Bevezetés 

Hatvan évvel ezelőtt a minisztertanács 1946. november 22-ei ülésén Gyöngyösi János külügyminiszter megdöbbenést keltő bejelentést tett a csehszlovák hatóságoknak az előző napokban a felvidéki magyarok Cseh- és Morvaországba való áttelepítése, szétszórása ügyében indított akciójáról.

Ez a magyarság elleni intézkedés-sorozat újabb szakaszának kezdetét jelentette. A háborút a győztesek oldalán befejező Csehország és Szlovákia politikusait az államuk egységének - Kárpátalja nélküli - visszaállítására irányuló szándékok vezették. Ez tükröződött az 1945. április 5-én közzétett kassai kormányprogramban is. Beneš Köztársasági elnök egyértelműen leszögezte, hogy

Már 1945 elejétől kezdve lépésről-lépésre korlátozták a felvidéki magyar lakosságot: az aktív németellenesek, az antifasiszták kivételével megfosztották őket az állampolgárságtól, nem vehettek részt a nemzeti bizottságokban, a nemzetgyűlésben, megvonták tőlük az aktív és a passzív választójogot, magyar vidékeken a nemzeti tanácsokat nem a lakosság választása, hanem kinevezés útján hozták létre, bezárták a magyar tannyelvű iskolákat, megtiltották a magyar nyelvű istentiszteletek tartását ott, ahol 1938. október 6-a után vezették be, megszüntették a magyar evangélikus egyház autonómiáját, eltávolították a magyarokat a közszolgálatból, a csehszlovák hadseregben magyarok nem lehettek tisztek és altisztek, a magyar jogászokat és közjegyzőket hivatalvesztésre ítélték, lehetővé tették a magyar származású magánalkalmazottak azonnali elbocsátását, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák segélyt nem kaphattak, háborús káraikért sem részesülhettek kártérítésben, munkaszolgálatra kötelezték őket, vagyonukat több rendelettel korlátozták, az elkobzott földjeikből csak szlovák származásúak részesülhettek, a tőlük elvett ipari berendezésekért kárpótlást nem kaphattak, lakásaikat elvették a városokban, az idősek elvesztették nyugdíjukat, az őslakos magyarokat minden eszközzel igyekeztek rávenni arra, hogy szlováknak mondják magukat, az 1938. után a felvidékre települt vagy nacionalistának minősített magyarok tízezreit utasították ki, és dobták át Magyarországra. A jogellenes rendelkezések és a felszított nacionalista indulatok elviselhetetlenné tették a magyar lakosság helyzetét.

A csehszlovák kormány - Beneš elgondolásának megfelelően - végleges megoldásra törekedve memorandumban kérte a győztes nagyhatalmak hozzájárulását a szudeta-németek és a felvidéki magyarok teljes kitelepítéséhez. A potsdami értekezlet azonban csak a németek kitelepítését hagyta jóvá, a magyarok ügyében viszont felszólította az érdekelt két kormányt, hogy tárgyalások útján rendezzék a kérdést.

Csehszlovák részről szorgalmazták a tárgyalások mielőbbi megkezdését. Abból indultak ki, hogy számításaik szerint Magyarországon mintegy 450 000 - 500 000 szlovák él, és remélve, hogy ezeket sikerül rábeszélniük a hazatelepülésre, egy lakosságcsere keresztülvitelével sikerül felszámolni a 700.000 lélekszámú szlovákiai magyarság jelentős részét.

A magyar kormány ezzel szemben a békeszerződés aláírásáig nem kívánt belebocsátkozni ilyen cserébe, hiszen ez a magyarok által lakott területek visszacsatolásával kapcsolatos reményeiket tehette teljesen illuzórikussá, mégis a szlovákiai magyarság üldözésének leállítását, helyzetük konszolidálását remélve, hosszabb tárgyalás után elfogadta azt.

Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény értelmében a csehszlovák fél lehetőséget kapott arra, hogy annyi magyart telepítsen át, amennyi magyarországi szlovák önként áttelepül Csehszlovákiába. A csehszlovák kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy a lakosságcsere lebonyolításának idejére nyugalmi állapotot biztosít a jogon kívüli helyzetben tartott magyarság számára, felfüggeszti magyarellenes törvényeinek és rendelkezéseinek végrehajtását. A magyar kormány ezzel szemben - szuverenitásának részbeni feladásával - hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovák kormány saját tetszése szerint összeállított bizottságot küldjön Magyarország szlovákok által lakott részeire az áttelepülők toborzása céljából. Elfogadta azt is, hogy a szlovákok jelöljék ki a Felvidékről áttelepítendő magyarokat.

A szlovákiai magyarok helyzetével kapcsolatos elvárások nem teljesültek: az egyezmény ellenére folytatódtak a vagyonelkobzások, továbbra sem biztosítottak ellátást az elbocsátott tisztviselőknek, nyugdíjasoknak. E sérelmek ismételt szóvá tétele miatt lelassultak, elhúzódtak a lakosságcsere végrehajtásával kapcsolatos tárgyalások.

Csalódott azonban a csehszlovák fél is. A hatalmas apparátussal folytatott propaganda ellenére csak 92390 magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, sőt a csehszlovák részről összeállított névjegyzék átvizsgálása után, ennek mintegy harmadát a magyar Áttelepítési Kormánybiztosság nem fogadta el, mivel a magyarországi infláció legnehezebb időszakában végzett toborzás során anyagi okokból sok nem cseh és nem szlovák személy is jelentkezett, sokan pedig visszavonták az áttelepülésre vonatkozó nyilatkozatukat.

A lakosságcseréhez fűzött reményeik részbeni szétfoszlását látva a csehszlovák kormány a párizsi békekonferenciához fordult. Kérte, hogy kötelezzék Magyarországot 200 000 szlovákiai magyar befogadására. E kérés teljesítését azonban csak a szovjet fél támogatta, a nyugati hatalmak elfogadhatatlannak találták.

A nagyhatalmak magatartását látva a csehszlovák politikusok úgy határoztak, hogy a nemzetközi fórumok kikapcsolásával belügyi kérdésként fogják megoldani a magyar lakosság felszámolását. A békeszerződés aláírása előtti feszült időszakban a cseh és a szlovák nemzeti szervek 1946. augusztus 6-án és 7-én Pozsonyban tartott értekezletükön - a köztársasági elnök 1945. évi 88. számú általános munkakötelezettséget elrendelő dekrétumára hivatkozva döntöttek arról, hogy az észak-csehországi Szudéta-vidéken a németek kitelepítése miatt előállt munkaerőhiányt belső lakosság-átcsoportosítással, elsősorban a dél-szlovákiai, egy tömbben élő magyar lakosság áttelepítésével, azaz szétszórásával oldják meg. Egyben a magyar lakosságú terület szlovák telepesekkel való benépesítését is elhatározták.

A magyarok ellen végrehajtott deportálás jellegű, vagyonelkobzással járó akció 1946. november 17-19-én a Felső-Csallóközben kezdődött, s fokozatosan terjesztették ki a keleti települések felé. A sorra került falvakat katonai egységek zárták körül, majd előre elkészített névjegyzék alapján felszólították a családokat a csomagolásra. Az áttelepítésre ítélteket egy Utasításban tájékoztatták a további sorsuk alakulásáról, a magukkal vihető élelemről, háztartási felszerelésekről, illetve ingatlanaik, a gazdaságban alkalmazható lovaik, marháik, gépeik kötelező visszahagyásáról, azaz elkobzásáról. Az áttelepítés során nem voltak tekintettel sem a gyermekekre sem az aggokra, bár erre a 88/1945. sz. elnöki dekrétum nem nyújtott törvényes alapot. Nem tartották be még a csehszlovákiai német deportálásnál alkalmazott emberiességi szempontokat sem. 1946. decemberében a magyar családok jelentős részének kényszerű eltelepítése mínusz 22 Celsius fokos hidegben történt. A rosszul öltözött gyermekeket és nőket nyitott katonai teherautókon szállították ki a vasúti állomásokra, sok esetben 30-40 kilométer távolságra. A szállítóvagonok fűtéséről nem gondoskodtak. Több haláleset is történt. Megérkezésük után rabszolga vásárra emlékeztető esetek történtek velük, a cseh gazdák a testi erőnlét alapján válogatták ki maguknak a munkaerőket.

A széttelepüléstől, családi kapcsolataik, vagyonuk elvesztésétől megriadt magyar lakosság tömegesen próbált átmenekülni az anyaországba. Ez újabb atrocitásokhoz vezetett. A magyar kormány a február 27-i megállapodás durva megsértése elleni tiltakozásaként felfüggesztette a lakosságcsere lebonyolításáról folytatott tárgyalásokat. Magyarázatot kért a csehszlovák kormánytól. Több baloldali személyiség, így Böhm Vilmos, Szakasits Árpád, Supka Géza, Károlyi Mihály közvetlenül Beneš elnökhöz [popup title="„a cseh demokrácia kiemelkedő képviselőjéhez fordult [!]"" format="Default click" activate="click" close text="Böhm Vilmos válogatott politikai levelei. 1914–1949. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta Szabó Éva és Szűcs László. Napvilág Kiadó. Bp., 1997. 339–342., 357–361.; Károlyi Mihály levelezése V. 1945–1949. Szerkesztette Hajdu Tibor. Napvilág Kiadó. Bp., 2003., 300–310.; Supka Géza leveleit lásd: Világ. 1946. december 1. "] Beneš azonban szemforgató módon hárította el a megegyezést kereső közeledést.

„A két világháború közötti időben gyakorolt kisebbségvédelem - írta többek közt válaszként Károlyinak - ahelyett, hogy nyugalmat és békét hozott volna, német és magyar részről olyan visszaélésekre vezetett (revizionista célok szolgálatában), amelyek egyenesen a második világháborút eredményezték. Ilyen teljes és tragikus kudarc után a kisebbségvédelemmel nem lehet tovább kísérletezni. [...] Sajnálom, hogy egyes, a csehszlovák törvényekkel ellentétben álló incidensek megtörténhettek, de ilyen esetekben a kormányhatóságok azonnal közbeléptek és hasonló incidensek megismétlődését megakadályozták" - állította, mintha nem lett volna tudomása arról, hogy a deportálásokat és más intézkedéseket a csehszlovák hatóságok kezdeményezték.

A csehszlovákiai magyarság sorsa azonban nem maradhatott a csehszlovák állam belügye vagy Csehszlovákia és Magyarország közötti vita tárgya. A magyarok elleni intézkedések élesen ellenkeztek a második világháborúban győztes hatalmak által meghirdetett és általánosan elfogadott emberi szabadságjogokkal és demokratikus eszményekkel. A magyar kormány és a szellemi élet vezetői ezekre az erkölcsi értékekre hivatkozva fordultak ismételten a nyugati hatalmakhoz egyházi fórumokhoz.

[popup title="1947. február 5-én pedig VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordult segítségért." format="Default click" activate="click" close text="Mindszenty József: Emlékirataim. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1989., 144–150. „A csehszlovák hatóságok – írta a hercegprímás – embertelen eszközökkel hozzáfogtak a szlovákiai magyar kérdés egyoldalú megoldásához, azért, hogy fait accompli-t (bevégzett helyzetet) teremtsenek. Mindenekelőtt a dél-szlovákiai magyar vidéknek Magyarországgal való ethnikai összefüggését akarják megszüntetni. Ezért november 17-én elkezdték a magyar falvak lakosságának rendszeres deportálását a fasiszták által végrehajtott deportálásokhoz hasonló módon. [...] Elődöm és a magyar püspöki kar fellépése annak idején megakasztott a zsidó deportálásokat, és ilyen módon mintegy 200 000 magyarországi zsidó menekült meg. Kötelességemnek érzem, hogy mikor a katolikus magyar híveket, másfél évvel a háború befejezése után ilyen brutális módon deportálják, ezeréves otthonukból, templomuk, temetőjük, és iskoláik mellől, kérjem a világ közvéleményének támogatását a deportálások megszüntetéséhez.” "] A nemzetközi sajtó hírt adott ezekről a táviratokról. A magyar hatóságok követelésére, de főleg a nyugati közvélemény - és egyes utalások szerint az amerikai külügyminisztérium üzenetének - hatására a csehszlovák kormány 1947. február 23-án megszüntette a szlovákiai magyarok széttelepítését. Az 1946. novembere és 1947. februárja között áttelepített mintegy 80 000 felvidéki magyar helyzete azonban továbbra is válságos maradt, mivel sokan a későbbiekben sem tudtak visszatérni szülőföldjükre, mert házukat, földjeiket és ingóságaikat a szlovák hatóságok időközben elkobozták, elárverezték vagy kiutalták a szomszédos országokból, részben éppen Magyarországról odatelepített szlovákoknak.

A deportálások megszüntetéséhez egyébként a csehszlovák fél azzal a kikötéssel járult hozzá, hogy a magyar kormány engedélyezze az általuk korábban, összeírt és áttelepülésre több hónapja váró szlovákok közül 3000 család azonnali átköltözését - illetve vegyen át ennek megfelelő számú szlovákiai magyar családot. Ezzel azonban újabb viták indultak, mivel főleg vagyontalan vagy szegényebb sorsú magyarországi szlovák jelentkezett áttelepülésre, míg a szlovákiai magyarok közül az ottani hatóságok elsősorban nagygazdákat jelöltek ki a cserére. (5. számú forrás) (Az egyezmény értelmében figyelembe kellett venni az áttelepítendők vagyoni és foglalkozási rétegződését és arányosan kellett volna végrehajtani a cserét.) Az áttelepülők egyébként ingóságaikkal szabadon rendelkezhettek, ingatlanaikért viszont attól az államtól kellett kárpótlást kapniuk, amelybe áttelepültek. Ennek az előírásnak a realizálása vált szinte lehetetlenné a csehszlovák eljárás miatt - és többek között ezért - vagyis a befogadó hely biztosítása miatt - vált sürgetővé a magyarországi németek kitelepítése.

Csehszlovák részről számos más, a lakosságcserét közvetlenül vagy közvetve érintő intézkedést tettek. Így még 1946 végén a párizsi békekonferencián igényt jelentettek be öt Pozsonyhoz közel eső magyar községre, - közülük végül hármat csatoltak át - ami újabb lakosságmozgatási kérdéseket vetett fel. Népbírósági rendelkezéseiket úgy módosították, hogy magyarokat már kisebb jelentőségű vád alapján is háborús bűnössé nyilváníthassanak és így a lakosságcserén kívül - minél több személyt áttehessenek a határon. Több tízezer háborús bűnösnek vagy revizionistának nyilvánított magyart akartak ilyen címen kiutasítani - végül azonban „csak" 999 ilyen személy átvételére került sor. Ugyanakkor nem kívánták beleszámítani a lakosságcserébe azokat, akik a csehszlovák hatóságok eljárása elől menekültek át Magyarországra.

A csehszlovák kormány nem volt hajlandó hazaengedni azokat a magyar nemzetiségű volt hadifoglyokat, akiket az 1938. november 1-e után Magyarországhoz csatolt felvidéki területről a magyar hadsereghez hívtak be katonának. Egyes városokban - így Érsekújváron - a polgármester falragaszokon szólította fel a lakosságot, hogy az utcán ne beszéljenek magyarul, megtiltották azt is, hogy a hivatalokban a tisztviselők a felekkel magyar nyelven érintkezzenek. A pozsonyi nemzeti bizottság végzéseket adott ki a magyar lakásbérlőknek, arról, hogy bérletüket megszünteti és lakásukból kilakoltatja őket. Egy részüket a Pozsony melletti Ligetújfaluban, a

Ezeket - és a hasonló intézkedések sorát - kiegészítette a csehszlovák sajtó, különösen a magyarországi szlovákok közötti kivándorlási agitációt szolgáló, de egyben Magyarország és a magyarság nemzeti önérzetét mélységesen sértő szlovák nacionalista szervezet Magyarországon kiadott Sloboda című szlovák nyelvű lap hamis propaganda-tevékenysége.

Ugyanakkor a Szlovákiából áttelepült vagy menekült demokratikus kötődésű magyar értelmiség, amely egyre határozottabban fogalmazta meg a lakosságcserével, a deportálásokkal a felvidéki helyzettel kapcsolatos észrevételeit, kritikáját mind a szlovák, mind a magyar szervek, hatóságok irányába, Magyarországon nem kapott szervezkedési lehetőséget, véleménynyilvánítási fórumot - tevékenységüket a későbbiekben is jórészt elhallgatták.

Rákosi Mátyás és Farkas Mihály 1947 júliusának végén a vitás kérdések rendezése céljából látogatást tett Csehszlovákiában. Az útjukról szóló jelentésben többek között a következő megjegyzés szerepel: Az amerikai reakciós körök az idén februárban Gyöngyösinek, a volt magyar külügyminiszternek Párizsban tartózkodásakor azt javasolták, hogy ne hajtsa végre az önkéntes népcserét se, hanem provokáljon konfliktust a két ország között, és ezzel tegye lehetővé, hogy az UNO [ENSZ] mint döntőbíró beavatkozzék. Mi magyar kommunisták ezt már akkor csak a

Ők - feltehetőleg szovjet intenciók alapján - más megoldást kerestek. A csehszlovákiai és a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, annak fejében, hogy a felvidéki magyarok megkaphatták a csehszlovák állampolgárságot, megindult az Új Szó, a csehszlovákiai magyarok napilapja, megnyitottak néhány magániskolát, majd mindkét ország csatlakozott a KGST-hez és 1949. április 16-án aláírták a magyar-csehszlovák barátsági együttműködési, kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, a Magyar Dolgozók Pártja vezetői a két ország közötti kapcsolatokat úgy állították be, mintha az összes kérdést rendezték volna. (A hivatalos történetírásban 1989-ig lényegében ez az álláspont érvényesült.) A felvidéki magyarság ellen 1945-től folytatott nacionalista hadjárat azonban annyi sérelmet keltett a magyarságban - és okozott félremagyarázást a cseh, de főleg a szlovák nép körében, amelynek érzelmi, lelki feldolgozása, tudományos, történészi elemzése, főleg helyrehozása generációk türelmes munkáját igényelte - és igényli mind a mai napig.

A csehszlovákiai magyarok sorsát kezdettől fogva meghatároztqa, hogy Kelet-Európát a Szovjetunió szállta meg, amely a szláv államokra nagyobb bizalommal tekintett, segítette törekvéseiket. Másrészt a két világháború közötti demokratikus, majd jórészt németellenes politikája miatt Csehszlovákia Nyugat-Európában is rokonszenvet élvezett. Ezek birtokában vihette keresztül a németekkel és a magyarokkal szembeni szélsőségesen nacionalista politikáját.

Erősen hatott a kelet-európai eseményekre az 1946. decemberében Sztálin, Tito, Dimitrov, Molotov, Bierut és Beneš díszelnökletével Belgrádban tartott szláv kongresszus. Ennek kiáltványa hangsúlyozta ugyan, hogy a szláv népek nem kívánnak hatalmi tömböt alkotni, de megszilárdította a szláv népek összetartozásának tudatát, felerősítette a más nemzetekkel szembeni fellépésük biztonságát.

A magyarokkal kapcsolatos szlovák politikát közvetlenül befolyásolta az a hatalmi harc, amely a cseh és a szlovák fél között a két államrész egyesítése körül folyt. Ugyancsak árnyalja a képet az 1946 nyári választás eredménye, amelyen Szlovákiában 62%-os választási győzelmet ért el - a magyarországi Kisgazdapártnak nagyjából megfelelő - Demokrata Párt. A magyarokkal szembeni nacionalista politika belső feszültségek levezetésének eszközéül is szolgált.

A már közzétett, illetve

 figyelmet érdemel a kérdéskör több összefüggése. Talán az alábbiakban felidézett dokumentumok is kellően bizonyítják, hogy már a megjelent és részben említett publikációkon túl időszerű napirendre tűzni a szlovák-magyar kapcsolatok egészének átfogó és részletes feldolgozását.