A demokrácia megmentésének elbukott kísérlete

„Nagy Ferenc, Varga Béla és társai szökése után, Dinnyés Lajos miniszterelnöksége és Dobi István pártelnöksége kezdetén, a válság gyors megoldása következtében a Független Kisgazdapárt jobbszárnya a pártonkívüli képviselők, és az egész reakció meglepetésében és félelmében visszahúzódott minden akciótól.” – A közölt rendőrségi jelentések Z. Szabó Istvánról és a Kisgazdapárt belső ellenzéki, ún. Alkotmányvédő csoportjának tevékenységéről számolnak be.

Bevezetés

1945 hatvanadik évfordulója kapcsán többen vitatták, hogy újabb megszállás vagy felszabadulás történt-e hazánkban. Akkoriban elegáns megoldásként „a német megszállás után" kifejezéssel jelölték a második világháborút követő éveket. Még jogszabályokban is ezt a formulát használták. A nemzet nem érezte felszabadulásnak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyeihez kötött, a Vörös Hadsereg korlátlan hatalma alatt kialakult helyzetet, de nem merték megszállásnak nevezni azt. Először akkor mertek reménykedni abban, hogy megszabadulnak a diktatúráktól, amikor 1945 novemberében a nemzet - a szovjet presszió ellenére - megválasztotta a polgári, paraszti többségű parlamentet, az új kormányt, amely azután megalkotta a köztársasági alkotmányt. A bizakodás pedig addig tarthatott, amíg ez a parlament és kormány tartotta kezében - ha jórészt formálisan is - az ország vezetését.

A sztálinista szélsőséges erők kezdettől fogva azon munkálkodtak, hogy a nemzet akaratának megmásításával egy szovjet típusú rendszert alakítsanak ki. Ez a törekvés fokozatosan teret nyert. A demokratikus erők, a Kisgazdapárt, valamint a Szociáldemokrata Párt egy része bízott a nyugati hatalmak támogatásában, és - az európai hagyományokra hivatkozva - bizonyos ellenállást mutattak. Ezt szovjet részről azonban csak addig vették tudomásul, amíg el nem hidegültek kapcsolataik a nyugati hatalmakkal. 1946 végén, 1947 elején, a háborús feszültséget idéző helyzetben a Szovjetunió Magyarországon is az általa megszállt környező országokhoz hasonló rendszert akart mielőbb bevezetni.

A diktatúra kialakítására irányuló intézkedések közül csak utalunk arra, hogy megrendezték a „köztársaság elleni összeesküvők" konstrukciós pereit, megfélemlítették, háttérbe szorították, letartóztatták, emigrációba kényszerítették a számukra nem megfelelő politikusokat, így magát a miniszterelnököt is, Nagy Ferencet; keresztülvitték a gazdaság jelentős részének államosítását, napirendre tűzték a társadalmat megterhelő hároméves tervet, miközben elhárították a külföldi segítséget jelentő Marshall-tervet; nem utolsó sorban pedig kierőszakolták - a választójog előzetes megnyirbálásával, a választók egy részének kizárásával -, az új parlamenti választások megrendezését, amely számukra a hatalom átvételét biztosította.

A megfélemlített, kétségbeesett polgári politikusok kapkodó ellenakciói ismertek. (L. elsősorban Vida István: A Független Kisgazdapárt politikája 1945-1947. Budapest, Akadémiai, 1976. 241-326.) A kommunista irányítás alatt álló állambiztonsági szervek is élénk figyelemmel kísérték szervezkedéseiket. Megbízottaik, a jelek szerint maguk a Kisgazdapárt tagjai, naponkénti jelentéseket készítettek az egyes csoportokról és személyekről. E jelentések adtak lehetőséget számukra az ellenakciók megszervezésére, a vezetők megfenyegetésére, ellenük eljárások megindítására.

1947 nyarán úgy látszott, hogy sikerül szétdarabolni meggyöngíteni a Kisgazdapártot. Rákosi Mátyásék nyíltan felléptek követeléseikkel, és napirendre tűzték a parlamenti többség megszerzését, „demokratikus" úton a számukra hatalmat biztosító új választások megrendezését.

Az ország politikai akaratának megtörésére, átformálására irányuló kommunista akció ellen a „fordulat évében" az utolsó ellenállást a Kisgazdapárt egyik alapító tagja, a parasztság körében nagy befolyással rendelkező B. Szabó István szervezte. 1944 decemberétől a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára, 1945 augusztusától a Kisgazdapárt Politikai Bizottságának tagja és a párt egyik alelnöke, 1946 februárjától december 18-ig pedig a Nagy Ferenc-kormány államminisztere volt. Az általa szervezett „alkotmányvédő" csoport Nagy Ferenc programjának érvényben tartását, a Kisgazdapárt egységének megőrzését tekintette a legfőbb céljának.

A kommunista párt, illetve a szovjet politikának behódolt kisgazdapárti vezetők ellenakciói miatt azonban a szervezkedés ellankadt.

A végeredmény ismeretes: az 1947. augusztus 31-én megtartott ún. kékcédulás országgyűlési választásokon a Független Kisgazdapárt elvesztette többségét, 68 mandátumot kapott, míg a Kommunista Párt 100, a Szociáldemokrata Párt 67 képviselői helyet szerzett.

B. Szabó István 1947. augusztus 12-én kilépett a pártjából, és csatlakozott a Magyar Függetlenségi Párthoz, de a választásokon már ő sem indulhatott, mivel az Országos Választási Bizottság törölte a képviselőjelöltek sorából. Visszavonult a közéletből 1956. november 2-4-ig azonban államminiszterként részt vett Nagy Imre kormányában. A Legfelsőbb Bíróság ezért három év börtönre ítélte. 1959-ben szabadult, egy ideig fizikai munkából élt, majd 1965-től Békésen - a 83 holdas gazdaságából számára meghagyott - másfél holdas kertjében gazdálkodott.

Tildy Zoltán, aki B. Szabó Istvánt lebeszélte a demokratikus érdekek képviseletéről és védelméről, egy esztendő múltán, 1948. augusztus 5-én, a Kommunista Párt nyomására, kénytelen volt lemondani a köztársasági elnöki tisztjéről. Házi őrizetbe került. 1956-ban ő is államminiszterként vett részt Nagy Imre kormányában, őt is letartóztatták 1957-ben, és hatévi börtönbüntetésre ítélték. Utolsó éveiben, visszavonultságban egy másfélszobás lakásban élt.

Ennyi szabadságot és egyenlőséget hozott a „német megszállás utáni" időszak a szovjetrendszer megvalósítását ellenző, és annak fejet hajtó kisgazdapárti politikusoknak.

***

Az alábbiakban az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltárában őrzött számos jelentés közül adunk közre néhány dokumentumot a B. Szabó István által szervezett „alkotmányvédő" csoport próbálkozásairól. A dokumentumok többsége rendőrségi jelentés, amelyek meglehetős elfogultsággal tárgyalják a FKP belső viszonyait. Ismeretes a politikai rendőrség lényegében az MKP kezében volt, így a hangulatjelentések a kommunisták felfogását tükrözik vissza.

Ezen a napon történt január 16.

1914

Az Osztrák–Magyar Monarchia vízre bocsátja a Szent István csatahajót.Tovább

1916

I. világháború: Montenegró feltétel nélkül kapitulál, miután az osztrák-magyar haderő az ország egész területét elfoglalta.Tovább

1920

A szesztilalom bevezetése az Amerikai Egyesült Államokban.Tovább

1945

A németek felrobbantják a budapesti Ferenc József hidat (ma: Szabadság híd).Tovább

1957

Bevezetik a lottót Magyarországon.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők