Munkásőrség hangulata 1989-ben

Információs jelentések a megyei parancsnokságokról

„A temetéssel, a részvétlátogatással függ össze a következő, nagyszámú munkásőr által megfogal-mazott két észrevétel. Az egyik: alábecsülték az állampolgárok, a párttagok Kádár elvtárs iránti tiszteletét, pozitív viszonyulását. A „vártnál” nagyobb létszámban rótták le az emberek kegyeletü-ket. Valójában úgy vélik, hogy az időt szűkre szabták, a lehetőséget teljesen nem tárták fel nyilvá-nosan ahhoz, hogy szándéka szerint, akik akartak, vagyis a ténylegesnél jóval nagyobb létszámban tiszteleghessenek.”

Bevezetés 

Válogatásunk a Munkásőrség történetének utolsó évét követi nyomon, és egyfajta tükörképét nyújtja a magyarországi köztörténet szinte minden eseményéről. A megyei parancsnokságok negyedévenként (esetenként havonta) küldtek a Munkásőrség Országos Parancsnoksága (MOP) propaganda és sajtó osztályának vezetője részére információs jelentéseket, amelyek az egyes egységek, alegységek beszámolóit összegezték. A többségükben meglehetősen kulturált jelentések közül elsősorban azokat vettem alapul, amelyek az egyszerű munkásőrök életét is meghatározó problémákra hívták fel élesebben a figyelmet. Ezek az összegzések visszatükrözik azt a félelmet is, hogy mi lesz, ha nem lesz párt, mi lesz, ha nem lesz Munkásőrség, és mi lesz, ha nem lesz munkánk, miből fogunk élni. Egyértelműen megállapítható, hogy azt a biztos jövőképet féltették, amelyet a Kádár-rendszer addigi évtizedei jelentettek nemcsak az egyszerű embereknek, hanem rendszerhűségüket a munkásőr tagság vállalásával is kifejező személyeknek.

A válogatásnál alapvető szempontnak tekintettem, hogy a külpolitikai vonatkozásokat lehetőleg elhagyjam, és csupán olyan részeket közöljek, amelyek például Ceauşescu-ra, ill. a romániai magyar üldözésekre vonatkoztak. Ebben a hazai munkásőrség hivatásos és társadalmi állománya ugyanazt a felháborodott felfogást vallotta, mint a magyar lakosság szinte egésze: „ami Romániában történik, már nem román ügy, ellenkezőleg, széles nemzetközi üggyé vált. [...] Sokan hiányolják a szocialista országok együttes, egyértelmű fellépését a román nemzetiségi probléma miatt, a falurombolási szisztematizálás ellen. Munkásőreink érthetetlennek tartják, hogy az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában az NDK, Bulgária és a SZU távolmaradt a Romániával kapcsolatos indítvány szavazásakor, főleg az NDK magatartását nem értik, hisz a német nemzetiségre is az a sors vár, mint a Romániában élő magyarságra."

Melyek azok a csomópontok, amelyekről ezek az iratok árulkodnak? Pozsgay Imre államminiszter nyilatkozata '56 népfelkeléssé nyilvánításáról, március 15. megünneplése, Kádár János felmentése pártelnöki tisztségéből, Nagy Imre és társai, majd Kádár János temetése, a Munkásőrség feloszlatása. A párt helyzete, a formálódó ellenzék viszont állandó téma. Szinte hónapról hónapra végigkövethető a munkásőrök viszonya a magyarországi reformmozgalmakhoz, aminek egyes irányzatait ugyan elfogadták, de felfogásuk alapvetően az egypártrendszer talaján állt. „Aggodalommal tölti el munkásőreinket az egymás után alakuló pártok, alternatív szerveződések és egyéb csoportok megalakulása és tevékenysége. E szervezetek programot sem hirdettek, csak demokráciát akarnak. Egy szót sem szólnak, mit akarnak tenni a kibontakozás, a gazdasági fellendülés, a néphatalom megújulása érdekében. Tapasztalataink szerint semmit sem fogadnak el az MSZMP javaslataiból, mindent bírálnak, tüntetéseket szerveznek. A nép nevében szólnak, ezért igen sokan vetik fel a kérdést, milyen nép, melyik nemzet hatalmazta fel őket, hogy nevükben üvöltsenek."

Ez a felfogás 1989 januárjától októberéig markánsan átalakult a Munkásőrség társadalmi állományának tetemes részében. Mind többen kezdték elfogadni a többpártrendszert, de az MSZMP vezető szerepét továbbra is elengedhetetlennek tartották. Nem értették, hogy a párton belüli hatalmi torzsalkodás eredményképpen az MSZMP vezetése miért löki el magától a Munkásőrséget. Úgy vélték, hogy a platformszabadság, a politikai mozgalmak legalizálása mögött elmarad a gazdaság valóságos átalakítása. Természetesen ezek a gondolatok, ha kivennénk az adott évkörből őket, sok esetben ma is elmondhatók lennének. Ugyanis az időszak gazdasági és politikai válsága sok áthallással üzen a mai magyar társadalom számára.

A válság által egyik legjobban érintett régióból, Nógrádból érkezett jelentés tükrözi vissza talán legpontosabban a helyi érzéseket: „A munkásőrök egy része olyan munkahelyen dolgozik, ahol szorongással és a munkanélküliségtől való félelemmel élik át a dolgozók a munkahelyeken folyó átszervezéseket. Ez rendkívül megnehezíti a munkásőrök mindennapi helytállását is, mert a munkatársaik a kialakult helyzetben a kommunistákat teszik felelőssé mindenért."

Az 1956-os forradalom átértékelése - azt lehet mondani - kiverte a biztosítékot a Munkásőrségen belül. Szinte minden jelentés egyértelműen elítélte Pozsgay Imre kijelentését arról, hogy '56-ban népfelkelés volt Magyarországon, mert úgy érezték, hogy Pozsgay megtörte a pártegységet, ráadásul olyan pillanatban, amikor a párt első embere külföldön tartózkodik: „ez a nyilatkozat akkor hangzott el, amikor Grósz elvtárs Svájcban volt. Ebből is arra következtetnek, hogy a felső vezetés nem egységes és a Politikai Bizottság egyes tagjai felelőtlenül nyilatkoznak, nem gondolnak a kijelentéseik következményeire, csak a saját hatalmi harcukra." A párt belső harcai ettől kezdve a különböző jelentésekben ismételten, újra és újra feltűnnek. Pozsgay kijelentése kapcsán szinte minden jelentés azt veti fel, hogy ha az úgynevezett forradalmárok voltak az igazi emberek, akkor ők, akik úgymond a párt mellé álltak, kik voltak, „mi volt a Munkásőrség? A nép ellensége, netán terrorszervezet?"

A következő ilyen csomópont március 15-e. Március 15-e megünneplése viszonylag kevés szót kapott, és úgy vélték, hogy igazándiból nem voltak különösebb rendzavarások. „Egyetértéssel fogadták, hogy március 15-én nem került sor a munkásőrök demonstratív, látványos alkalmazására." Ugyanakkor egyesek szerint „nem az egyetértés, hanem a könyörtelen politikai harc jellemezte az ünnepet".

Kádár János felmentése pártelnöki tisztségéből több jelentésben is szót kapott. Ismeretes, Kádár János az MSZMP KB 1989. április 12-ei ülésén meglehetősen zavarodott beszédet tartott, ami jelezte, hogy már e feladatát sem képes ellátni. Sok munkásőrben visszatetszést keltett az, hogy ötven évi vezetői múlt után „miért így kell felmenteni őt, az amúgy is formális funkciójából". Ugyanakkor Kádár történelmi szerepét a munkásőrök többsége igen nagyra tartotta. És ez már közelít a nyár két nagy eseményének, Nagy Imre és Kádár János temetésének a megítéléséhez. Ma is felmerülnek bizonyos körökben olyan vélemények, hogy óriási munkásőr készültség volt a Nagy Imre temetés idején, sőt a városligeti Vajdahunyad várban több száz fegyveres munkásőr állt készenlétben. Ehhez képest a Munkásőrség Országos Parancsnoka előzetesen olyan utasítást adott ki, hogy ne hagyják megzavarni őket, és a kormány állásfoglalásával együtt „e napnak a közös nemzeti megbékélési szándékot kell kifejeznie". Ennek megfelelően a Munkásőrség a különböző bázisain belül tartottak ügyeleti rendszert, s semmilyen utcai megmozdulásra nem mozgósították az állományt. A temetés után készült jelentés tulajdonképpen ezt a viszonylagos nyugalmat tükrözi vissza, csak néhány kisebb esetről ad tudósítást, ahol fenyegető telefonok hangzottak el arról, hogy a „Munkásőrséget el akarják rendezni", s Nyíregyházán a városi parancsnokság égni fog, végül azonban semmilyen komolyabb ügy nem volt. A Budapesti Munkásőr Parancsnokság vonatkozó információs jelentésére nem akadtam rá, és úgy tűnik, hogy a Nagy Imre temetésről nem is adtak ki a Budapesti Parancsnokságról információs jelentést. Érdekes módon például a Baranya megyei Munkásőr Parancsnokság foglalkozott viszont Nagy Imre és társai temetésével, ami véleményük szerint nem a nemzeti megbékélést támasztotta alá. Úgy vélték, hogy „a szónokok csak a kivégzettekről beszéltek, és egyikük sem szólt azokról az áldozatokról, akik a barikád másik oldalán harcoltak [...] akiket bestiális módon meglincseltek, felakasztottak, agyonvertek. [...] az ellenzék legradikálisabb, legagresszívabb tagjai jutottak szóhoz", amelyben a megbékélés és a demokrácia „szovjetellenességet, antikommunizmust, nacionalizmust, új politikai pereket, leszámolást" jelent. A temetésről más megyei munkásőr parancsnokságok is beszámoltak, például Zalaegerszegen nyílt izgatásnak tartották, vagy Nógrád megyében felháborodtak Orbán Viktor és Rácz Sándor beszédén.

Kádár János temetéséről más megyei parancsnokságokkal párhuzamosan a budapestiek kimerítő információs jelentést adtak. Szinte büszkén mondta a budapesti parancsnokhelyettes, hogy a Munkásőrség hogyan vett részt „díszelgő szolgálatban" a temetési ceremónián, s biztosította a rendet. Számukra az ott lévő, meglehetősen nagy tömeg azt bizonyította, hogy „alábecsülték az állampolgárok, a párttagok, Kádár elvtárs iránti tiszteletét, pozitív viszonyulását". Ugyanakkor kitértek arra is, hogy a sajtó, amelynek objektivitásával szemben szinte az összes információs jelentés kétségeit fejezte ki, ebben az esetben is igyekezett kisebbíteni a résztvevők létszámát.

Az egyenruhás munkásőrök szidalmazására már 1988-ban akadt példa, de 1989 tavaszán mind gyakoribbá vált. Emiatt a munkásőrök bizonytalanná váltak a testület jövőjét illetően. Ez a „feszültség és bizonytalanság oldódott az MSZMP KB május 8-i határozata és a Minisztertanács június 15-i ülése után", de nem szűnt meg. A KB határozatának értelmében a Munkásőrség átkerült a Minisztertanács felügyelete alá, amely ugyan sokkal kisebb költségvetést írt elő a szervezetnek, de úgy tűnt, hogy a Honvédelmi Minisztériummal együttműködve, önálló fegyveres testületként, valamiféle nemzeti gárdaként megmaradhat. Ebből a szempontból különösen érdekesnek tűnik a felszámolás előtti időszakban, október elején készült jelentéseknek a hangneme. Ezekből már egyértelműen látszik, hogy az október elejei MSZMP kongresszusra készülő párttagság értekezletein egyre inkább a Munkásőrség felszámolása mellett tették le a voksot. Például Veszprém megyében már azt is sikernek könyvelték el, hogy a pártértekezlet az adott régióban mellőzte az érdemi állásfoglalást a Munkásőrségről. Ebben a szétesési folyamatban azonban a Munkásőrség tagságának a zöme belül maradt a szervezetben, viszont egyre kisebb arányban vett részt a különböző gyakorlatokon. (Ez főként Budapesten volt érzékelhető a 40-60%-os részvételekkel.)

A Munkásőrség tagságának a jövőképe erre az időszakra már meglehetősen sötétté vált. Viszont továbbra is együtt maradtak, mert úgy vélték, hogy a teljes rendszerváltás és ezzel együtt a Munkásőrség megszüntetése, elképzelhetetlen. Úgy tűnik a jelentésekből, hogy a folyamatok valóságos irányát érzékelték, de nem fogadták el, és nem fogták fel a maga teljességében.

de ekkor már csupán az „emelt fővel távozni" követelése maradt, amit a budapesti parancsnokság október 5-ei jelentése is kifejezett: „nagy méltatlanság történik ma egy olyan szervezet tagjaival szemben, amelyik a tiszta hitén kívül, önzetlen munkáját, szabad idejét áldozta fel eddig a társadalom érdekében. Ha a feladatunkat már betöltöttük és nincs igény önzetlen szolgálatunkra, úgy azt várják, hogy ebben a kérdésben egyezzenek meg, és köszönjék meg az eddigi szolgálatot. Ez volna a kulturált, európai, egyáltalán emberi eljárás. Akik azonban ellenünk - különböző spekulatív feltételezés alapján - csak acsarkodnak, azoknak adják meg a megfelelő választ. A munkásőrök a nemzet, a haza érdekében, a társadalom felemelkedéséért kívántak szolgálni. Ezért csupán szolgálatuk tiszteletét várják."

Ezen a napon történt március 28.

1914

Bohumil Hrabal cseh író (†1997)Tovább

1943

Sergey Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész, karmester (*1873)Tovább

1945

A visszavonuló német csapatok felrobbantják a komáromi Duna-hidat.Tovább

1955

Nagy Imre miniszterelnök Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének írt levelében formálisan is kénytelen volt lemondani miniszterelnöki...Tovább

1969

Dwight David Eisenhower tábornok, az Amerikai Egyesült Államok 34. elnöke, hivatalban 1953–1961-ig (*1890)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők