Szemelvények a jugoszláv határőrizet történetéből (1953–1955)

„1955. 11. 23.-án magyar repülőgép két esetben megsértette a Jugoszláv Népköztársaság légterét. […] a jelzett időben és helyen magyar repülőgép tartózkodott, […] azonban a kivizsgálás során megállapítottam, hogy a repülőgép vezetője nem tudta, hogy ő áttévedt a jugoszláv légtérbe. Amikor azt észrevette azonnal visszatért magyar területre. Tehát átrepülésének semmi célja nem volt, csupán tévedés következménye. […] A hivatalos ügy befejezésével a jugoszláv tagozat elnöke megkínált bennünket szendviccsel, édességgel, szilvapálinkával és sörrel.”

Bevezetés

A köztörténetírásból ismert, hogy az 1945-1948 között rendkívül szívélyes magyar-jugoszláv kapcsolatok Titonak a kommunista világból való kirekesztése után egyik napról a másikra szinte teljesen megszűntek. Ahogyan a két ország közötti "fagyás" a szovjet érdekek mentén, Sztálin utasításra következett be, ugyanúgy, az "olvadás" is moszkvai parancsra vette kezdetét, 1953-ban. Az "ötvenes évek" magyar-jugoszláv kapcsolatainak diplomáciatörténete, ha nem is teljes egészében, de ismert. Annál kevésbé feldolgozottak azonban a nagypolitikai döntések térségi, települési szintű következményei. A határ menti kitelepítések a közbeszéd szintjén is ismertek, a "nehéz éveket" a határterületeken megélő lakosság mindennapjairól azonban szinte semmit sem tudunk. Ugyanígy nem ismerjük a háborús hisztéria árnyékában tevékenykedő határőrizet történetét.

A határvidéki események kutatását az is megnehezíti, hogy az 1954 előtti forrásanyag - jelenlegi ismereteink szerint - rendkívül szegényes. Így arra is csupán utalnak az egykorú iratok és a még élő és emlékezni akaró szemtanúk, hogy az ÁVH kötelékébe beolvasztott határőrség az általa felügyelt területet lényegében kivonta a "polgári közigazgatás" hatásköréből, sőt számos összetűzésre került sor a lakosság és a határőrök, korabeli szóhasználattal élve: az "első vonalban küzdő harcosok" között. Ugyanakkor nincsenek pontos információink a "frontier" életmódot folytató határőrök mentalitásáról, motivációiról sem.

A Mura-Dráva határ legjelentősebb hidegháborús eseménye minden bizonnyal a Letenye-sziget, a határ pontos vonalának ismeretlensége miatt, 1951. december 21-i magyar megszállása volt. A megszállásra válaszul a jugoszlávok is katonaság telepítésével válaszoltak. A sziget megszállásának dokumentumai ma még feltáratlanok. Az is csupán a visszaemlékezők sejtése, hogy a két állam végül felvett valamilyen hivatalos kapcsolatot ennek a kérdésnek a rendezéséről. Így csupán gyanítható, hogy az 1952 nyarán végzett csapatkivonásra a Jugoszláviával történt egyeztetés után került sor. A későbbiekben határőrtisztek gyakran emlegették, hogy ha ebben az időben működött volna a határképviseleti rendszer, akkor talán nem vált volna olyan súlyossá a helyzet.

A határincidensek ügyében 1953. május 6-án a magyar Külügyminisztérium még elküldte szokásos évi tiltakozó jegyzékét Jugoszláviának, két hónappal később, július 13-án azonban Magyarország már kormányszintű jegyzékben tett javaslatot Belgrádnak a tárgyalásokra. Mindennek eredményeként 1953. utolsó negyedévében rendszeres magyar-jugoszláv vegyes bizottsági tárgyalások kezdődtek, majd felállították a határképviseleti rendszert is. Ez utóbbi egyeztető fórum hivatalosan is lehetőséget teremtett arra, hogy határincidensekről a magyar és jugoszláv határőrség tárgyalásokat folytasson, vagyis az egyes határszakaszok képviselői megkapták a jogot arra, hogy a fegyverek helyett szóban próbálják meg tisztázni a félreértéseket. (Ld.: 3. és 4. dokumentum) A határképviseleti rendszer létrejöttével egy időben a belügyminisztérium megtiltotta, hogy provokatív cselekményeket kövessenek el a határőrök a jugoszláv féllel szemben. A korabeli feszült állapotokat jól érzékelteti, hogy a tiltások jelentős része olyan cselekményre vonatkozott, melyek békeidőben elképzelhetetlenek lettek volna.

A magyar-jugoszláv viszony normalizálása azonban nem jelentette azt, hogy az "éberséget" a határőrizeti szervek csökkentették volna. Sőt, az "enyhülés" bizonyos értelemben éppen a határőrizet szigorítását eredményezte, hiszen a "hadiállapot" mérséklődésével a korábbi határőrizeti problémák rendezése került előtérbe.

Az alábbi források közlésekor betűhív átiratokat közlünk, tekintettel arra, hogy az egyes határőrtisztek korabeli íráskészségét is olyan történeti adaléknak tekintjük, mely figyelemre méltó. Az egyes iratok, annak ellenére, hogy keletkezésük szempontjából nem alkotnak egyetlen ügy csoportot, úgy véljük alkalmasak arra, hogy érzékeltessék az 1953-1955 közötti évek határőrizetének mindennapjait.

Ezen a napon történt április 18.

1949

Az Ír Köztársaság deklarálja az Brit Nemzetközösségből való kilépését.Tovább

1951

Aláírják a párizsi szerződést. Létrejön az Európai Szén- és Acélközösség, az Európai Unió alapja.Tovább

1955

Hegedüs András a miniszterelnök.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők