Tiltakozások a szovjet–magyar közös vállalatok létesítése ellen

„Azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni […], és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna […]. Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak.”

Bevezetés

Árucsereforgalmi egyezmény megkötése céljából 1945 augusztusában Moszkvába repült Gerő Ernő kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, valamint Bán Antal iparügyi miniszter. A magyar részről eredetileg 25 millió dollár volumenű kereskedelmi szerződés lényeges kibővítése is gondot jelentett a kormánynak, ezen felül azonban Gerő Ernő parafált egy olyan általános gazdasági egyezményt, amelynek részleteit -- mint Miklós Béla miniszterelnök rögzítette - Bán Antal olyan formában és a sürgősség olyan hangsúlyozásával terjesztette elő, melyek aggodalmasnak látszottak.

Az aggodalom jogos volt. Szovjet részről egy olyan gazdasági együttműködési javaslatot tettek, amely a mezőgazdasági szakemberek cseréjén, gépesítési központok létesítésén alapult; közös magyar-szovjet kohó- és vasipari vállalatok, közös bauxitkutatások, alumíniumgyárak, olajvállalatok, szénbányák, erőművek, műtrágyagyárak, gépgyárak, hajózási vállalat, légi közlekedési, valamint gépkocsi-forgalmi vállalat létesítését, magyar-szovjet bank alapítását javasolva kilátásba helyezte, hogy elősegítik vegyes vállalatok létesítését más területen is. A tervezet a közös vállalatokban való szovjet és magyar anyagi (tőke és felszerelés) és a vezetési részvétel arányára, a bevételek elosztására, a legfontosabb együttműködési feladatokban ellenőrző bizottság létrehozására, valamint az aláírt egyezmény 5 éves élettartamára vonatkozó előírásokat tartalmazott.

A Gerő Ernő és Mikojan, Anasztász Ivanovics által 1945. augusztus 27-én aláírt keretegyezmény - kétségkívüli ígéretessége ellenére - a jóvátételre és a Magyarországot megszálló szovjet katonaság ellátására vonatkozó kötelezettség mellett további nagy gazdasági és - főleg - politikai megterhelést jelentett az ország számára. Gerő Ernő már 1945. augusztus 29-én tájékoztatást adott a minisztertanácsnak a látogatásáról, ennek részletes kormányszintű megtárgyalására azonban csak 1945. október 12-én, majd október 24-én került sor. Közben főleg a Kisgazdapárt berkeiben folytak a viták. Féltették az ország függetlenségét az erős partner befolyásától, aggódtak a nyugati tőke érdeklődésének megcsappanásától, tartottak Anglia mintegy 400 millió dollárt jelentő érdekeltségének kivonásától, nem utolsó sorban pedig a kommunista befolyás megnövekedésétől, az ország polgári jellegének várható elvesztésétől. Mérlegelték ugyanakkor a szovjet anyagi segítség értékét például a jóvátétel teljesítése szempontjából, s féltek, hogy vonakodás esetén olyan bizalmatlan, sőt rideg légkör alakulhat ki, amely Moszkvát felmentené attól, hogy egyáltalán segítséget nyújtson az országnak. Felmérték a helyzetet a napirendre tűzött választások szempontjából is, s elutasítás esetén a Kisgazdapárt ellenzékbe vonulásának, kettészakadásának, a jobboldal felerősödésének a veszélyétől, éles belpolitikai harcoktól tartottak. Tudatában voltak annak is, hogy a potsdami egyezmény alapján a Szovjetuniónak jutott magyarországi német vagyon az alakuló közös vállalatokhoz való szovjet hozzájárulás részét képezhetné, de tisztában voltak azzal is, hogy a szovjetek működtethették volna ezt a magyar gazdaság érdekeinek figyelembevétele nélkül is, avagy akár leszereltethettek volna minden volt német gyárat, felszerelést, és elszállíthatták volna ezeket Oroszországba.

Ezek az egymásnak ellentmondó szempontok határozták meg a kormány nem kifejezetten baloldali, s nem munkáspárti tagjainak magatartását. A minisztertanács ülésén leghatározottabban Vörös János honvédelmi miniszter lépett fel az ellen, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány rövid működési időszakában olyan nemzetközi megállapodásba bocsátkozzék, amely a következő kormányok működését évekre meghatározná. Álláspontjával szembeni értetlenségen felindulva - a minisztertanácsi ülések esetében szokatlan módon - "Ha tréfának tekintik a dolgot, akkor kénytelen vagyok az ülést elhagyni" megjegyzéssel eltávozott a tárgyalásról.

Gróf Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a másik határozott hangvételű tiltakozó. Hangsúlyozta, hogy "nem kisgazda, nem párttag és így érdektelenül szól a kérdés tárgyi részéhez, de a maga részéről arra a konklúzióra jut, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államok és a Brit Unió kormányához kérdést kell intézni, hogy véleményüket kifejezhessék. "Hangsúlyozta, hogy "tudomása szerint negatív álláspontot foglaltak el, legalábbis a rendelkezésére álló hírek szerint." "Magyarország - mondta - jelenleg még nem kötött békét. Nemcsak a Szovjetunióval áll szemben, hanem mindazokkal, akikkel fegyverszünetet kötött." "Meg kell ismernünk a másik két kormány felfogását."

A kormány azonban 1945. október 12-én végül elfogadta az együttműködési megállapodást. A kormányfő erről a szovjet kormányt, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot is átiratban értesítette.

Rövidesen kitűnt, hogy a közös vállalatok létrehozása ellen tiltakozók aggályai nem voltak indokolatlanok. 1945. október 15-én az Egyesült Államok moszkvai nagykövete jegyzékben jelentette be kormánya érdeklődését a megállapodás iránt, s a három győztes nagyhatalom együttműködésének a lehetőségét tartotta kívánatosnak. Hasonló tiltakozó jegyzéket adott át a szovjet kormánynak a moszkvai angol nagykövet is. Október 31-én az Egyesült Államok a magyar kormánynál is memorandumban tiltakozott a szovjet-magyar megállapodás ellen.

Miklós Béla miniszterelnök csak november 9-én küldte meg a minisztertanács október 12-ei ülésén elfogadott határozatát és az említett amerikai és angol tiltakozások szövegeit a Nemzetgyűlés elnökének. "Az egyezmény minisztertanácsi tárgyalásán - írta - irányadó elvként fejeződött ki, hogy az egyezmény elvi kikötései az egyes részmegállapodásokat nem érintik és a szerződő feleknek teljesen szabad akarati elhatározása van a tekintetben, hogy milyen tárgykörben, milyen értékű és általában milyen feltételeket tartalmazó szerződést létesítenek. Ennek folytán az általános megállapodás a részmegállapodások tekintetében sem jelent még kötelezettséget." Külön hangsúlyozta, hogy a másik szerződő fél, vagyis a Szovjetunió részvétele a közös vállalatokban, "33%-nál több nem lehet és nem is szokásos többet biztosítani."

A Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága - némi vita után - 1945. december 20-ai ülésén, s ugyanazon a napon a Nemzeti Főtanács is jóváhagyta a megállapodást. Erről a külügyminiszter értesítette a három nagyhatalom képviseleteit. Szovjet részről december 26-án ratifikálták az egyezményt s az okmányok kicserélésére 1946. január 10-én Budapesten került sor.

Közben volt egy jelentős eseménye a magyar közéletnek: az 1945. november 4-én megtartott országgyűlési választásokon győzött a Kisgazdapárt. A most már nem ideiglenes kormány létrejöttének lehetővé válása az egyezmény megkötésével szembeni egyik aggály elestét jelentette, ugyanakkor az ellenzők pozícióit meg is erősítette. Ez jutott kifejezésre Miklós Béla miniszterelnök által a Nemzetgyűlés elnökéhez intézett már említett levelében.

Az amerikai és az angol jegyzékek, valamint a magyar belpolitikai változások mindenesetre elhúzták, bizonyos fokig módosították a szovjet kormány állásfoglalását. A korábbi banki, mezőgazdasági, szénbányászati, gépkocsi közlekedési, vegyipari, stb. közös vállalat létrehozásának terveiből csak négy vállalat alapítása maradt előtérben - a légközlekedési, a hajózási, a bauxit-alumíniumipari és az olajipari szovjet-magyar vállalat terve.

A magyar kormány 1946. január 23-án jelölte ki azt a bizottságot, amely a Budapestre érkező szovjet küldötteket a keretszerződés alapján az egyes vállalatok működésének alapelveit, alapszabályzatát kidolgozta. A bizottság vezetését a minisztertanács Gordon Ferenc pénzügyminiszterre bízta.

A tárgyalások heteken, az olajipari és a bauxit-alumíniumipari vállalatok esetében hónapokon át húzódtak. Ezeknek a vitáknak a nyomon kísérése, általános politikai, gazdasági, nemzetközi, alkotmányjogi vonatkozásainak feltárása - bár a minisztertanácsi jegyzőkönyvek (MOL - XIX-A-83-a-1945-1946 - Magyar Országos Levéltár - Minisztertanácsi - jegyzőkönyvek és mellékleteik - 1945-1946) alapján is nyomon követhető a legfontosabb vonulatuk - a történetírás szép feladatát képezhetné. A tárgyalások jellegét, szellemét, a korábbi aggályok jogosultságát élesen megvilágította Gordon Ferencnek az első szovjet-magyar vegyes bizottsági ülés tapasztalatai nyomán a Gazdasági Főtanács 1946. február 14-én tartott beszámolója.

Ezen a napon történt augusztus 13.

1961

A keletnémet állampolgárok egyre fokozódó mérvű elvándorlása miatt, Berlinben az NDK hatóságai nagy létszámú csapatokkal lezárják a város...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők