„Túlzás lenne az 1956. október–novemberi eseményeket háborús cselekményeknek nyilvánítani…”

Sebesültek és halottak 1956-ban

„Budapesten elhaltak számát pontosan megállapítani nem lehet, mert a halottakat a harcok folyamán nem lehetett kiszállítani [a] temetőkbe, így kényszerből tereken, kertekben, udvarokon is temettek el halottakat. A Kerepesi temető igazgatóságától november 21-én kapott tájékoztatás szerint október 23. – november 21-ig a harcokban elesett és temetőkbe kiszállított halottak száma ezerre tehető. Ugyanazon időszakban betegségek következtében elhaltak száma mintegy 1400 volt. November 21-én az eltemetetlenek száma 400-ra tehető.”

A hazai adományokon és élelmiszerszállítmányokon kívül a Magyar és a Nemzetközi Vöröskereszt is kivette részét a segítségnyújtásból. A Vöröskereszt felhívására több százan jelentkeztek egészségügyi munkára és önkéntes véradásra a kórházakban és a véradó állomásokon. A Vöröskereszt, fővárosi raktáraiból, a legnagyobb tűzharc idején is ellátta a kórházakat kötszerrel, ágyakkal, ágyneműkkel, élelemmel. A központi egészségügyi honvéd anyagraktár is nagymennyiségű egészségügyi anyagot küldött a polgári kórházaknak, mint ideiglenes segélyhelyeknek, a katonai és tábori kórházaknak, valamint a szovjet csapatoknak. Ezt elsősorban azért tudták megtenni, mert a kórházparancsnokság minden anyagpocsékolást meggátolt és szigorú normagazdálkodást vezetett be.

A Nemzetközi Vöröskereszt a magyar lakosság megsegítésére indított akciója keretében működésbe lépett a Bécs-Budapest

. Rendszeres külföldi segélyszállítmányok érkeztek Európa legkülönbözőbb országaiból. A rakományok tartalma egészségügyi felszerelés, ruha, továbbá élelmiszer volt. A pénzadományok értéke több millió forintra rúgott. Lengyelországból ablaküveget és épületfát is szállítottak a kórházépületekben keletkezett károk mielőbbi helyreállítására, Dániából tábori kórházat küldtek és szereltek fel, Hollandiából orvos csoport érkezett, a svájci légiforgalmi társaság pedig díjmentesen repülőgépeket bocsátott a Nemzetközi Vöröskereszt rendelkezésére a szállítmányok Budapest felé való lebonyolítására. A Német Vöröskereszttől 1956. október 28-án gépkocsioszlop hozta a bonni kormány mozgó tábori kórházát Budapestre, amelyet Óbudán a volt Irgalomháza kórházába telepítettek. A német százágyas kórház sebesültlétszáma 65 fő volt a Sátrakat, mentőkocsikat és egészségügyi alkalmazottakat is küldtek Németországból. A külföldről érkezett gyógyszereket folyamatosan átadták a kórházaknak, szociális intézményeknek. Az élelmiszerek szétosztását a Magyar Vöröskereszt végezte. Elsősorban a különleges élelmiszercikkeket osztották szét, amelyek között szerepelt édesség, csokoládé és citrom, valamint déligyümölcs.

Az

című lap 1956. november 2-ai számában arról tudósított, hogy a vöröskeresztes adományok elosztása helytelen módon Sokan jutnak illetéktelenül adományokhoz, sok komolyan rászoruló viszont semmit sem kapott. Erről fejtette ki véleményét a Magyar Honvéd című lap is a „Forradalom vámszedői" című A megjelent cikk után a Magyar Vöröskereszt megtette a szükséges ellenlépéseket a fosztogató, erőszakoskodó tolvajbandák és bűnözők ellen. Ugyanakkor 1956. november 3-án professzort, egyetemi magántanárt Nagy Imre miniszterelnök a Magyar Vöröskereszt kormánybiztosává nevezte ki azzal a feladattal, hogy a külföldi és hazai segélyszállítmányok elosztásánál tevékenykedjen.

Az Egészségügyi Minisztérium

elismerte, hogy a Magyar Vöröskereszt sok segítséget adott, ám nem tudta betölteni feladatát, ezért szakmai összekötőnek a Vöröskereszt központjába küldték a minisztérium négy osztályvezetőjét, majd miniszterhelyettest bízták meg a Vöröskereszt és az Egészségügyi Minisztérium összekötői feladataival. Az idő előre haladtával a Vöröskereszt egyre szervezettebbé vált, és teljesítette a rá háruló feladatokat. (Lásd a IV/6., 11., 12., 14., 15., 17., V/3., 4., 6., 7. számú forrásokat!)

A civil és katonai kórházak jelentésükben levonták az adott helyzetből a számukra legfontosabb tanulságokat. A Szövetség utcai Kórház-Rendelőintézet 1957. január 21-én keltezett jelentésében megállapítja: „a kórházaknak állandóan fel kell készülve lenni hirtelen jövő igénybevételre. Ezt békés körülmények között is megköveteli elemi csapás, közlekedési nehézség stb. Szükséges, hogy a kórház több hétre legyen ellátva gyógyszer-, kötszer-, élelmezési anyagokkal. Mérhetetlen hátrány, ha az élelmezést más helyről kell szállítani [....] Nagyon fontos a kórházi személyzet nevelése olyan irányban, hogy szükség esetén mindenkinek mindent el kell végezni. [...] számolni kell azzal is, hogy szükség esetén a kórház ellátását nem lehet csak a fekvőágyakra korlátozni, hanem gondoskodni kell a személyzet, a hirtelen jövő sebesültek és járó betegek felerősítéséről. [...] Általában meg kell tenni mindent arra, hogy szükség esetén a kórház önállóan tudja

", vagyis a fent leírtaknak katonai, egészségügyi és kórházpolitikai szempontból minden kórházra érvényeseknek kell lenniük.

A katonai kórházak is levonták saját tapasztalataikat az 1956. október-novemberi események kapcsán. Így például a jövőre nézve, fontosnak tartották a légóhelyiségek, bombabiztos műtők építését, elsőrendű feladattá vált a megfelelő szállítóeszközök és tartalék felszerelések biztosítása, üres kórházi ágyak kialakítása. Leszögezték, hogy a centralizáció a kórházak esetében nem vált be. A parancsnokoknak nagyobb önállóságot kell biztosítani, a kórházakat már békeidőben is el kell látni hírközlő eszközökkel, áramfejlesztőkkel. Szoros kapcsolatra van szükség a katonai és polgári egészségügyi szolgálat között, bár az együttműködés a harcok alatt kiválóan működött. (Lásd a IV/13. számú forrást!)

A forrásközlés ötödik fejezete a budapesti katonai kórházakon kívül három vidéki katonai kórház jelentését is tartalmazza: a győri 8. sz. Honvéd Kórház, a kecskeméti 9. sz. Honvéd Kórház és a törökbálinti Honvéd Tüdőgyógyintézet.. Megállapíthatjuk, hogy mindhárom vidéki katonai kórház jelentése tartalmában nagyon hasonlít a budapesti katonai kórházak jelentéseihez, mivel a forradalom napjaiban a vidéki városok kórházai is hasonló problémákkal találták szembe magukat. Kedvezőbb helyzetben voltak,

„kórházunk felkészült az esetleges sebesültek ellátására". Érdekesnek tűnik és talán említésre méltó a győri katonai kórház esete, amely a Mosonmagyaróvárról kapott értesítés alapján azonnal az ottani kórház segítségére sietett, mivel az nem tudta ellátni a sebesülteket, így a győri mentők folyamatosan átszállították a mosonmagyaróvári sebesülteket a győri megyei kórházba. Ugyanakkor a győri kórház aktívan kivette részét a Nemzetközi Vöröskereszt gyógyszer küldeményeinek Budapestre való szállításának megszervezéséből is. A jelentés szerint a következtében hat halottat temettek. (Lásd a V/6., 7., 9. számú forrásokat!)

A kecskeméti katonai kórház jelentése abból a szempontból érdekes, hogy a kórházat ért anyagi veszteségeket tételesen felsorolja. A kórház sebesültszállító kocsiját felfegyverzett egyének sebesültszállítás közben erőszakkal elvették, és e közben a kocsiról eltűntek az anyagok, bár a sebesültszállító kocsit sérült állapotban, de megtalálták. A következő tárgyak hiányoztak például: csavarhúzó, villáskulcs, lyukasztó, csákány, borotva, körömolló, jégzacskó, hőmérő, műtősapka, hálóing, bőrpapucs, tollpárna, fahordágy, kémcső. A jelentés kitért a szovjet parancsnokság utasítására átadandó fegyver- és lőszeranyagra is. Át kellett adniuk a pisztolyokat, puskákat, töltényeket, 220 darab nyeles kézigránátot, 20 092 darab céllövő töltényt, 10 681 szobalőszert, 6288 darab töltényhüvelyt. (Lásd a V/9. számú forrást!)

* * *

 

A közölt források Budapest főváros polgári és katonai kórházainak az 1956-os forradalomban betöltött érdekes fejezetéről adnak számot, hiszen a jelentések nemcsak bemutatták, hanem elemezték és értékelték a fővárosi kórházak és klinikák szerepét az 1956-os forradalomban, érintették annak szinte minden mozzanatát, és ha burkoltan is, de véleményt formáltak az akkori politikai helyzetről, benne a magyar egészségügyről. Az események megítélésében mégis sok a tisztázatlan kérdés, a vitatott probléma, ezért további gondos és alapos elemző munkára van szükség ahhoz, hogy a vélemények közelítsenek egymáshoz. Célunk az volt, hogy a közölt dokumentumokkal felhívjuk a figyelmet a forradalom méltatlanul háttérbe szorított egészségügyi vonatkozásaira. Ugyanakkor reméljük, hogy a hazai levéltárakban megbúvó, szétszórt anyag szisztematikus feltárásával, valamint az irattárak anyagának felkutatásával bővíteni tudjuk azon források körét, amelyeknek feltárása a jövő feladata lesz.

A közölt dokumentumokat sorszámmal és szerkesztett címmel láttuk el. Az összetartozó forrásokat * jellel különítettük el, jelezve szoros kapcsolatukat egymással. A korabeli helyesírási, nyelvhelyességi, egyeztetési és gépelési hibákat, elírásokat a mai magyar nyelvtan és központozás szabályai szerint javítottuk. Az értelmetlen mondatokra, értelemzavaró hibákra [!] jelzéssel hívtuk fel a figyelmet. A gyakran előforduló, ismert rövidítéseket (d. u., alezr., eü., őrgy.) változatlanul meghagytuk a szövegben, a kevésbé ismert, katonai rövidítéseket első előfordulásukkor kapcsos zárójelben oldottuk fel. Az iratokat csonkítás nélkül, teljes terjedelmükben közöljük, csak indokolt esetben, ha egyáltalán nem a tárgyra vonatkozott a szövegrész, hagytunk el mondatokat. A kimaradt részt [...]-val jelöltük.

Ezen a napon történt július 10.

1924

Nyolc hónapi fogházat és 200 ezer korona pénzbüntetést kap József Attila a "Lázadó Krisztus" című verséért.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők