Nyílt levél a a Németország Szociáldemokrata Pártjának vezetéséhez

„1945 után a kommunistáknak a szociáldemokratákkal szemben elkövetett bűneit nem lehet üres szólamokkal elintézni, vagy a világ előtt letagadni. Egy olyan – tradicionálisan a szabadság mellett elkötelezett párt – mint az SPD, nem járathatja le hitelét, és nem engedheti a felejtés áldozatául esni egy hazug „enyhülés” miatt a párt szabadságharcos történetének ezt az áldozatokkal teli fejezetét.”

Forrás

Nyílt levél a a Német Szociáldemokrata Párt vezetéséhez

 

Berlin, 1986. április 18.

Nyílt levél

40 évvel ezelőtt hajtották végre a megszállók utasítására Németország megszálló övezetében az SPD és a KPD kényszeregyesítését.

Kurt Schumacher és a berlini szociáldemokraták A kommunista előírás szerinti munkásegységnek ezt a formáját Kurt Schumacher és a berlini szociáldemokraták Nyugaton egy történelmi szabadságharcban megakadályozták, és ezzel megőrizték az SPD létét és Nyugat-Berlin függetlenségét. Csak kevesen - ideológiailag megtévesztett funkcionáriusok és természetesen az SPD baloldala léptek fel a kommunistákkal való egyesítés érdekében. A hosszú ideig berlini SPD-elnök Franz Neumann közlése alapján állítólag akkoriban Willy Brandt is szimpatizált az „egységpárttal".

A kényszeregyesítés következményei borzalmasak voltak mind az SPD mind Németország számára. Erre, a SED PB számára küldött nyílt levélben is világosan rámutattunk, melyet mellékelve az


1945/46-tól a hetvenes évekig bezárólag - ma már az NDK-beli politikai foglyoknak nincs kapcsolatuk az SPD-vel - a szociáldemokraták a szovjet megszálló övezetben és a későbbi NDK-ban életükkel, egészségükkel, szabadságukkal jelentős áldozatot hoztak a demokráciáért Németországért és pártjukért az SPD-ért. A „középnémetek" és a berlini szociáldemokraták teljes bizalommal az akkori SPD-hez folytatták küzdelmüket.

A pártvezetés beszédei és felhívásai, az SPD-hez fűződő kapcsolatuk Nyugaton és Berlinben, különösen azonban az őket felkereső pártvezetés megbízottjainak bátorítása, közöttük W. Brandt egyik munkatársáé, erősítették meg hitüket.

E tények alapján és a mai SPD által folytatott politikából következően vetődik fel egy sor kérdés az SPD vezetőségéhez:

1. kérdés az SPD-hez:
Regisztrálták-e azokat a szociáldemokratákat, akiket meggyőződésük miatt őrizetbe vettek és a kommunisták által a szovjet zónában ill. az NDK-ban hosszú időre letartóztattak, akik bizalommal voltak az SPD vezetés felé és a pártvezetés megerősítette őket meggyőződésükben?
Más szóval, ismeri-e a mostani SPD vezetés a letartóztatott szociáldemokraták pontos számát, nevét, tud-e letartóztatásuk idejéről, az ítéletről börtönbüntetésük időtartamáról, és tud-e a nyilvánosságnak felvilágosítást adni mindezekről?

2. kérdés az SPD-hez:
Rendelkezik-e a pártvezetés külön feljegyzéssel azokról a szociáldemokratákról, akik a fogságban meghaltak, vagy azokról, akik szabadlábra helyezésük után a börtön[viszonyok] következményeként meghaltak?
Tehát ismeri-e a mostani SPD vezetőség az áldozatok pontos számát, nevüket, a haláluk pontos dátumát és okát? Mit tud az SPD például Karl.Rudolf chemnitzi [akkor Karl Marx Stadt] tanügyi tanácsos sorsáról, akit már a náci diktatúra idején négy évre bebörtönöztek, de 1945 után megroppant egészségi állapota ellenére rögtön pártja rendelkezésére állt, és 1949-ben meggyőződése miatt 25 év kényszermunkára ítélték, majd 1953-ban a bautzeni fegyházban végelgyengülésben meghalt?
Érdeklődtek-e [Horst] Sindermann úrnál erről rövid látogatása alkalmával, akinek tudomása van Karl Rudolf fogvatartásáról?
Mit tud a mostani SPD a thüringiai Rudolstadt fiatal szociáldemokrata polgármesteréről Gustav Hartmannról, akit W[illy] Brandt közeli munkatársához az SPD megbízott Heinz Kühnéhez fűződő kapcsolata miatt 1949-ben letartóztattak, és 25 év kényszermunkára ítéltek, és aki egy év után a mostoha körülmények következtében a bautzeni fegyházban meghalt?
Mit tudnak a mai SPD-ben a rathenowi főpolgármester, Paul Szillat sorsáról, aki a porosz tartományi frakció utolsó elnöke volt 1933-ban, és akit az SED PB tagjainak kezdeményezésére az '50-es évek elején letartóztattak, több évre elítélték, és néhány hónappal szabadulása után 1956-57-ben fogvatartásának körülményei miatt Ny[ugat]-Berlinben - ahová menekült - halt meg.

Ez a lista még hosszasan folytatható. Rendelkezik az SPD egy ilyen „halál-listával"? Az Erich-Ollenhauer-Házat - az SPD-hagyomány részeként - az emlékezet helyszínévé kellene tenni, azoknak a szociáldemokratáknak az emlékhelyévé, akik a szabadságért és a pártért vívott harcban a kommunisták által életüket vesztették. Nem kellene egy ilyen tradicionális pártnak mint az SPD ezt előterjeszteni/kezdeményezni? Miért kívülről kell rámutatni erre a magától értetődő megbecsülésre a szabadságért és demokráciáért elhunyt áldozatok előtt?

3. kérdés az SPD-hez:
A '70-es évek kezdetén az SPD-közeli Friedrich Ebert Stiftung megerősítette azt az elhatározást, hogy a kényszeregyesítés folyamatáról, az azt követő elfogatóparancsokról, Közép-Németországban, vagyis az NDK-ban, K[elet]-Berlinben a tanúk megkérdezése alapján tájékoztatást ad. Ezt a „nyomozást" kortörténetileg eddig még nem dolgozták fel és nem hozták nyilvánosságra. Tulajdonképpen miért nem? A kényszeregyesítés eseményeinek 40. évfordulója kiváló lehetőséget nyújtana a nyilvánosság számára.
Az az SPD vezetés véleménye, hogy a legújabb német történelemnek ez a sötét fejezete általában és különösen a párton belül megfelelően ismert? A politikai valóság tagadása - hogy a szociáldemokratákat üldözték a kommunisták - nem vezetett-e a párton belül a kommunizmussal szembeni problémaérzékenység kínos gyengüléséhez, különösen a fiatal nemzedékek között? Lehetséges-e így egy őszinte és tisztességes német politikát folytatni?

 Ezért azt kérdezzük, elhatározott-e az SPD abban, hogy 40 évvel a kényszeregyesítés után „rábírja"a Friedrich Ebert Stiftungot arra, hogy nyilvánosságra hozza a szociáldemokraták kommunisták általi üldözéséről folytatott nyomozásának eredményét? Vagy azt hiszi a pártvezetés, hogy ezzel terhelné a „jó kapcsolatot" a SED-vel, és zavarná az enyhülés politikáját, ezért továbbra is elzárja az információkat a Friedrich Ebert Stiftungnál arról, hogy továbbra is üldözik a szociáldemokratákat a kommunisták?

4. kérdés az SPD-hez:
Az utóbbi időben számos találkozó történt az SPD funkcionáriusok, mint [Egon] Bahr, Brandt, [Erhard] Eppler, [Karsten] Voigt, [Oskar] Lafontaine, [Horst] Ehmke, [Hans-Jochen] Vogel, [Gerhard] Schröder és mások és a SED funkcionáriusai mint [Erich] Honecker, [Egon] Krenz, [Herbert] Häber, [Hermann] Axen, [Kurt] Hager, [Max] Reinhold, [Günter] Mittag, [Horst] Sindermann között.
Kérdezzük az SPD-t: Ezeken a találkozókon és megbeszéléseken felvetették-e ezeket a tényeket a szociáldemokraták kommunisták általi üldözéséről, elfogásáról, bebörtönzéséről, megöléséről?
Ha igen, hogyan reagáltak erre a SED funkcionáriusok, mi volt az eredménye ezeknek a megbeszéléseknek, milyen következtetéseket vont le belőlük az SPD?
Ha nem, akkor miért nem került szóba ez a téma, amelynek minden beszélgetés kezdetén ott lenne a helye?
Hogyan egyeztethető össze ez a magatartás az oly sokszor dicsért szociáldemokrata szolidaritással? Milyen érzésekkel beszélhetünk az elfogott és megölt szociáldemokrata ezrekért érzett felelősségről?
És mit érnek ezek a megbeszélések, ha az SPD képviselőit nem a mi szabadságon és a demokrácián alapuló elkötelezett erkölcsi értékrendünk irányítja, vagy tán a mai új SPD többé nem a kommunistákkal szembeni szociáldemokrata szabadságharccal azonosul?

5. kérdés az SPD-hez:
1945 után a kommunistáknak a szociáldemokratákkal szemben elkövetett bűneit nem lehet üres szólamokkal elintézni, vagy a világ előtt letagadni. Egy olyan - tradicionálisan a szabadság mellett elkötelezett párt - mint az SPD, nem járathatja le hitelét, és nem engedheti a felejtés áldozatául esni egy hazug „enyhülés" miatt a párt szabadságharcos történetének ezt az áldozatokkal teli fejezetét. Sokkal inkább méltányolható, ha úgy fogják fel ezt a valódi és őszinte „enyhülési" politikát az SED-vel, hogy levonják az elkövetett bűnök konzekvenciáit.
Ezért azt kérdezzük az SPD-től: miután már régóta állnak kapcsolatban az SED-vezetéssel, tájékoztatják-e végre az elkövetett bűnökről a nyilvánosságot?
Tovább haladva: követeli-e a párt a SED-től a kommunisták által üldözött szociáldemokraták rehabilitálását, azért, hogy az elkövetett bűnöket elítéljék és megbánják?
Kér-e az SPD az SED-től jóvátételt az elkövetett bűnökért; jóvátételt, ahogy ezt mi a SED Politikai Bizottságához írott nyílt levelünkben követeljük: hogy már valóban nincs több politikai fogoly az NDK-ban?

6. kérdés az SPD-hez:
Az SPD a náci diktatúra hajdani zsidó és más kényszermunkásainak kárpótlását is támogatta, sajátjává téve azokat. Üdvözöljük ezt.
Kérdezzük az SPD-t, hogy támogatja-e, azonosul-e az SED-hez írott nyílt levelünkben megfogalmazottakkal, kártérítési követeléssel az NDK fegyházaiban raboskodó és a szibériai konzentrációs táborokba kényszermunkára hurcolt szociáldemokratákért, vagy úgy gondolja az SPD, hogy a nácik és a bolsevikok alatt elkövetett bűnök kétféle megítélés alá eshetnek?

Mi a Kurt Schumacher Kör tagjai nem csak azért tevékenykedünk az ő neve alatt, mert elköteleztük magunkat szabadságharcos álláspontja mellett, hanem mert a kommunisták sokakat az ún. „Kurt Schumacher ügynökök" közül hosszú időre börtönbe zártak. Jogunk van ezeket a kérdéseket feltenni az SPD-nek. Végül is két diktatúrában vittük vásárra a bőrünket az SPD-ért, jelentős áldozatokat hoztunk a pártért.
Ez a mi erkölcsi-politikai álláspontunk, amelyek alapján ezeket a több mint jogos kérdéseket feltettük.
Követeljük a válaszokat a kérdéseinkre az SPD-től! Az SPD erkölcsi tartása és szavahihetősége függ az Önök válaszától, és az Önök jövőbeni magatartásuktól és politikájuktól a SED-del és a többi szovjet-kommunistával kapcsolatban.

A politikai jelentősége miatt a nyílt levelet másolatát elküldtük a nemzetközi sajtó, rádió, TV társaságoknak a demokratikus pártoknak a parlamenti és kormányszerveknek, intézményeknek, szövetségeknek, a külföldi képviseleteknek a Német Szövetségi Köztársaságban és a Szocialista Internacionálé tagpártjainak.

Baráti üdvözlettel:

Helmut Bärwald, Bonn - Dr. Günther Weber und Helmut Fieberg, Braunschweig-Hannes Schnakenberg, Bremen - Egon Kötting, Dortmund - Dr. Winfried Döbertin, Hamburg - Emil Bernt, Frankfurt - Wilhelm Wehner, Herford.

 

(Hermann Kreutzer)                                                                          (Robert Joepgen)

Ezen a napon történt augusztus 03.

1914

Németország hadat üzen Franciaországnak.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők