1961. november 23.

SZIGORÚAN TITKOS!
Puja [Frigyes] miniszterhelyettes,
Osztály (2 pld.

II. Területi Osztály

A német békeszerződés aláírása időpontjának elhalasztása.

A Varsói Szerződés tagállamainak javaslata alapján hozott NDK kormányhatározat az augusztus 13-i intézkedésekkel kapcsolatban elengedhetetlenül szükségesek és helyesek voltak. A meghozott intézkedések azon túl, hogy növelték az NDK nemzetközi tekintélyét és erősítették az NDK belpolitikai helyzetét, komoly lépés volt abban az irányban is, hogy a nyugati hatalmak előtt nyilvánvalóvá tette: a szocialista tábor országai szilárdan el vannak tökélve arra, hogy a békeszerződést az NDK-val ha kell, külön is megkössék. Ezen intézkedések nyomán a nyugati hatalmak széleskörű hidegháborús propagandába kezdtek, melynek következtében a nemzetközi légkör igen feszültté vált.

Ebben a helyzetben mérlegelni kellett a német kérdéssel kapcsolatos további lépéseket. Nyilvánvaló, hogy ha ezt fent említett egyoldalú lépést követte volna egy újabb, ugyancsak egyoldalú intézkedés, az NDK-val megkötendő különbéke szerződés, az gyakorlatilag azt eredményezhette volna, hogy rövid időre bizonyos problémákat meg tudtunk volna oldani, azonban az egész kérdést hosszú távra nem rendezhette volna. Gyakorlatilag nem adtunk volna a nyugatiak számára lehetőséget arra, hogy a szocialista tábor kezdeményezései következtében kialakult szorult helyzetükből kutat találjanak, és ez csak a helyzetet merevítette volna meg, amely esetleg egy háborús provokációra is kényszeríthette volna őket. A szocialista tábor ezzel a lépéssel egy újabb lehetőséget biztosított a nyugati hatalmak számára, tegyenek tanúbizonyságot arról, hogy vajon keresik-e az érdemi megoldás útját, vagy sem.

A nyugati hatalmak „egysége” a német kérdés tekintetében az ismert

Kroll-ügy

	[X] Hans Kroll (1898–1967), az NSZK moszkvai nagykövete volt, aki a berlini válság idején kapcsolatba lépett Hruscsov szovjet pártfőtitkár-miniszterelnökkel, s azzal vádolták, hogy nem képviselte megfelelően az NSZK kormányának érdekeit.

tükrében.

Az előbb említett kérdés-csoport kapcsán hozott intézkedés a szocialista tábor országait a kialakult helyzet józan mérlegelésére késztette. Világos volt az, hogy a nyugati hatalmak körében komoly ellentétek vannak a német kérdés megoldása módszereit és céljait illetően, melynek elébe vágni, s ezzel gyakorlatilag őket egyesíteni ugyancsak komoly hiba lett volna. A nyugatiak állásfoglalását, a hosszú ideje várt „egységes” álláspont kialakulását és bizonyos nyugati kezdeményezések megtételét akadályozta egy sor objektív körülmény is. Az augusztus 13-i rendelkezések meghozatala után a nyugatiakra nem csak az hatott bénítólag, hogy ez a rendelkezés rendkívül váratlan lépés volt a mi részünkről, hanem az a nagy és fontos körülmény, hogy az NSZK választások előtt állt, és annak lebonyolításáig nyugati részről jobbnak látták, ha sem pro, sem contra nem tesznek intézkedéseket, kezdeményezéseket. A továbbiakban kitolta a kérdés érdemi intézését az NSZK belpolitikai válsága, nevezetesen az a körülmény, hogy hosszú hetekig pártpolitikai viták miatt nem jött létre az új NSZK-kormány, s nem jelölték ki a kancellár személyét.

Már pedig a nyugati egység látszatának további megőrzése érdekében addig nyugati kezdeményezésre nem lehetett számítani, amíg az új német kancellár és Kennedy amerikai elnök között tárgyalások nem jönnek létre. Itt kapcsolódik be érdekesen az említett Kroll-ügy. A bonni szovjet nagykövet, Szmirnov elvtárstól származó információ szerint a Kroll-ügy az alábbiak szerint értékelhető helyesen: Kroll nagykövet egy jottányit sem tért el a Bonntól kapott utasításoktól, s csupán szondírozó szerepe volt Adenauer washingtoni útja előtt, igyekezett képet alkotni maguknak arról, hogy a Szovjetunió részéről mire számíthatnak. Az Egyesült Államok illetékesei azonban rendkívül rossznéven vették a nyugat-németeknek ezt a külön útját, s erélyesen felléptek emiatt a bonni kormánynál. Így nem maradt más hátra, mint hogy a bonni kormánykörök megjátsszák azt a színjátékot, amit a Kroll-ügyben tettek és itt, legalábbis a közvélemény előtt, Kroll, mint áldozati alany szerepelt, akit hajlandók a további jó NSZK-amerikai kapcsolatok érdekében, ha kell, fel is áldozni. Ez azonban csak gesztus volt kifelé az NSZK kormánya részéről és az is marad. Ennek hátterét, valamint a kapott információk valóságát, igen jellemző módon tárgyalja a Spiegel november 22-i száma.

NSZK-politikusok nyilatkozatai, s azok hangváltozása.
Ha megfigyeljük az NSZK felelős politikusainak nyilatkozatait augusztus 13-a óta, akkor egyértelműen megállapítható, hogy azok komoly változáson mentek keresztül, ami a hangvételt és a beszédek hangulatát illeti. Ennek a háttere talán abban keresendő, amiről a közelmúltban Magyarországon járt Rademacher nyugatnémet FDP-képviselő és Herde elvtárs a velük folytatott beszélgetéseik alkalmával elmondottak.

Mindkettő más-más bázisról, lényegében ugyanazt állapította meg. A nyugatnémet tőke már régen leírta az Odera-Neisse határ, Nyugat-Berlin, sőt az NDK de facto elismerésének kérdését is. Egyetlen egy körülményre vigyáznak féltő gonddal, és az pedig az, hogy a felfegyverzés ütemében ne történjék semmi változás. A fent említett kérdésekben hajlandók a legmesszebbmenőkig kompromisszumos készséget mutatni a nyugatiak felé, és ezáltal ellentételként azt elérni tőlük, hogy azok legalább ilyen hajlandóságot mutassanak az általános és teljes leszerelés kérdésében nyugatnémet részről igényelt következetességben. A német nagytőke változatlanul azon az alapon áll, hogy megállapodások, szerződések nem érnek semmit, az erő lényeg. Ez nem új elve a német nagytőkének. Így joggal felmerül az a kérdés, hogy ha hajlandók kompromisszumra az Odera-Neisse határ tekintetében, mi lesz a revansizmussal, amely az egész kül- és belpolitikájuknak az alapja. Ez az elismerés ugyanis ezt komolyan megrendítheti. Erre ugyancsak választ kaptunk már nyugat-német részről. Egyre inkább folyik a közvélemény előkészítése erre, oly módon, hogy személyes beszélgetések és a sajtó-cikkek formájában egyre többet beszélnek arról, miszerint a német kérdést csak a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok tudja megoldani, amely kijelentés mögött az húzódik meg, hogy mi németek ebbe nem tudunk bele szólni. Ez gyakorlatilag a kiskapu megteremtése és egyben visszatérés ahhoz a régi revansista jelszóhoz, hogy a béke az ránk kényszerített béke. Így akarják átmenteni a revansizmust a jövőnek.

A szocialista tábor fő célkitűzése nem változik.
A kialakult új helyzetben szükségszerűen lelassítottuk a német békeszerződéssel kapcsolatos akció-tervünk végrehajtását. Arra is lehet számítani, hogy ha lehetőség kínálkozik az érdemi tárgyalásokra, úgy az esetleg további lassításra szorul, ami azonban nem jelent változást a fő célkitűzésekben. A XXII. kongresszuson elhangzott beszámoló, Hruscsov et. beszéde foglalkozott azzal, nyomatékosan, hogy a szovjet kormány most is kitart a német kérdés minél gyorsabb megoldása mellett, és ellenzi annak halogatását. A lényeg azonban a kérdés megoldása és nem az időponthoz való merev ragaszkodás. Ugyanakkor a beszámoló hangsúlyozta azt is, hogy a jelenlegi világpolitika fő tartalma a szocialista országok és az összes békeszerető erők harca egy újabb agresszió és háborúra előkészítése ellen. E harcnak egyik központi témája változatlanul a német imperializmus elleni harc, az NSZK revansista törekvéseinek leleplezése és külpolitikai elszigetelése.

Budapest, 1961. november 23.

Jelzet: MOL, XIX-J-1-k Vegyes admin, (1945–1964) 11/c, Szám nélkül. – Magyar Országos Levéltár. A II. Területi Osztály gondolatai a német kérdés állásáról.