Jelentés a Weiss Manfréd Acél és Fémművei Rt. elhurcolt javainak felkutatásáról

„Kutatásaink közben egy kb. 500 főnyi magyar táborra bukkantunk, amely a szegedi szeroszlop maradványa lehet. A tábor parancsnoka egy alezredes, autójavítási munkákat vállal, amelyet a tábor lakóival végeztet. Érdeklődésünkre durván elutasított, fenyegetőzött és végül kitiltott a táborból. Ennek ellenére érintkezést találtunk a tábor katonáival, akik elpanaszolták, hogy a legszigorúbb drill alatt állnak, büntetésből csuklógyakorlatokat végeznek, és kikötik őket. Általában a legfurcsább viszonyokat tapasztaljuk, görög deportáltakat magyar fegyveres őrség őriz.”

Bevezetés

A német biztonsági és rendészeti szervek támogatásával 1944. október 15-16-án hatalomra került Szálasi Ferenc és kormánya rendelkezései folytán 1944 őszén kezdetét vette a magyar nemzeti vagyon mozdítható részének a kihurcolása a Nagynémet Birodalomba. Magyarország kiürítése már a Sztójay-kormány hivatali idejében elkezdődött, bár ekkor a művelet célja a különböző vagyontárgyak megmentése volt az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől. A kormány 1944 áprilisában kiürítési kormánybiztosságot hozott létre, amelynek feladata az üzemek és gyárak kitelepítése, a front közelébe került területek kiürítése volt. A kiürítés és kitelepítés novemberben vált általánossá és tömegméretűvé, amikor a front már az ország fő ipari centrumai előtt húzódott. Német részről hivatalosan nem kérték a kiürítést, de Kurt Becher SS Obersturmbannführer szívesen adott „tanácsokat" a németekkel szimpatizáló közigazgatási alkalmazottaknak, ill. a Wehrmacht és a Magyarországon lévő német rendészeti és biztonsági szervek oly módon „segítették" a kiürítést, hogy minden mozdíthatót vittek magukkal - bár erről nem készítettek hivatalos feljegyzést. Fontos megjegyezni, hogy 1944. októberétől az egész országot hadműveleti területté nyilvánították. Így az egész ország területére kiterjedt a kiürítési, ill. elhelyezési kormánybiztos hatásköre. Becher és az általa irányított bizottság pedig intézkedési jogot kapott, s együtt kellett működnie a

A Szálasi-kormány a kiürítéssel teljes mértékben egyetértett, azonban az a mód, ahogy a németek raboltak és fosztogattak s eltulajdonítottak magyar javakat, még a nyilasok egyes vezetőit is felháborította.

Az az elképzelés, hogy a leszerelt gépeket, üzemrészeket magyar területen, vagy ha ez semmiképp nem megoldható, a kijelölt német területen felállíthatják, és a termelést folytathatják, illúziónak bizonyult, mint a németek azon ígérete, hogy a berendezések és alkatrészek továbbra is

A Weiss Manfréd Rt. vagyontárgyainak elhurcolását legitimálta az az 1944. május 17-én kötött szerződés, ami Kurt Becher és a Weiss család tagjai között jött létre. A megállapodást Chorin Ferenc a Weiss család szellemi vezetője hozta tető alá a németek képviselőjével. Az egyezség értelmében az SS 25 évre megkapja a kezelői jogot Weiss-, Chorin-, Mauthner- és Kornfeld-családok tulajdonában levő vállalatok felett, cserébe biztosította, hogy a családtagok elhagyhatják Budapestet, és

A II. világháború éveiben külföldre vitt, és soha vissza nem hozott magyar vagyontárgyak értékét csak becsülni lehet. 1947-es értéken számolva is több milliárd amerikai dollár. A mindenkori magyar kormányok természetesen nagy energiát fordítottak arra, hogy ha nem is mindent, de a többségét visszaszerezzék. A restitúciós ügyek egészen a '70-es évekig tartottak, a zsidó kárpótlás pedig napjainkig elhúzódó folyamat volt.

Az Ausztriába elhurcolt WM javak utóéletéről tanúskodik az az 1956. január 9-én kelt külügyminisztériumi feljegyzés, amely megemlíti, hogy a Weiss Manfréd család adott el az elhurcolt gépekből egy nagyobb tételt, és az

Az alábbi levéltári forrás - amely az Iparügyi Minisztérium iratanyagában található - a nyilasok által Ausztriába elszállított Weiss Manfréd-javak felkutatásáról szóló jelentés. A jelentést, a vállalat négy munkatársa készítette, akiknek az volt a feladatuk, hogy a WM elhurcolt teher-és személygépkocsijait kutassák fel.

A dokumentum két részre osztható, ugyanis az első rövid részben a megbízás okát és célját ismerhetjük meg, míg a második részben egy útibeszámolót olvashatunk, amelyben a kiküldöttek részletesen leírják útvonalukat, ill. a munkájuk során szerzett infromációkat, tapasztalatokat.

Ezen a napon történt október 21.

1921

Károly, hogy trónját visszaszerezze, a felesége, Zita királyné társaságában repülõgéppel ismét Magyarország területére érkezett.Tovább

1944

A második világháborúban a szövetségesek elfoglalják Aachent, az első német nagyvárost.Tovább

1949

Kispesten felavatják az ország első úttörőházát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő