Közvélemény-kutatás vagy szociológiai kémkedés?

„Jelenleg Magyarországon több intézmény (szerv) végez különböző célú közvélemény-kutatást vagy szociológiai felmérést. Az állambiztonsági kérdésekkel összefüggő közvélemény-kutatás célját figyelembe véve, elsősorban a Magyar Rádió és Televízió (MRT) Tömegkommunikációs Kutató Központ közvélemény-kutatásai és az MTA Szociológiai Kutató Csoport által folytatott és tervezett szociológiai felmérések, illetve ezen intézményeknél meglévő lehetőségek hasznosíthatók.”

Bevezetés 

Egy adott termék, tévéműsor vagy párt iránti szimpátiánk, ellenérzéseink rögzítéséért nap, mint nap, szemünk láttára zajlik a küzdelem. Barátságosan közeledő kérdezőbiztosok az utcai forgatagban, egy kedves hang a telefonvonal másik végén, egy nyájas embertársunk az ajtónk előtt. Mivel a társadalmi visszajelzés számos esetben döntően befolyásolja egy gazdasági társaság, vagy éppen egy politikai szerveződés létét, jövőjét, felértékelődése szemmel látható. A hírek, az adatok, az információk alkotta hadizsákmányért persze nemcsak a kivilágított frontvonalban cikázó jól ismert közvélemény-kutató szervezetek versengenek, hanem a homály köpönyegébe burkolódzó titkosszolgálatok is.

A rendszerváltoztatás előtti politikai rendőrség munkájának (is) alapja volt az információszerzés. A titkos technikák (telefon-, lakáslehallgatás, levélellenőrzés, stb.) felhasználásáról, a lakosság különböző mértékű együttműködéséről (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs, informátor, stb.), vagy éppen a fedett állományú tisztek tevékenységéről már számos fórumon szó esett, tudományos feldolgozásuk produktumaival a szakirodalomban egyre gyakrabban találkozhatunk. Idővel azonban a tájékozódás "klasszikus" módozatai mellett - eddig kevésbé ismert - modernebb technikák jelentek meg. A speciális úton szerzett, operatív elemzések adatait ugyanis, a hatvanas években újjáéledő szociológiatudomány tárgykörébe tartozó módszerek segítségével próbálták kiegészíteni, pontosítani.

A belügyminiszter 1967. július 29-én kiadott 020. számú parancsa rendelkezett a III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökség keretén belül szerveződő III/4. Elemző és Értékelő Osztály felállításáról. E szervezeti módosítással egy "céltudatosabb, tervszerűbb, a társadalmi-politikai követelményeknek minden vonatkozásban megfelelő állambiztonsági-operatív tevékenység" megalapozására törekedtek, azaz - mint az a parancshoz illesztett végrehajtási utasításokból megtudható - folyamatos feldolgozás mellett kívánták kiértékelni az állambiztonsági intézkedéseket, azok hatásait, eredményeit. S mindezt az adatszolgáltatás és adatfeldolgozás új rendszerének fokozatos bevezetésével, amely magában foglalta az elemzés és értékelés centralizálásából adódóan a rendszeresített adatlapokon rögzített, előírásszerűen kódolt információk gépi feldolgozásának megszervezését is. Az időről-időre központilag meghatározott megfigyelési területekről, az ún. "vonalakról" (pl. nyugatnémet-, amerikai-, egyházi-, osztrák-, ifjúságvédelmi vonal) készített anyagok, valójában a régi jelentési rendszer egy modernebb változatát képviselték, azonban az igazi újdonságot a közvélemény-kutatás állambiztonsági felhasználása jelentette.

Az első itt közölt dokumentum a III/4. Osztály által 1967 szeptemberében készített javaslat (és mellékletei), amellyel az állambiztonság célja az elvégzett munka hatékonyságának, és az arról kialakított véleményeknek a felmérése volt. A társadalmi támogatottság megismerésének sajátos példája ez, hiszen a mintavétel a politikai vezetőrétegre, illetve annak is csak egy szeletére terjedt ki, azokra, akik az elhárítással munkavégzésük során érintkeztek, vagyis a korabeli szakzsargont használva: "hivatalos kapcsolatok" voltak. Külön figyelmet érdemel e csoport kiválogatásának mechanizmusa és társadalmi lefedettsége: a pártbizottsági titkároktól, az ún. "elhárítási szempontból I-II. kategóriába sorolt objektumok" vezetőin keresztül a miniszterekig. Ugyanakkor az is látható, hogy a jórészt teszt-jellegű kérdőív módszertani megalapozottsága (anonimitás lehetősége, zárt-árnyalt kérdések, kódolás, stb.), az állambiztonsági munka és az arról alkotott vélemények valóban tudományos igényű feldolgozását célozta.

Az 1967 végére tervezett "akció" 1968-ban realizálódott. Igaz, nem pontosan az előbbi javaslatban felsorolt kérdések kaptak ott helyet, és a felmérésbe bevont intézmények száma is változott, a mindezidáig fellelt egyetlen összesítő lap azonban jól mutatja - még ha megfelelő kritikával is kell kezelnünk az eredményeket - az állambiztonsági szervek tevékenységének alapvetően pozitív megítélését. Kiegyenlített válaszadás csak a szerv információs összeállításaihoz való hozzájutás kérdésében történt, azonban a megkapott anyagokat a megkérdezettek közel 70%-a munkavégzése során hasznosíthatónak vélte. Másrészt a különböző intézményekből a kutatásba bevont személyek eltérő száma (1-től 14 főig) sem lehet véletlen, az egyes szakterületek állambiztonsági súlyát jelezheti: kiugró volt a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium (14), Művelődésügyi Minisztérium (10) és a Magyar Rádió és Televízió (10) válaszadóinak száma.

A felmérés első eredményei (az 1967-ben rögzített távlati elképzeléseknek megfelelően) 1969-ben már szélesebb minta alapján készülő kutatások lefolytatását indokolták. Az év decemberében készített előterjesztés tanúsága szerint egy nagyobb társadalmi merítéssel a visszajelzések beszerzésén túl, az állampolgárok érdeklődésének felkeltését is szorgalmazták, vagyis állambiztonsági propagandacélokat kívántak elősegíteni. Ugyanakkor ezek a felmérések módszertanilag is újat jelentettek, hiszen a már működő propaganda- (vándorkiállítások, a Kék Fény című TV-műsor), vagy igazgatásrendészeti csatornákon (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal, Útlevél Osztály), illetve a fentebb tárgyalt hivatalos kapcsolatok kérdőíves megkeresésén túl, a civil szervezetekkel való együttműködés lehetőségét is kihasználták. A Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutató Központjának (ami az MRTV közvélemény-kutató osztályából nőtt ki, és az egyetlen olyan szervezet volt ekkor, amely a lakosság körében végezhetett felméréseket) kiépített kérdezőbiztosi hálózata, bejáratott módszerei, vagy a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Csoportjának tudományos kapcsolatrendszere az információszerzés újabb lehetőségét kínálta a politikai rendőrség számára.

Így találkozhatunk itt (az előterjesztés mellékleteként) a vezető beosztású személyek körében végzett vizsgálódások újabb dokumentuma mellett a "Politikum a közgondolkodásban" című országos felmérésről szóló tájékoztatóval. Az előbbi újdonsága, hogy a III. Főcsoportfőnökség illetékesei és a 43 megkeresett között élőszóban lezajlott beszélgetések kiértékelésén túl, az elhárítási munkával kapcsolatban felvetett kritikákkal, panaszokkal, sőt javaslatokkal is megismerkedhetünk. Ilyen volt például a Csepel Vas- és Fémművek vezető köreiből származó igény, miszerint vagy a megszüntetett állambiztonsági kirendeltséget állítsák vissza, vagy újabb SZT-tiszteket foglalkoztassanak a gyár területén.

A másik csatolt forrás, a Tömegkommunikációs Kutató Központtal "kooperációban" készült közvélemény-kutatást örökíti meg, amelynek során az állambiztonság kérésére másfélszáz olyan budapesti lakost is kikérdeztek, akik terhelt múltjuk miatt (horthysta fegyveres testületek, 1945 előtti és utáni polgári pártok tagjai, osztályidegen származásúak, az 1956-os események résztvevői) az operatív nyilvántartásban szerepeltek, de büntetőeljárás nem folyt ellenük és konspirált kapcsolatban sem álltak a politikai rendőrséggel. A tömegtájékoztatás, a politika és a közélet területét érintő kérdésekre adott válaszaikból szemezgető, azokat komolyabb elemzés nélkül közlő irat természetesen nem tekinthető egy önkényesen meghatározott "társadalmi csoport" értékeit, gondolkodását bemutató forrásnak. (Persze kérdéses lehet, hogy a Belügyminisztérium munkatársai mennyire vehették réteg- specifikusnak például azt az - egyes munkakörök társadalmi megbecsülésére vonatkozó - eredményt, amikor is a rangsoroláskor a válaszadók többsége az üzemmérnököt a legelső, míg az üzemi, vagy megyei párttitkárt a legutolsó fizetési kategóriában látta volna szívesen.) A jelen esetben fedőszervként használt kutatóközpont tájékoztatója - kiegészítve a kérdőív egy példányával - inkább mint egy "félhivatalos" állambiztonsági módszer lenyomata válik kordokumentummá.

A közölt dokumentumok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatók, szigorúan titkos minősítéssel.

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő