Az 1956-os magyar forradalom - ahogy a lengyel újságírók látták

„Akkor még nem tudtuk azt, hogy a forradalom legelső percétől fogva a teljes hadsereg és a teljes rendőrség a forradalom, vagyis a nemzet oldalára állt. Magyarországon egyetlen pillanatig sem volt kétséges a hadsereg hovatartozása, forradalom-pártisága, ugyanis az ellenforradalom alapvető fegyveres erejét az ÁVH, vagyis a belbiztonsági csapatok alkották. A katonák, akik minket a repülőtéren üdvözöltek, borotvapengével kivágott jelvényt hordtak, a régi állami címert és arra hivatkoztak, hogy a forradalom oldalán állnak.”

Bevezetés

A Lengyelországban 1956 őszén végbement nagyjelentőségű politikai változások - Wladyslaw Gomulka visszatérése a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága első titkári székébe egy szovjet katonai intervenció fenyegető árnyékában - a sajtó terén is éreztették hatásukat. A lengyel sajtó néhány hónapra szinte teljesen lerázta magáról a cenzúra intézményét és rendkívüli szabadságra tett szert, amelyet ki is használt. Továbbra is voltak tabutémák, ugyanakkor a cenzorok többsége teljesen elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. Ennek tulajdonítható, hogy az 1956-os magyar forradalom idején a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele tekintetében a lengyel sajtó csak minimális adminisztratív akadályba ütközött, így a lengyel lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot. Bár az új lengyel vezetés Gomułkával az élen már a magyar forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra fogságától rövid időre megszabadult lengyel sajtót és Rádiót, ez csekély eredménnyel járt. Az ezekben a hetekben megjelent írásokat három jellegzetes csoportra lehet osztani:

  • a "magyar Testvérek" megsegítéséért folytatott akció menete, tudósítások a véradásról, a pénz-, gyógyszer- és élelmiszergyűjtésről;
  • napi jelentések és tudósítások Magyarországról. Minden napilap átvette és megjelentette - hosszabb vagy rövidebb formában - a PAP lengyel hírügynökség tudósításait, amelyek a szerkesztőségekbe már cenzúrázva érkeztek. Ennek ellenére ezek a hírek egészükben nem különböztek a nyugati hírügynökségek jelentéseitől. Ezek a lengyel beszámolók igyekeztek szélesebb képet nyújtani, nem korlátozódtak csak a párt- és kormányközleményekre. November elején bizonyos keményedés fedezhető fel a PAP Magyarországgal kapcsolatos híreinek hangnemében. Egymás mellett szerepeltek a tökéletes politikai káoszról, a kommunisták meggyilkolásáról szóló sorok a helyzet normalizálódásáról, a közlekedés helyreállításáról, a munka újrafelvételéről tudósító mondatokkal. A lengyel sajtó a lehető legtömörebben intézte el Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességének kihirdetését. Összességében mégis azt kell mondani, hogy az adott körülmények és feltételek között a PAP jórészt tárgyilagosságra törekedett, és ez a t
  • endencia 1956 végéig megmaradt, élesen elütve a népi demokrácia többi országának hírügynökségeitől;
  • a LEMP Központi Bizottságának felhívásai, egyéb felhívások, kommentárok, szerkesztőségi cikkek, saját helyszíni tudósítások a magyarországi helyzetről. A korai kommentárok (például a Trybuna Ludu október 28-i jegyzete) a szűkszavú hírekből igyekeztek megrajzolni az események menetét és a felkelés kitörésének okait, amelyeket a letűnt sztalini rendszer, a Rákosi-Gerő-féle vezetés gonosztetteiben és hibáiban véltek felfedezni. A helyzet megoldását pedig abban látták, hogy az új magyar párt- és kormányvezetésnek teljesítenie kell a nemzet jogos követeléseit, ki kell vonni Budapestről a Gerő által behívott szovjet csapatokat, meg kell szerezni a nép bizalmát, és be kell bizonyítani, hogy a sztalinizmus nem egyenlő a szocializmussal.

A lengyel sajtó viszonyulását a magyar eseményekhez jól tükrözi a Trybuna Robotnicza (a Trybuna Ludu után a második legnagyobb példányszámú lengyel napilap), a LEMP Katowicei Vajdasági Pártbizottsága központi lapjának szerkesztőségi cikke október 30-án: "Kötelességünknek véljük állást foglalni azzal a cikkel szemben, amellyel a magyar helyzetről szóló hírt közöltük újságunk szombati számában. Ebben a cikkben a "fegyveres bandák" megjelölést használtuk a budapesti civil lakosságra és a katonai egységek harcoló csoportjaira, amelyek megtagadták az engedelmességet a volt kormánynak és az MDP volt vezetőségének. Szeretnénk ma teljes határozottsággal leszögezni: ezt a meghatározást - csakúgy, mint az összes hozzánk érkezett sajtótudósítás hangnemét -, sértőnek véljük a budapesti nép számára, a hazafiak százai és ezrei számára, akiknek vére oly bőségesen öntözte a hozzánk mindig közelálló magyar földet. Fájlaljuk, hogy ez az információ az újság hasábjaira került. A régi magyar párt- és kormányvezetés konzervativizmusa, elvakultsága és a tömegek iránti bizalmatlansága miatt a haladó népmozgalmat ellenforradalmi és fasiszta jelzővel illette, ily módon olajat öntött a tűzre, és elzárta magát a lehetőségtől, hogy megegyezésre jusson a felkelőkkel. (...) A népmozgalom nagy, tiszta áramlata mellett megjelenhettek zavaros hullámok is - bizonyos reakciós elemek és csoportok. Mégis, ez semmiben sem változtatja meg a nyilvánvaló tényt, hogy amikor Nagy Imre, az új miniszterelnök tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel és elismerte népi hazafiságukat, ezzel el is ítélte a régi és a nemzet szemében véglegesen kompromittálódott funkcionáriusokat."

Ugyanebben, a korabeli szovjet tömb országainak sajtójától teljesen elütő hangnemben íródott az Express Wieczorny című országos délutáni napilap szintén 1956. október 30-i szerkesztőségi jegyzete:

"Mit lehet mondani azokról, akik mint Louis Saillant, a Francia Szakszervezetek Szövetségének főtitkára, a tragikus magyar eseményeket ellenforradalmi és fasiszta puccsnak nevezik? Mit gondoljunk a francia L'Humanité szerkesztőségéről, amely megfeledkezve a lengyel események megítélésében egy héttel ezelőtt elkövetett hibájáról, ismét hamisan értékeli a helyzetet, ráadásul a magyar felkelőket mint a hitleri hadsereg volt szövetségeseit becsmérli? Hogyan értsük Walter Ulbrichtnak, a NSZEP első titkárának kijelentését - aki cáfolva azt, hogy a sztalinizmus valamikor is létezett volna az NDK-ban -, könnyű szívvel egyenlőségjelet tesz a liberalizálás követelése és a kapitalizmus visszatérése közé. Végül: hogyan értékeljük a moszkvai sajtó és a moszkvai rádió hangját, és a Szovjetunió képviselőjének fellépését az ENSZ Biztonsági Tanácsában, aki s amelyek a magyarországi forradalmat csökönyösen kémek és szabotőrök összeesküvésére vezetik vissza?

Ha valóban igazságként fogadnánk el ezeket a hangokat, és az események ilyen megítélését, akkor arra a szomorú következtetésre kellene jutnunk, hogy valójában nagyon gyenge és törékeny a szocialista rendszer, ha ilyen könnyű mozgósítani ellene az egész nemzetet.

Szerencsére az igazság más... A nagy demokratikus mozgalom, amely vérrel mossa le a sztalinizmus hitványságát, amely a szabadsággal és a nemzeti szuverenitással párban haladó szocializmusért harcol - ez az igazság Magyarországról. Így érezte át ezt a lengyel nép. Így értékelte ezt a mi vezetésünk. Túlságosan is jól ismerjük történelmi tapasztalatokból, hogy az objektív információk hiánya hogyan gyakorolt befolyást a jugoszláviai események téves megítélésére. Személyes tapasztalatokból ismerjük, hogyan próbálták hamisan ábrázolni nemzetünk nemes és forró nekilendülését.

Ezek olyan dolgok, amelyek következményeikben veszélyesek lehetnek. A szocialista országok közötti kapcsolatoknak az igazságon, és ezen országok néptömegei iránt való bizalmon kell alapulniuk. És ha a teljes igazság még nem azonnal ismeretes, annál nagyobb jelentősége van a néptömegek szocializmus iránti hűségébe vetett bizalomnak.

Ezt a bizalmat kölcsönösen kell táplálnunk egymás iránt. Ezzel vagyunk adósok az ügynek - amelyet mindannyian szolgálunk -, a testvéri internacionalizmusnak."

Október 26-től kezdtek érkezni Magyarországra - segélyszállító repülőgépeken, mivel más közlekedési összeköttetés nem létezett - az egyes lengyel újságok különtudósítói. 1956 október-novemberében több mint 20 lengyel újságíró tartózkodott Magyarországon. A lengyel sajtóban közölt vagy az éter hullámain elhangzott budapesti beszámolóik valósághűek és serkentőleg hatottak a magyarok megsegítésére indított a lengyel segélyakcióra is. Emellett pedig arról tanúskodnak, hogy a tudósítók nagy többsége rokonszenvvel viseltetett a forradalom iránt. Bemutatták a pusztulást, az országot ért szerencsétlenséget, ugyanakkor optimizmusukat hangoztatták, és kifejezetten a forradalom törekvéseinek jogos voltát hangsúlyozták. Igaz, az ő esetükben is bizonyos kételkedés figyelhető meg november elején, a Varsói Szerződésből való kilépés hírére. "Hová tart Magyarország?" - tette fel néhányuk a kérdést. Mindez azonban nem változtatott pozitív hozzáállásukon a magyar forradalomhoz, s ezt még jobban megerősítette a november 4-i szovjet intervenció, amely után hiába küldték - már amikor tudták - jelentéseiket, azok már nem jelenhettek meg a lengyel sajtóban. Viszont amikor november közepe táján visszatértek Varsóba, akkor közülük főként a már említett Hanna Adamiecka, Marian Bielicki, Krzysztof Wolicki és Wiktor Woroszylski, ameddig a hivatalos szervek engedték, különböző klubokban, üzemekben és gyűléseken népes közönség előtt kimerítően és az igazságnak megfelelően mondtak el mindent arról, mit láttak Magyarországon. Összességében a lengyel tudósítók tevékenysége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban hiteles kép alakult ki a magyar forradalomról.

November 4. után - a "lengyel államérdekre" való hivatkozással - a lengyel újságok nem publikálhattak olyan cikkeket vagy kommentárokat, amelyek közvetlenül elítélték a szovjet beavatkozást vagy a Kádár-kormányt, ennek ellenére igyekeztek tárgyilagosan bemutatni, mi történik Magyarországon. A lengyel napilapok szinte kizárólag hírügynökségi tudósításokat közöltek a magyarországi helyzetről és az ENSZ-ben folyó vitákról, esetleg külföldi újságokban megjelent írásokat vettek át, viszont tartózkodtak a kommentároktól. Hangsúlyeltolódások természetesen voltak, hiszen a központi pártlap, a Trybuna Ludu november második felében már a beavatkozást helyeslő cikkeket közölt, amelyeket a L'Unitá-ból, a L'Humanité-ből vagy a Pravdából vett át.

Rövid időre hirtelen megváltozott ez a helyzet, amikor a jugoszláv nagykövetséget elhagyó Nagy Imre-csoportot elrabolták, és Romániába deportálták. A lengyel pártvezetés saját maga sem értett ezzel egyet, a pártszervezetek határozatok tucatjaiban fejezték ki tiltakozásukat. A felerősödött tiltakozás hatására publikációs hullám öntötte el a központi és a vidéki sajtót (a Lengyel Rádióban is több adás foglalkozott ekkor a magyar forradalom eseményeivel), egymás után jelentek meg azon lengyel szemtanú-újságírók visszaemlékezései, akik a forradalom idején Magyarországon tartózkodtak. Közülük is kiemelkedik Hanna Adamieckának, a Sztandar Młodych című napilapban folytatásokban közölt naplója vagy Wiktor Woroszylski szintén többrészes beszámolója a Nowa Kultura hasábjain (igaz, a cenzúra a november 4. utánról szóló részt már nem engedte lehozni). Ellenben Marian Bielicki naplóját teljes egészében, három részben, leközölte a Po prostu című hetilap, amely egyébként hasábjain nyíltan is elítélte a második szovjet beavatkozást Magyarországon. Ráadásul ebben az időszakban került sor a Lengyel Írószövetség és Újságírószövetség viharos körülmények között lezajlott kongresszusára, s mind a két intézmény hitet tett a magyar forradalom mellett.

Szintén november folyamán a lengyel hetilapokban gyakran jelentek meg fényképek a vérző, tragikus Budapestről, az ezekhez fűzött kommentárokban leginkább a Magyarországot ért pusztulást emelték ki. Mindezekhez még hozzá kell tenni, hogy az "ellenforradalom" jelzővel 1956 végéig lengyel újságíró tollából, lengyel újságban egyetlen egyszer lehet találkozni: a LEMP elméleti folyóiratában.

A LEMP KB december első hetének végén tudott csak gátat szabni a magyarok melletti szolidaritás ilyen megnyilvánulásainak, a cenzúra elkobozta a már nyomdában lévő írásokat, és nem engedte tovább a "magyar" publikációkat. A lengyel vezetés éppen ekkoriban alakította ki a követendő irányvonalat a sajtó számára, amit - saját maga szemszögéből nézve - már csak azért is meg kellett tennie, mert a kommunista "testvérpártok" szinte állandó jelleggel felrótták a LEMP-nek a lengyel sajtóban megjelenő írások és vélemények "revízionista" hangvételét, amelyet ráadásul gyakorta azonosítottak a hivatalos lengyel állásponttal. Gomułka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg az újságírókkal szemben, és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. Felhívta a sajtó és a rádió munkatársait, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, vannak dolgok s ilyen a magyar kérdés is, amikor nem lehet megírni és elmondani mindent.

Mindezek a meggyőzési kísérletek jórészt hatástalanok maradtak, így a vezetés a cenzúra teljes megszigorításával - s amint erről már szó volt -, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott hiteles beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával válaszolt, majd - amikor továbbra is szemmel látható volt, hogy lengyel újságírók egy része általában nem hajlandó öncenzúrát magára vállalni -, 1957 januárjában a Trybuna Ludu élén történt személycserével kezdetét vette a teljes "rendcsinálás", amely az év októberében éppen a "revízionista" Po prostu betiltásával tetőzött. Mindezzel egyidejűleg megindult az elbocsátások sorozata a rádiónál is. Ekkor kellett azonnali hatállyal távoznia posztjáról Emanuel Planernek, a Lengyel Rádió Tájékoztatási Osztálya vezetőjének, aki felülbírálta a cenzor tiltó határozatát, és így elhangozhatott egy megrendítő erejű hatrészes helyszíni beszámoló a november 4. utáni Magyarországról. Maga Gomulka követelte - mégpedig tajtékozva - Planer azonnali leváltását.

1956 november második felében tartotta megnyitó ülését a lengyel forradalmi ifjúság egyik legismertebb varsói klubja, a Wera Kostrzewa nevét viselő klub. Erre a megnyitóra hívtak meg Magyarországról nemrég visszaérkezett újságírókat, felkérvén őket, mondják el, hogyan látták a magyar forradalmat? A leghosszabb beszámolót Hanna Adamiecka tartotta, aki a lengyel demokratizálási folyamatot leginkább támogató és sürgető ifjúsági napilapnál, a Sztandar Młodych-nál dolgozott. A fiatal újságírónő (24-25 éves volt ekkor) a fiatal kommunistáknak ahhoz a csoportjához tartozott, amely a sztalinista örökség teljes felszámolását akarta, és amely őszintén hitt az igazi, torzulásmentes szocializmus megvalósításában, s ezt célul tűzte ki maga elé. Az őt követő újságírók (Marian Bielicki, Zygmunt Rze?uchowski és Leszek Ko?odziejczyk) inkább csak kiegészítik vagy helyesbítik az Adamiecka által elmondottakat. A beszámolók után a közönség tett fel kérdéseket, amelyekre Krzysztof Wolicki, a Trybuna Ludu újságírója válaszolt.

Az ezen a megnyitó ülésen részt vett, a magyar forradalmat átélt újságírók sorsa különbözőképpen alakult. A legtragikusabb sors Hanna Adamieckának jutott, aki 1957 tavaszán a magánéleti és politikai csalódások együttes súlya alatt öngyilkos lett. A többi újságíró rövidebb-hosszabb idő elteltével végül szakított a kommunista párttal, a kommunista eszmékkel.

A Wera Kostrzewa-klub 1956 novemberi megnyitó ülését a Lengyel Rádió egyedülálló módon élő egyenes adásban, "Vita az erkölcsről" címmel, 140 percben(!) közvetítette.

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő