Munkásőrség hangulata 1989-ben

Információs jelentések a megyei parancsnokságokról

„A temetéssel, a részvétlátogatással függ össze a következő, nagyszámú munkásőr által megfogal-mazott két észrevétel. Az egyik: alábecsülték az állampolgárok, a párttagok Kádár elvtárs iránti tiszteletét, pozitív viszonyulását. A „vártnál” nagyobb létszámban rótták le az emberek kegyeletü-ket. Valójában úgy vélik, hogy az időt szűkre szabták, a lehetőséget teljesen nem tárták fel nyilvá-nosan ahhoz, hogy szándéka szerint, akik akartak, vagyis a ténylegesnél jóval nagyobb létszámban tiszteleghessenek.”

Bevezetés 

Válogatásunk a Munkásőrség történetének utolsó évét követi nyomon, és egyfajta tükörképét nyújtja a magyarországi köztörténet szinte minden eseményéről. A megyei parancsnokságok negyedévenként (esetenként havonta) küldtek a Munkásőrség Országos Parancsnoksága (MOP) propaganda és sajtó osztályának vezetője részére információs jelentéseket, amelyek az egyes egységek, alegységek beszámolóit összegezték. A többségükben meglehetősen kulturált jelentések közül elsősorban azokat vettem alapul, amelyek az egyszerű munkásőrök életét is meghatározó problémákra hívták fel élesebben a figyelmet. Ezek az összegzések visszatükrözik azt a félelmet is, hogy mi lesz, ha nem lesz párt, mi lesz, ha nem lesz Munkásőrség, és mi lesz, ha nem lesz munkánk, miből fogunk élni. Egyértelműen megállapítható, hogy azt a biztos jövőképet féltették, amelyet a Kádár-rendszer addigi évtizedei jelentettek nemcsak az egyszerű embereknek, hanem rendszerhűségüket a munkásőr tagság vállalásával is kifejező személyeknek.

A válogatásnál alapvető szempontnak tekintettem, hogy a külpolitikai vonatkozásokat lehetőleg elhagyjam, és csupán olyan részeket közöljek, amelyek például Ceauşescu-ra, ill. a romániai magyar üldözésekre vonatkoztak. Ebben a hazai munkásőrség hivatásos és társadalmi állománya ugyanazt a felháborodott felfogást vallotta, mint a magyar lakosság szinte egésze: „ami Romániában történik, már nem román ügy, ellenkezőleg, széles nemzetközi üggyé vált. [...] Sokan hiányolják a szocialista országok együttes, egyértelmű fellépését a román nemzetiségi probléma miatt, a falurombolási szisztematizálás ellen. Munkásőreink érthetetlennek tartják, hogy az ENSZ Emberi Jogok Bizottságában az NDK, Bulgária és a SZU távolmaradt a Romániával kapcsolatos indítvány szavazásakor, főleg az NDK magatartását nem értik, hisz a német nemzetiségre is az a sors vár, mint a Romániában élő magyarságra."

Melyek azok a csomópontok, amelyekről ezek az iratok árulkodnak? Pozsgay Imre államminiszter nyilatkozata '56 népfelkeléssé nyilvánításáról, március 15. megünneplése, Kádár János felmentése pártelnöki tisztségéből, Nagy Imre és társai, majd Kádár János temetése, a Munkásőrség feloszlatása. A párt helyzete, a formálódó ellenzék viszont állandó téma. Szinte hónapról hónapra végigkövethető a munkásőrök viszonya a magyarországi reformmozgalmakhoz, aminek egyes irányzatait ugyan elfogadták, de felfogásuk alapvetően az egypártrendszer talaján állt. „Aggodalommal tölti el munkásőreinket az egymás után alakuló pártok, alternatív szerveződések és egyéb csoportok megalakulása és tevékenysége. E szervezetek programot sem hirdettek, csak demokráciát akarnak. Egy szót sem szólnak, mit akarnak tenni a kibontakozás, a gazdasági fellendülés, a néphatalom megújulása érdekében. Tapasztalataink szerint semmit sem fogadnak el az MSZMP javaslataiból, mindent bírálnak, tüntetéseket szerveznek. A nép nevében szólnak, ezért igen sokan vetik fel a kérdést, milyen nép, melyik nemzet hatalmazta fel őket, hogy nevükben üvöltsenek."

Ez a felfogás 1989 januárjától októberéig markánsan átalakult a Munkásőrség társadalmi állományának tetemes részében. Mind többen kezdték elfogadni a többpártrendszert, de az MSZMP vezető szerepét továbbra is elengedhetetlennek tartották. Nem értették, hogy a párton belüli hatalmi torzsalkodás eredményképpen az MSZMP vezetése miért löki el magától a Munkásőrséget. Úgy vélték, hogy a platformszabadság, a politikai mozgalmak legalizálása mögött elmarad a gazdaság valóságos átalakítása. Természetesen ezek a gondolatok, ha kivennénk az adott évkörből őket, sok esetben ma is elmondhatók lennének. Ugyanis az időszak gazdasági és politikai válsága sok áthallással üzen a mai magyar társadalom számára.

A válság által egyik legjobban érintett régióból, Nógrádból érkezett jelentés tükrözi vissza talán legpontosabban a helyi érzéseket: „A munkásőrök egy része olyan munkahelyen dolgozik, ahol szorongással és a munkanélküliségtől való félelemmel élik át a dolgozók a munkahelyeken folyó átszervezéseket. Ez rendkívül megnehezíti a munkásőrök mindennapi helytállását is, mert a munkatársaik a kialakult helyzetben a kommunistákat teszik felelőssé mindenért."

Az 1956-os forradalom átértékelése - azt lehet mondani - kiverte a biztosítékot a Munkásőrségen belül. Szinte minden jelentés egyértelműen elítélte Pozsgay Imre kijelentését arról, hogy '56-ban népfelkelés volt Magyarországon, mert úgy érezték, hogy Pozsgay megtörte a pártegységet, ráadásul olyan pillanatban, amikor a párt első embere külföldön tartózkodik: „ez a nyilatkozat akkor hangzott el, amikor Grósz elvtárs Svájcban volt. Ebből is arra következtetnek, hogy a felső vezetés nem egységes és a Politikai Bizottság egyes tagjai felelőtlenül nyilatkoznak, nem gondolnak a kijelentéseik következményeire, csak a saját hatalmi harcukra." A párt belső harcai ettől kezdve a különböző jelentésekben ismételten, újra és újra feltűnnek. Pozsgay kijelentése kapcsán szinte minden jelentés azt veti fel, hogy ha az úgynevezett forradalmárok voltak az igazi emberek, akkor ők, akik úgymond a párt mellé álltak, kik voltak, „mi volt a Munkásőrség? A nép ellensége, netán terrorszervezet?"

A következő ilyen csomópont március 15-e. Március 15-e megünneplése viszonylag kevés szót kapott, és úgy vélték, hogy igazándiból nem voltak különösebb rendzavarások. „Egyetértéssel fogadták, hogy március 15-én nem került sor a munkásőrök demonstratív, látványos alkalmazására." Ugyanakkor egyesek szerint „nem az egyetértés, hanem a könyörtelen politikai harc jellemezte az ünnepet".

Kádár János felmentése pártelnöki tisztségéből több jelentésben is szót kapott. Ismeretes, Kádár János az MSZMP KB 1989. április 12-ei ülésén meglehetősen zavarodott beszédet tartott, ami jelezte, hogy már e feladatát sem képes ellátni. Sok munkásőrben visszatetszést keltett az, hogy ötven évi vezetői múlt után „miért így kell felmenteni őt, az amúgy is formális funkciójából". Ugyanakkor Kádár történelmi szerepét a munkásőrök többsége igen nagyra tartotta. És ez már közelít a nyár két nagy eseményének, Nagy Imre és Kádár János temetésének a megítéléséhez. Ma is felmerülnek bizonyos körökben olyan vélemények, hogy óriási munkásőr készültség volt a Nagy Imre temetés idején, sőt a városligeti Vajdahunyad várban több száz fegyveres munkásőr állt készenlétben. Ehhez képest a Munkásőrség Országos Parancsnoka előzetesen olyan utasítást adott ki, hogy ne hagyják megzavarni őket, és a kormány állásfoglalásával együtt „e napnak a közös nemzeti megbékélési szándékot kell kifejeznie". Ennek megfelelően a Munkásőrség a különböző bázisain belül tartottak ügyeleti rendszert, s semmilyen utcai megmozdulásra nem mozgósították az állományt. A temetés után készült jelentés tulajdonképpen ezt a viszonylagos nyugalmat tükrözi vissza, csak néhány kisebb esetről ad tudósítást, ahol fenyegető telefonok hangzottak el arról, hogy a „Munkásőrséget el akarják rendezni", s Nyíregyházán a városi parancsnokság égni fog, végül azonban semmilyen komolyabb ügy nem volt. A Budapesti Munkásőr Parancsnokság vonatkozó információs jelentésére nem akadtam rá, és úgy tűnik, hogy a Nagy Imre temetésről nem is adtak ki a Budapesti Parancsnokságról információs jelentést. Érdekes módon például a Baranya megyei Munkásőr Parancsnokság foglalkozott viszont Nagy Imre és társai temetésével, ami véleményük szerint nem a nemzeti megbékélést támasztotta alá. Úgy vélték, hogy „a szónokok csak a kivégzettekről beszéltek, és egyikük sem szólt azokról az áldozatokról, akik a barikád másik oldalán harcoltak [...] akiket bestiális módon meglincseltek, felakasztottak, agyonvertek. [...] az ellenzék legradikálisabb, legagresszívabb tagjai jutottak szóhoz", amelyben a megbékélés és a demokrácia „szovjetellenességet, antikommunizmust, nacionalizmust, új politikai pereket, leszámolást" jelent. A temetésről más megyei munkásőr parancsnokságok is beszámoltak, például Zalaegerszegen nyílt izgatásnak tartották, vagy Nógrád megyében felháborodtak Orbán Viktor és Rácz Sándor beszédén.

Kádár János temetéséről más megyei parancsnokságokkal párhuzamosan a budapestiek kimerítő információs jelentést adtak. Szinte büszkén mondta a budapesti parancsnokhelyettes, hogy a Munkásőrség hogyan vett részt „díszelgő szolgálatban" a temetési ceremónián, s biztosította a rendet. Számukra az ott lévő, meglehetősen nagy tömeg azt bizonyította, hogy „alábecsülték az állampolgárok, a párttagok, Kádár elvtárs iránti tiszteletét, pozitív viszonyulását". Ugyanakkor kitértek arra is, hogy a sajtó, amelynek objektivitásával szemben szinte az összes információs jelentés kétségeit fejezte ki, ebben az esetben is igyekezett kisebbíteni a résztvevők létszámát.

Az egyenruhás munkásőrök szidalmazására már 1988-ban akadt példa, de 1989 tavaszán mind gyakoribbá vált. Emiatt a munkásőrök bizonytalanná váltak a testület jövőjét illetően. Ez a „feszültség és bizonytalanság oldódott az MSZMP KB május 8-i határozata és a Minisztertanács június 15-i ülése után", de nem szűnt meg. A KB határozatának értelmében a Munkásőrség átkerült a Minisztertanács felügyelete alá, amely ugyan sokkal kisebb költségvetést írt elő a szervezetnek, de úgy tűnt, hogy a Honvédelmi Minisztériummal együttműködve, önálló fegyveres testületként, valamiféle nemzeti gárdaként megmaradhat. Ebből a szempontból különösen érdekesnek tűnik a felszámolás előtti időszakban, október elején készült jelentéseknek a hangneme. Ezekből már egyértelműen látszik, hogy az október elejei MSZMP kongresszusra készülő párttagság értekezletein egyre inkább a Munkásőrség felszámolása mellett tették le a voksot. Például Veszprém megyében már azt is sikernek könyvelték el, hogy a pártértekezlet az adott régióban mellőzte az érdemi állásfoglalást a Munkásőrségről. Ebben a szétesési folyamatban azonban a Munkásőrség tagságának a zöme belül maradt a szervezetben, viszont egyre kisebb arányban vett részt a különböző gyakorlatokon. (Ez főként Budapesten volt érzékelhető a 40-60%-os részvételekkel.)

A Munkásőrség tagságának a jövőképe erre az időszakra már meglehetősen sötétté vált. Viszont továbbra is együtt maradtak, mert úgy vélték, hogy a teljes rendszerváltás és ezzel együtt a Munkásőrség megszüntetése, elképzelhetetlen. Úgy tűnik a jelentésekből, hogy a folyamatok valóságos irányát érzékelték, de nem fogadták el, és nem fogták fel a maga teljességében.

de ekkor már csupán az „emelt fővel távozni" követelése maradt, amit a budapesti parancsnokság október 5-ei jelentése is kifejezett: „nagy méltatlanság történik ma egy olyan szervezet tagjaival szemben, amelyik a tiszta hitén kívül, önzetlen munkáját, szabad idejét áldozta fel eddig a társadalom érdekében. Ha a feladatunkat már betöltöttük és nincs igény önzetlen szolgálatunkra, úgy azt várják, hogy ebben a kérdésben egyezzenek meg, és köszönjék meg az eddigi szolgálatot. Ez volna a kulturált, európai, egyáltalán emberi eljárás. Akik azonban ellenünk - különböző spekulatív feltételezés alapján - csak acsarkodnak, azoknak adják meg a megfelelő választ. A munkásőrök a nemzet, a haza érdekében, a társadalom felemelkedéséért kívántak szolgálni. Ezért csupán szolgálatuk tiszteletét várják."

Ezen a napon történt július 11.

1950

Az ÁVH-sok, országszerte – egyházi visszaemlékezések szerint – egy időpontban, éjjel, megrohanták a rendházakat – néhányat később – és a...Tovább

1958

Az Ifjú Gárda megalakulása. 1956-ban, a forradalom után megalakult ifjúsági csoportok kapták ezt a nevet.
Az Ifjú Gárda a KISZ...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők