a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán negyedszer – kimondja a Habsburg-ház trónfosztását. (1921. XLVII. törvénycikk)Tovább
Az 1956-os magyar forradalom - ahogy a lengyel újságírók látták
„Akkor még nem tudtuk azt, hogy a forradalom legelső percétől fogva a teljes hadsereg és a teljes rendőrség a forradalom, vagyis a nemzet oldalára állt. Magyarországon egyetlen pillanatig sem volt kétséges a hadsereg hovatartozása, forradalom-pártisága, ugyanis az ellenforradalom alapvető fegyveres erejét az ÁVH, vagyis a belbiztonsági csapatok alkották. A katonák, akik minket a repülőtéren üdvözöltek, borotvapengével kivágott jelvényt hordtak, a régi állami címert és arra hivatkoztak, hogy a forradalom oldalán állnak.”
Bevezetés
A Lengyelországban 1956 őszén végbement nagyjelentőségű politikai változások - Wladyslaw Gomulka visszatérése a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága első titkári székébe egy szovjet katonai intervenció fenyegető árnyékában - a sajtó terén is éreztették hatásukat. A lengyel sajtó néhány hónapra szinte teljesen lerázta magáról a cenzúra intézményét és rendkívüli szabadságra tett szert, amelyet ki is használt. Továbbra is voltak tabutémák, ugyanakkor a cenzorok többsége teljesen elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. Ennek tulajdonítható, hogy az 1956-os magyar forradalom idején a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele tekintetében a lengyel sajtó csak minimális adminisztratív akadályba ütközött, így a lengyel lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot. Bár az új lengyel vezetés Gomułkával az élen már a magyar forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra fogságától rövid időre megszabadult lengyel sajtót és Rádiót, ez csekély eredménnyel járt. Az ezekben a hetekben megjelent írásokat három jellegzetes csoportra lehet osztani:
- a "magyar Testvérek" megsegítéséért folytatott akció menete, tudósítások a véradásról, a pénz-, gyógyszer- és élelmiszergyűjtésről;
- napi jelentések és tudósítások Magyarországról. Minden napilap átvette és megjelentette - hosszabb vagy rövidebb formában - a PAP lengyel hírügynökség tudósításait, amelyek a szerkesztőségekbe már cenzúrázva érkeztek. Ennek ellenére ezek a hírek egészükben nem különböztek a nyugati hírügynökségek jelentéseitől. Ezek a lengyel beszámolók igyekeztek szélesebb képet nyújtani, nem korlátozódtak csak a párt- és kormányközleményekre. November elején bizonyos keményedés fedezhető fel a PAP Magyarországgal kapcsolatos híreinek hangnemében. Egymás mellett szerepeltek a tökéletes politikai káoszról, a kommunisták meggyilkolásáról szóló sorok a helyzet normalizálódásáról, a közlekedés helyreállításáról, a munka újrafelvételéről tudósító mondatokkal. A lengyel sajtó a lehető legtömörebben intézte el Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességének kihirdetését. Összességében mégis azt kell mondani, hogy az adott körülmények és feltételek között a PAP jórészt tárgyilagosságra törekedett, és ez a t
- endencia 1956 végéig megmaradt, élesen elütve a népi demokrácia többi országának hírügynökségeitől;
- a LEMP Központi Bizottságának felhívásai, egyéb felhívások, kommentárok, szerkesztőségi cikkek, saját helyszíni tudósítások a magyarországi helyzetről. A korai kommentárok (például a Trybuna Ludu október 28-i jegyzete) a szűkszavú hírekből igyekeztek megrajzolni az események menetét és a felkelés kitörésének okait, amelyeket a letűnt sztalini rendszer, a Rákosi-Gerő-féle vezetés gonosztetteiben és hibáiban véltek felfedezni. A helyzet megoldását pedig abban látták, hogy az új magyar párt- és kormányvezetésnek teljesítenie kell a nemzet jogos követeléseit, ki kell vonni Budapestről a Gerő által behívott szovjet csapatokat, meg kell szerezni a nép bizalmát, és be kell bizonyítani, hogy a sztalinizmus nem egyenlő a szocializmussal.
A lengyel sajtó viszonyulását a magyar eseményekhez jól tükrözi a Trybuna Robotnicza (a Trybuna Ludu után a második legnagyobb példányszámú lengyel napilap), a LEMP Katowicei Vajdasági Pártbizottsága központi lapjának szerkesztőségi cikke október 30-án: "Kötelességünknek véljük állást foglalni azzal a cikkel szemben, amellyel a magyar helyzetről szóló hírt közöltük újságunk szombati számában. Ebben a cikkben a "fegyveres bandák" megjelölést használtuk a budapesti civil lakosságra és a katonai egységek harcoló csoportjaira, amelyek megtagadták az engedelmességet a volt kormánynak és az MDP volt vezetőségének. Szeretnénk ma teljes határozottsággal leszögezni: ezt a meghatározást - csakúgy, mint az összes hozzánk érkezett sajtótudósítás hangnemét -, sértőnek véljük a budapesti nép számára, a hazafiak százai és ezrei számára, akiknek vére oly bőségesen öntözte a hozzánk mindig közelálló magyar földet. Fájlaljuk, hogy ez az információ az újság hasábjaira került. A régi magyar párt- és kormányvezetés konzervativizmusa, elvakultsága és a tömegek iránti bizalmatlansága miatt a haladó népmozgalmat ellenforradalmi és fasiszta jelzővel illette, ily módon olajat öntött a tűzre, és elzárta magát a lehetőségtől, hogy megegyezésre jusson a felkelőkkel. (...) A népmozgalom nagy, tiszta áramlata mellett megjelenhettek zavaros hullámok is - bizonyos reakciós elemek és csoportok. Mégis, ez semmiben sem változtatja meg a nyilvánvaló tényt, hogy amikor Nagy Imre, az új miniszterelnök tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel és elismerte népi hazafiságukat, ezzel el is ítélte a régi és a nemzet szemében véglegesen kompromittálódott funkcionáriusokat."
Ugyanebben, a korabeli szovjet tömb országainak sajtójától teljesen elütő hangnemben íródott az Express Wieczorny című országos délutáni napilap szintén 1956. október 30-i szerkesztőségi jegyzete:
"Mit lehet mondani azokról, akik mint Louis Saillant, a Francia Szakszervezetek Szövetségének főtitkára, a tragikus magyar eseményeket ellenforradalmi és fasiszta puccsnak nevezik? Mit gondoljunk a francia L'Humanité szerkesztőségéről, amely megfeledkezve a lengyel események megítélésében egy héttel ezelőtt elkövetett hibájáról, ismét hamisan értékeli a helyzetet, ráadásul a magyar felkelőket mint a hitleri hadsereg volt szövetségeseit becsmérli? Hogyan értsük Walter Ulbrichtnak, a NSZEP első titkárának kijelentését - aki cáfolva azt, hogy a sztalinizmus valamikor is létezett volna az NDK-ban -, könnyű szívvel egyenlőségjelet tesz a liberalizálás követelése és a kapitalizmus visszatérése közé. Végül: hogyan értékeljük a moszkvai sajtó és a moszkvai rádió hangját, és a Szovjetunió képviselőjének fellépését az ENSZ Biztonsági Tanácsában, aki s amelyek a magyarországi forradalmat csökönyösen kémek és szabotőrök összeesküvésére vezetik vissza?
Ha valóban igazságként fogadnánk el ezeket a hangokat, és az események ilyen megítélését, akkor arra a szomorú következtetésre kellene jutnunk, hogy valójában nagyon gyenge és törékeny a szocialista rendszer, ha ilyen könnyű mozgósítani ellene az egész nemzetet.
Szerencsére az igazság más... A nagy demokratikus mozgalom, amely vérrel mossa le a sztalinizmus hitványságát, amely a szabadsággal és a nemzeti szuverenitással párban haladó szocializmusért harcol - ez az igazság Magyarországról. Így érezte át ezt a lengyel nép. Így értékelte ezt a mi vezetésünk. Túlságosan is jól ismerjük történelmi tapasztalatokból, hogy az objektív információk hiánya hogyan gyakorolt befolyást a jugoszláviai események téves megítélésére. Személyes tapasztalatokból ismerjük, hogyan próbálták hamisan ábrázolni nemzetünk nemes és forró nekilendülését.
Ezek olyan dolgok, amelyek következményeikben veszélyesek lehetnek. A szocialista országok közötti kapcsolatoknak az igazságon, és ezen országok néptömegei iránt való bizalmon kell alapulniuk. És ha a teljes igazság még nem azonnal ismeretes, annál nagyobb jelentősége van a néptömegek szocializmus iránti hűségébe vetett bizalomnak.
Ezt a bizalmat kölcsönösen kell táplálnunk egymás iránt. Ezzel vagyunk adósok az ügynek - amelyet mindannyian szolgálunk -, a testvéri internacionalizmusnak."
Október 26-től kezdtek érkezni Magyarországra - segélyszállító repülőgépeken, mivel más közlekedési összeköttetés nem létezett - az egyes lengyel újságok különtudósítói. 1956 október-novemberében több mint 20 lengyel újságíró tartózkodott Magyarországon. A lengyel sajtóban közölt vagy az éter hullámain elhangzott budapesti beszámolóik valósághűek és serkentőleg hatottak a magyarok megsegítésére indított a lengyel segélyakcióra is. Emellett pedig arról tanúskodnak, hogy a tudósítók nagy többsége rokonszenvvel viseltetett a forradalom iránt. Bemutatták a pusztulást, az országot ért szerencsétlenséget, ugyanakkor optimizmusukat hangoztatták, és kifejezetten a forradalom törekvéseinek jogos voltát hangsúlyozták. Igaz, az ő esetükben is bizonyos kételkedés figyelhető meg november elején, a Varsói Szerződésből való kilépés hírére. "Hová tart Magyarország?" - tette fel néhányuk a kérdést. Mindez azonban nem változtatott pozitív hozzáállásukon a magyar forradalomhoz, s ezt még jobban megerősítette a november 4-i szovjet intervenció, amely után hiába küldték - már amikor tudták - jelentéseiket, azok már nem jelenhettek meg a lengyel sajtóban. Viszont amikor november közepe táján visszatértek Varsóba, akkor közülük főként a már említett Hanna Adamiecka, Marian Bielicki, Krzysztof Wolicki és Wiktor Woroszylski, ameddig a hivatalos szervek engedték, különböző klubokban, üzemekben és gyűléseken népes közönség előtt kimerítően és az igazságnak megfelelően mondtak el mindent arról, mit láttak Magyarországon. Összességében a lengyel tudósítók tevékenysége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban hiteles kép alakult ki a magyar forradalomról.
November 4. után - a "lengyel államérdekre" való hivatkozással - a lengyel újságok nem publikálhattak olyan cikkeket vagy kommentárokat, amelyek közvetlenül elítélték a szovjet beavatkozást vagy a Kádár-kormányt, ennek ellenére igyekeztek tárgyilagosan bemutatni, mi történik Magyarországon. A lengyel napilapok szinte kizárólag hírügynökségi tudósításokat közöltek a magyarországi helyzetről és az ENSZ-ben folyó vitákról, esetleg külföldi újságokban megjelent írásokat vettek át, viszont tartózkodtak a kommentároktól. Hangsúlyeltolódások természetesen voltak, hiszen a központi pártlap, a Trybuna Ludu november második felében már a beavatkozást helyeslő cikkeket közölt, amelyeket a L'Unitá-ból, a L'Humanité-ből vagy a Pravdából vett át.
Rövid időre hirtelen megváltozott ez a helyzet, amikor a jugoszláv nagykövetséget elhagyó Nagy Imre-csoportot elrabolták, és Romániába deportálták. A lengyel pártvezetés saját maga sem értett ezzel egyet, a pártszervezetek határozatok tucatjaiban fejezték ki tiltakozásukat. A felerősödött tiltakozás hatására publikációs hullám öntötte el a központi és a vidéki sajtót (a Lengyel Rádióban is több adás foglalkozott ekkor a magyar forradalom eseményeivel), egymás után jelentek meg azon lengyel szemtanú-újságírók visszaemlékezései, akik a forradalom idején Magyarországon tartózkodtak. Közülük is kiemelkedik Hanna Adamieckának, a Sztandar Młodych című napilapban folytatásokban közölt naplója vagy Wiktor Woroszylski szintén többrészes beszámolója a Nowa Kultura hasábjain (igaz, a cenzúra a november 4. utánról szóló részt már nem engedte lehozni). Ellenben Marian Bielicki naplóját teljes egészében, három részben, leközölte a Po prostu című hetilap, amely egyébként hasábjain nyíltan is elítélte a második szovjet beavatkozást Magyarországon. Ráadásul ebben az időszakban került sor a Lengyel Írószövetség és Újságírószövetség viharos körülmények között lezajlott kongresszusára, s mind a két intézmény hitet tett a magyar forradalom mellett.
Szintén november folyamán a lengyel hetilapokban gyakran jelentek meg fényképek a vérző, tragikus Budapestről, az ezekhez fűzött kommentárokban leginkább a Magyarországot ért pusztulást emelték ki. Mindezekhez még hozzá kell tenni, hogy az "ellenforradalom" jelzővel 1956 végéig lengyel újságíró tollából, lengyel újságban egyetlen egyszer lehet találkozni: a LEMP elméleti folyóiratában.
A LEMP KB december első hetének végén tudott csak gátat szabni a magyarok melletti szolidaritás ilyen megnyilvánulásainak, a cenzúra elkobozta a már nyomdában lévő írásokat, és nem engedte tovább a "magyar" publikációkat. A lengyel vezetés éppen ekkoriban alakította ki a követendő irányvonalat a sajtó számára, amit - saját maga szemszögéből nézve - már csak azért is meg kellett tennie, mert a kommunista "testvérpártok" szinte állandó jelleggel felrótták a LEMP-nek a lengyel sajtóban megjelenő írások és vélemények "revízionista" hangvételét, amelyet ráadásul gyakorta azonosítottak a hivatalos lengyel állásponttal. Gomułka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg az újságírókkal szemben, és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. Felhívta a sajtó és a rádió munkatársait, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, vannak dolgok s ilyen a magyar kérdés is, amikor nem lehet megírni és elmondani mindent.
Mindezek a meggyőzési kísérletek jórészt hatástalanok maradtak, így a vezetés a cenzúra teljes megszigorításával - s amint erről már szó volt -, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott hiteles beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával válaszolt, majd - amikor továbbra is szemmel látható volt, hogy lengyel újságírók egy része általában nem hajlandó öncenzúrát magára vállalni -, 1957 januárjában a Trybuna Ludu élén történt személycserével kezdetét vette a teljes "rendcsinálás", amely az év októberében éppen a "revízionista" Po prostu betiltásával tetőzött. Mindezzel egyidejűleg megindult az elbocsátások sorozata a rádiónál is. Ekkor kellett azonnali hatállyal távoznia posztjáról Emanuel Planernek, a Lengyel Rádió Tájékoztatási Osztálya vezetőjének, aki felülbírálta a cenzor tiltó határozatát, és így elhangozhatott egy megrendítő erejű hatrészes helyszíni beszámoló a november 4. utáni Magyarországról. Maga Gomulka követelte - mégpedig tajtékozva - Planer azonnali leváltását.
1956 november második felében tartotta megnyitó ülését a lengyel forradalmi ifjúság egyik legismertebb varsói klubja, a Wera Kostrzewa nevét viselő klub. Erre a megnyitóra hívtak meg Magyarországról nemrég visszaérkezett újságírókat, felkérvén őket, mondják el, hogyan látták a magyar forradalmat? A leghosszabb beszámolót Hanna Adamiecka tartotta, aki a lengyel demokratizálási folyamatot leginkább támogató és sürgető ifjúsági napilapnál, a Sztandar Młodych-nál dolgozott. A fiatal újságírónő (24-25 éves volt ekkor) a fiatal kommunistáknak ahhoz a csoportjához tartozott, amely a sztalinista örökség teljes felszámolását akarta, és amely őszintén hitt az igazi, torzulásmentes szocializmus megvalósításában, s ezt célul tűzte ki maga elé. Az őt követő újságírók (Marian Bielicki, Zygmunt Rze?uchowski és Leszek Ko?odziejczyk) inkább csak kiegészítik vagy helyesbítik az Adamiecka által elmondottakat. A beszámolók után a közönség tett fel kérdéseket, amelyekre Krzysztof Wolicki, a Trybuna Ludu újságírója válaszolt.
Az ezen a megnyitó ülésen részt vett, a magyar forradalmat átélt újságírók sorsa különbözőképpen alakult. A legtragikusabb sors Hanna Adamieckának jutott, aki 1957 tavaszán a magánéleti és politikai csalódások együttes súlya alatt öngyilkos lett. A többi újságíró rövidebb-hosszabb idő elteltével végül szakított a kommunista párttal, a kommunista eszmékkel.
A Wera Kostrzewa-klub 1956 novemberi megnyitó ülését a Lengyel Rádió egyedülálló módon élő egyenes adásban, "Vita az erkölcsről" címmel, 140 percben(!) közvetítette.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 06.
Molotov tájékoztatja a szovjet pártvezetőséget, hogy az „atomtitok már nem titok”.Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő