50 éve épült a berlini fal

Kiürül az NDK?

„néhány kórházban egy-egy osztályt be kellett zárni, mert nem volt orvosi személyzet. Modler elvtárs (az állami ellenőrzésnél főellenőr) pl. elmondotta, hogy egy Hallétól nem messzire levő kisvárosban a kórház szülészeti osztályán dolgozó orvosok, anélkül, hogy a tervről valaki is tudomást szerzett volna, egyik napról a másikra úgy, ahogy voltak, teljes létszámmal „leléptek”. Drezdában járva a tanácsi dolgozók elmondották, hogy az egész városban mindössze két magánpraxist folytató szemorvos van, a klinika viszont a túlzsúfoltság miatt november vége előtt nem fogad betegeket.”

A második berlini válság

A berlini fal felépítésének előzményeihez nagyban hozzájárult az ún. „második berlini válság" kialakulása. A Német Szocialista Egységpárt 1958-ra a németországi status quo mindenkit megnyugtató rendezésében reménykedett.

1958 folyamán diplomáciai manőverbe kezdett szintén annak érdekében, hogy a berlini kérdést rendezzék. Az 1958. november 27-én a nyugati hatalmakhoz intézett diplomáciai jegyzékében Hruscsov fellépett a nyugatiak berlini jelenléte ellen és tárgyalásokat ajánlott, amelyek, ha meghiúsulnak, akkor a Szovjetunió átadja az NDK-nak a Berlinbe vezető utak feletti A Szovjetunió békeszerződés-javaslata, amely Nyugat-Berlin demilitarizált szabad várossá történő nyilvánítását ajánlotta, lényegében nyugtalanságot keltett Kelet-Németországban. Hruscsov : „A berlini kérdés legjobb, legreálisabb megoldását akkor érhetjük el, ha elismerjük azt a tényt, hogy két német állam létezik két különböző rendszerrel. Ha ebből indulunk ki, akkor leghelyesebb Berlin nyugati részét szabad várossá nyilvánítani, saját kormánnyal, saját társadalmi és államrendszerrel. [...] Mi normális feltételeket akarunk teremteni a probléma megoldására, hogy a Nyugat-Berlinben élő különböző nézetű és meggyőződésű embereket ne kényszerítsük akaratuk ellenére olyan rendszer elfogadására, amely nekik nem tetszik." Az NDK sajtóban továbbá egyre több olyan egybehangzó vélemény jelent meg az NDK-val kötendő békeszerződéssel kapcsolatban, mely szerint a különbéke az NDK és az NSZK közötti feszültséget tovább mélyíti, a belnémet kereskedelem megszűnik, ezzel egyidejűleg megszűnnek a nyugatnémet szállítások, ami végül az életszínvonalban okoz A nyugati hatalmak elutasították a szovjet jegyzéket, de a további tárgyalásokon túl nem jutottak megállapodásra. Ahogy a kérdésre Békés Csaba tanulmányában: „A szovjetek által javasolt megoldás - Berlin legyen szabad város - a Nyugat számára nem volt elfogadható, hiszen a nyugati megszálló csapatok kivonása után semmi sem biztosította volna, hogy Nyugat-Berlint az NDK nem kebelezi be, ez pedig az európai status quo megváltoztatását jelentette volna." A Szovjetunió 1959. január 10-én kelt válaszjegyzékében Nyugat-Berlin kérdését összekötötte a német békeszerződés megkötésének kérdésével, amelynek alapján 1959. május 11-ére összehívták a genfi külügyminiszteri konferenciát. A Szovjetunió 1959. június 9-én kelt már-már megszokott egyik javaslata az volt, hogy a nyugati hatalmak nyugat-berlini haderőiket és fegyverzetüket „szimbolikus kontingensre" korlátozzák, szüntessenek meg minden propagandát, amely az NDK és más szocialista ország ellen irányul, valamint a nyugati hatalmak kötelezzék magukat arra, hogy Nyugat-Berlinben nem állomásoztatnak atom- és A konferencián a beterjesztett nyugati és szovjet javaslatok ellenére nem születtek megállapodások, a konferencia június 20-ai munkaértekezletén a négy külügyminiszter csak abban állapodott meg, hogy a konferenciát elnapolják. Az 1960. májusban, Párizsban a kérdést rendezendő csúcskonferencia szintén fulladt.

Minden kétséget kizáróan a második berlini válság legkiélezettebb szakaszának Hruscsov és

1961. júniusi bécsi találkozóját tekinthetjük, amikor a tárgyalások újra holtpontra jutottak. Kennedy ugyanis nem engedett abból az egységes nyugati álláspontból, hogy a nyugati hatalmaknak továbbra is joguk van bejutni Nyugat-Berlinbe, valamint kötelességük a város önrendelkezési jogának és a szabad választásoknak a biztosítása. A bécsi találkozó ideje alatt Berlinben tovább nőtt a feszültség, amit az is tetézett, hogy a keletnémet sajtóban megjelent cikkek szerint a berlini nyitott határ egyre inkább akadálya a Kelet-Németországban folyó politikai konszolidációnak, továbbá gazdasági károkat okoz a keletnémet gazdaságnak. Walter Ulbricht főtitkár (1960-tól de facto államfő) a Varsói Szerződés 1961. márciusi moszkvai értekezletén hangsúlyozta, hogy abban az esetben, ha a határok továbbra is átjárhatók maradnak Berlinben, nem teljesíthetők a KGST-országokkal szembeni gazdasági kötelezettségek. Ezzel Ulbricht nyilvánvalóan azt kívánta a szovjetek és a szocialista országok vezetőinek tudomására hozni, hogy a német pártvezetés csakis egy olyan megoldásban érdekelt, amely, ha kell drasztikus, de hatékony ellenszer a valós, vagy vélt problémák ellen.

Kennedy Berlinben

(Fotó: AP)

 

Ezen a napon történt július 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők