtak hozzá a magánszektor leépítéséhez. Amint azt a német elvtársak elmondták, egyes helyeken ez a gyakorlat kisebb nehézségeket idézett elő a lakosság zavartalan ellátásában.
A német elvtársak elmondották még, hogy az utóbbi időben mind nagyobb számban települnek át az NDK-ba volt disszidensek és olyan személyek is, köztük orvosok és mérnök (tanítók, tanárok nem), akiknek állandó lakhelyük Nyugat-Németországban volt, de politikai vagy gazdasági okok miatt hátat fordítottak ennek.
A fiatalság „kalandvágyát”, amely a kiskorúak egy részénél a disszidálás indítóokaként jöhet számításba, úgy igyekeznek levezetni, hogy az eddiginél több fiatal számára teszik lehetővé a szocialista tábor országaiba való társasutazást.
A disszidálásokkal kapcsolatos ellenagitáció fórumaként a lakókörzeti gyűléseket használják fel. Ez év áprilisában pl. több lakókörzetben gyűlést rendeztek, ahol kizárólag csak a disszidálások kérdésével foglalkoztak. Serfőző elvtárs is részt vett egy ilyen összejövetelen. A jelenlévők mintegy 60-70-en lehettek, jóllehet a körzet lélekszáma ennél jóval nagyobb érdeklődést indokolt volna. A gyűlésre utcai falragaszok hívták fel a lakosság figyelmét. A jelenlévők mintegy 90%-a az idősebb korosztályhoz tartozó emberekből tevődött össze. Fiatalság alig volt képviselve a gyűlésen. A férőhely kétharmad része üres volt. Hibás lenne ebből az egy esetből messzemenő általánosításokat levonni a lakosság érdeklődésére vonatkozóan, annál inkább is, mert azóta már egy félév telt el, de azért ez az eset egyet megmutat: mégpedig a fiatalság jelentős részének érdektelenségét az őt érintő kérdések iránt. Az előadást ugyanis egy bíró tartotta, aki igen érdekeses és színesen, saját tapasztalataival alátámasztva, ecsetelte azt a sorsot, ami a fiatalságra vár, ha a disszidálás útját választja. Ugyanígy a szülőknek is igen tanulságos lett volna az előadás.
Berlin, 1958. november 17.
(Rostás István)
r[end]k[ívüli] nagykövet
Jelzet: MOL XIX-J-1-j TÜK NDK (1945–64) 11/c 006345/1958. – Magyar Országos Levéltár, Disszidensek
Tartalomjegyzék
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt április 19.
1957
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent az ArchívNet 2025. évi első száma. Friss lapszámunkban az 1940-es, 1950-es évek változásaihoz kapcsolódó forrásismertetések olvashatók. Ezek a változások, fordulatok mind kötődnek a magyarországi politikai változásokhoz: személyes sorsok alakulását befolyásolhatták. Legyen szó akár helyi katolikus szervezőmunkáról vagy éppen egy-egy megszervezett ünnepségről az 1941-ben Magyarország által visszaszerzett területen.
Az időrendet tekintve Gorzás Benjámin (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) írása mutatja be a legkorábbi eseménysort, igaz ennek az előzményei korábbra nyúlnak vissza. Három forrás segítségével világítja meg, hogy a Vitézi Rend Zrínyi Csoportja miként igyekezett létrehozni, majd ápolni Zrínyi Miklósnak, a hadvezérnek és költőnek az emlékét. A kultuszteremtéshez az is löketet adott, hogy 1941 áprilisában Magyarország visszafoglalta a Muraközt is: így a Zrínyi-család szempontjából kiemelt jelentőségű településeken – Csáktornyán és Szentilonán – is lehetett rendezvényeket szervezni.
Sulák Péter (doktorandusz, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) forrásismertetésében az 1945-öt követő politikai átalakulások helyi lenyomata jelenik meg. 1948-ban Magyarországon végbement a látható politikai fordulat, egyben zajlott az 1947-ben meghirdetett Boldogasszony-év is. A feszült politikai légkör rányomta a bélyegét az egyházak (jelen esetben a római katolikus) életére. A publikált dokumentum arról számol be, hogy az MDP helyi pártszervezete miként áll hozzá, illetve miként „koordinálta” Jászapátiban a Mária-napi ünnepséget.
Szintén a római katolikus egyház és a kommunisták kezébe került államhatalom viszonyához kapcsolódóan mutat be forrást Purcsi Adrienn (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem), aki egy állambiztonsági jelentéséből mutat be egy részletet. A közölt részlet második világháború előtti gyökerekkel rendelkező KALOT mozgalom miként lehetetlenült el 1945-öt követően. A jelentés főszereplője Kerkai Jenő, a KALOT egyik főszervezője, azonban feltűnik benne cselekvő aktorként Szekfű Gyula is, aki moszkvai nagykövetként próbált a KALOT, illetve – tágabban értve – a Demokrata Néppárt ügyében eljárni.
Mindszenty József alakja az előző két ismertetésben is felsejlik (a Mária-évet Magyarországon ő hirdette meg esztergomi érsekként, és szintén ő volt az, aki Kerkaitól megvonta a támogatását a pártalapítás esetében). Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésben Mindszenty ugyanakkor a főszereplő, aki az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverése utáni instabil időszakban keresett menedéket a budapesti amerikai nagykövetségen. A két szuperhatalmat, a menedéket biztosító Egyesült Államokat és a Magyarországot megszálló Szovjetuniót is foglalkoztatta Mindszenty helyzete. Előbbieket többek között azért – mint az ismertetésből kiderül, hogy Mindszenty megérti-e, hogy számára nem politikai, hanem humanitárius menedéket nyújtottak.
Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. február 14.
Miklós Dániel
főszerkesztő