A Lengyel Rádió az 1956-os magyar forradalomról

Bemondó: Kedves hallgatóink, most Anna Retmaniak „Lengyel segítség Magyarországnak" című riportsorozatának ötödik része következik.

Retmaniak: Létezik Magyarországon egy mágikus erejű szó - „lengyel-Polak" -, amely hallatán az ajtók többsége kinyílt előttünk Budapesten.

Éppen ennek a varázsszónak köszönhetően lehetőségünk adódott meglátogatni néhány budapesti kórházat, megtekinteni az összes kórtermet és elbeszélgetni a sebesültekkel.

A kórházak különösen érdekeltek engem, hiszen főleg ide küldtük segélyszállítmányainkat, amelyek elsőként érkeztek külföldről Magyarországra. Nem voltam olyan kórházban, ahol ne mutatták volna: - ez lengyel penicillin, ez lengyel vér, ez lengyel plazma, mindez tőletek. Az volt az érzésem, büszkék arra, hogy éppen mi, lengyelek adtuk nekik ezt az első, olyannyira szükséges segítséget.

Hallgassák meg, mit mond Balázs doktor, a Vas utcai kórház orvosa: „A következőket mondhatom magának a forradalomnak a kitöréséről, illetve az események kezdetéről. Október 23-án reggel még semmit sem tudtam a forradalom kitöréséről. Azon a napon reggel súlyos műtétet hajtottam végre. Késő este kollégám lakásából - ahol éppen voltam - felhívtam a kórházat, hogy érdeklődjem a megműtött beteg állapotáról. Akkor közölte velem a nővér, hogy kitört a forradalom. Arra kért, azonnal menjek be, mert a kórházban a sebesültek tömege fekszik. Kedd estétől már a teljes orvosi és ápolónői személyzet dolgozott, és csütörtök délután fél háromig egyfolytában műtöttük a sebesülteket. Szeretném kiemelni Budapest lakosainak hősiességét, akik nem törődvén a veszéllyel, eljöttek a kórházba, gyógyszereket hoztak, és vért adtak. Aztán érkezett a segítség önöktől."

Minden orvos csodálattal beszél a lengyel pilótákról. Elmondták, nem akarták elhinni, hogy bárki is vállalkozott ilyen körülmények között a repülésre. Kivilágítatlan repülőtereken, földi irányítás nélkül le- és felszállni - ez valóban hősiesség. Azt mondták: - Köszönjétek meg nekik a mi nevünkben...

Ellátogattam a Gellért-hegy alatt húsz méter mélységben található földalatti kórházba, ahol dr. Máthé András vezetett körbe. Máthé doktor nyakában kis láncon egy lövedék lóg. - „Ez az első lövedék, amelyet kórházunkban egy sebesültből operáltam ki - mondja. Egyébként azt a sérültet szintén az önök segítségével mentettük meg. Volt olyan időszak, amikor a mi vérünk kevésnek bizonyult. Menjünk, nézze meg ezt a beteget személyesen is!"

Cziráki István üdvözlésképpen felemelkedik egy kissé ágyából. Nemsokára elhagyhatja a kórházat, és megláthatja újszülött kislányát, akit még nem is ismer.

- „Nagyon örülök - mondta -, hogy a Lengyel Rádión keresztül üdvözölhetem feleségemet és újszülött kislányomat. Azt üzenem nekik, hogy vigyázzanak magukra és egymásra. A lengyel nemzetnek pedig azt kívánom, hogy ne véres úton, mint mi, hanem békés úton haladjon a boldog jövő felé. Niech żyje Polska!"

Köszönetnyilvánítást, jókívánságokat rengeteget tudnék átadni, nagyon-nagyon sokat, mindenki, akivel beszélgettem, arra kért, mondjam el otthon, hogyan éreznek a magyarok a lengyelek iránt...

Az egyik kórteremben találkoztam egy hatéves fiúcskával, az egyik ápolónő gyermekével, akit a mama nem tudott hol és kire hagyni. A lakásukat szétlőtték, így a fiúcska ott sétálgat a kórházban, és igyekszik anyukájának segíteni.

Amikor meglátta a mikrofont a kezemben, mindenáron szólni akart néhány szót. - „Üdvözlöm az összes lengyel úttörőt, magamnak pedig azt kívánom, hogy legyen béke nálunk" - mondta.

Úgy gondolom, hogy ennek a hatéves gyermeknek a szavai az egész magyar nemzet legforróbb vágyát fejezték ki.

A magyarok békét akarnak...

APRT, PNA, 354/3.