2. Garamvölgyi Ágoston kihallgatási jegyzőkönyve 1958. április 28.

Budapesti Rendőr-főkapitányság

XXII. ker. Politikai Nyomozó Osztály

 

Jegyzőkönyv

Garamvölgyi Ágoston kihallgatásáról

Budapest, 1958. ápr. 28.

 

[popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="A kihallgató által felvett személyes, valamint a Garamvölgyi által előadott önéletrajzi adatokat nem közlöm."]

 

Ismertesse azt, hogy a Magyar Népköztársaság területét milyen körülmények között hagyta el, feleségével közölte a szándékát, miszerint a túráról nem kíván hazatérni.

 

Mint már önéletrajzomnál is említettem, a Honvéd csapatával 1956. október 31-én Spanyolországba utaztunk az Európai Kupa-mérkőzés megtartása érdekében. Útközben Essenben, Brémában, Brüsszelben, Párizsban, Rouen[ban] mérkőzéseket tartottunk. Ezután érkeztünk csak meg Spanyolországba. Itt megtartottuk a mérkőzést, majd utána Madridban és Barcelonában és Sevillában is játszottunk egy-egy mérkőzést. Ez emlékezetem szerint 1956. november 22-én volt. Ezután az előzetes megállapodás szerint Budapesten kellett volna megtartani a spanyol[okkal a] visszavágót, azonban az akkori helyzetet figyelembe véve a vezetőség úgy határozott, hogy a visszavágót Brüsszelben tartjuk meg. Ez meg is történt. Ez a mérkőzés után a csapatnak haza kellett volna térni. A csapat tagjai nagy része nem kívánt azonban hazatérni, köztük én sem, mivel hazatérésünk előtt még egy túrát akartunk létrehozni Dél-Amerikában.

Itt szeretnék a kérdés másik szakaszára rátérni, arra, hogy amikor én hazulról elindultam a túrára, akkor még bennem nem élt az a gondolat, hogy nem térek haza, és így erről a kérdésről feleségemmel nem is beszéltem. Feleségem abban a hiszemben volt, hogy én a túra végeztével hazatérek.

[popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="Garamvölgyi – kihallgatói kérdésre – a továbbiakban arról beszélt, hogy miként juttatta ki a feleségét Magyarországról."]

Mikor Spanyolországban a mérkőzéseket lejátszottuk, akkor Milánóba érkeztünk, ide utaztunk el a csapat tagjaival. A dátumokra már nem jól emlékszem, de emlékezetem szerint 1956. december 6-án vagy 7-én, mikor Milánóból Rómába utaztunk át, akkor ott felkeresett engem Schwartz, és közölte velem, hogy a feleségem már Bécsben van. Ennek alapján követelte tőlem a 2000 dollárt. Én ekkor a pénzt nem adtam át, mivel nem voltam meggyőződve Schwartz állításáról. Ekkor Schwartz közölte velem, hogy feleségem [a] Münchnerhof Hotelben tartózkodik. Én a hotelt felhívtam. Feleségem valóban jelentkezett, a hangjáról megismertem, hogy valóban ő beszél. [...] Miután meggyőződtem arról, hogy a feleségem valóban megérkezett, Schwartznak átadtam 1000 dollárnak megfelelő különböző valutát. A fennmaradó 1000 dollárt a csapat akkori vezetője, Östreicher Emil vállalta magára, azzal a kikötéssel, hogy további mérkőzésekig addig nem kapok prémiumot, míg a fenti összeg kiegyenlítést nem nyer.

A pénz kiegyenlítése után visszatértünk Milánóba, ahonnan Brüsszelbe repültünk az Európa Kupa visszavágó megtartása érdekében. A mérkőzés megtartása után visszatértünk repülőgépen Milánóba. A repülőtéren már a feleségem várt, a csapat többi tagjainak feleségeivel együtt. Itt kívánom azt megemlíteni, hogy amikor én Rómából felhívtam a feleségem, akkor még egypár napig Rómában tartózkodtam a csapat többi tagjaival együtt. Ez alatt az idő alatt én már intézkedtem, hogy a feleségem megkapja a beutazást Olaszországba, Milánóba. A beutazási engedélyt Sárosi György, az AS Roma

trénere intézte el. Mikor mi Rómából Milánóba repültünk, és ott a repülőtéren egy másik gépbe szálltunk át, mely Brüsszelbe repült, akkor már a feleségem Milánóban volt, ő is megjelent a repülőtéren, de ez alkalommal csak pár szót tudtunk egymással váltani, mivel a gép kis idő múlva indult. Így tehát csak mikor visszatértünk Milánóba, akkor kerültünk tulajdonképpen véglegesen össze a feleségemmel.

A karácsonyt a csapat összes tagjai [!] Milánóban töltötték. Én úgy emlékszem, hogy én a feleségemmel együtt a Hotel San Carlóban szálltunk meg.

1957. január 13-án indultunk csak el Dél-Amerikába. A túra alkalmával Rio de Janeiro[ban], São Paulo[ban], Caracasban játszottunk mérkőzéseket. Ez volt az a túra, amely már nem engedély alapján lett megtartva. Caracasban történt mérkőzés után a csapat feloszlott. Ez annak a következménye volt, hogy míg mi a túrán voltunk, a csapat egyes tagjainak a feleségei - kik ugyancsak disszidálás formájában kerültek ki külföldre - hazatértek Magyarországra, és otthonról hívták fel férjeiket, hogy térjenek ők is haza. Míg én a túrán odavoltam, az alatt az idő alatt a feleségem a kislányommal együtt Bordigherában egy kis panzióban tartózkodott.

Caracasban úgy határoztunk, hogy Ausztriába, Bécsbe repülünk, és ott megbeszéljük, hogy mi lesz a csapattal, ki megy haza, és hogy ott egy búcsúestét tartunk. Beutazási engedélyt azonban Bécsbe nem kaptuk meg, miért is én úgy határoztam, úgyszintén a csapat többi tagjai is, hogy Amsterdamban elintézzük a további utazásunkat. Ugyanis, hogy érthetőbb legyen a vallomásom, csak Amsterdamban tudtuk meg, hogy Bécs nem adta meg a beutazási engedélyt. Így akik az útlevelük alapján Bécsbe beutazhattak, azok el is utaztak, míg én több társammal együtt - mivel csak olasz vízummal rendelkeztünk - Amsterdamban maradtunk. Két nap múlva azonban mi is megkaptuk a beutazási engedélyt, és így a többiek után tudtunk repülni Bécsbe.

Két hét eltelte után feleségem Bordigherából utánam jött Bécsbe. A két hét eltelte után mindössze hatan vagy heten maradtunk meg a csapat tagjaiból, a többiek hazatértek Magyarországra. Mikor feleségem megérkezett, akkor átgondoltam a helyzetünket, és arra a megállapításra jöttem rá, hogy én kifizettem 2000 dollárt azért, hogy a feleségem utánam tudjon jönni, így tehát azt tartottam helyesnek, hogy azért az összegért a feleségem lásson is valamit. Ezért úgy határoztam, hogy a szezon időre visszautazunk Bordigherába. De hogy a pénzem biztosítva lássam, vagyishogy nehogy az következzen be, hogy a pénzünket feléljük, így a feleségemen keresztül levélileg - ugyanis a feleségem tud olaszul írni is - felvettem a kapcsolatot Milánóban élő Benito Valente nevezetű személlyel, akinek személygépkocsijai voltak, melyekkel fuvarozást vállal. Ezt a személyt Milánóban a csapat ott tartózkodása alatt ismertem meg. Ugyanis a csapatot ő szállította a pályára. A levélben arra kértem fel, hogy amennyiben üzlettársának elfogadna, akkor azt írja meg, engem értesítsen. A levélben közöltem, hogy pénzzel akarok társulni, és az a szándékom, hogy roncs kocsikat vásárolunk meg, melyet rendbe hozva értékesítenénk. Benito válaszolt levelemre, melyben arról értesített, hogy ajánlatomat elfogadja.

Miután a vízumom már nem volt érvényes Olaszországba való utazásra, így Benito keresett fel engem Bécsben, ahol ő elvállalta azt, hogy a vízumunkat elintézi. Ezt meg is tette. Mikor nevezett visszautazott Milánóba, akkor a Bécsben felmerülő szállodai és egyéb költségeit én fizettem ki, mely emlékezetem szerint 500 dollárt tett ki. Én ezt nem sajnáltam, azért, mert reméltem, hogy a kötött üzletben ez az összeg majd visszatérül.

Miután így már a kezünkben volt az útlevél, mi is elutaztunk Milanóba. Benitónál szálltam meg családommal együtt. Itt átadtam Benitónak 800 dollárt, melyet nevezett át is vett. Én átvételi elismervényt tőle nem kértem. Pár nap múlva gyanút fogtam, mivel Benito nem tett említést arról, hogy mi a további szándéka, hogy a pénzzel mit csinált. Felelősségre vontam, és kértem, hogy a pénzt fizesse vissza. Miután a kérésem alól kivonta magát, kénytelen voltam késsel megfenyegetni. Ennek az lett az eredménye, hogy végül is 700 dollárt visszakaptam. Így 100 dollárt fizettem rá az esetre.

Ezután Bordigherába utaztunk családommal együtt, és itt tartózkodtunk 1957 áprilisától július végéig. Ezután feleségemmel együtt visszatértünk Bécsbe. Meg kívánom említeni, hogy Bordigherából már csak úgy tudtunk visszatérni Bécsbe, hogy Puskás feleségétől kaptunk anyagi támogatást. Ugyanis időközben feléltük a meglévő pénzkészletünket. Bécsből Östreicher Badenbe vitt bennünket, ugyanis itt olcsóbb volt a megélhetés. A Hotel Stadt Wienben szálltunk meg. Östreicher egy előszerződést ajánlott Görögországba, és ebből kifolyólag nekem átadott 2 havi fizetést, mely kitett 9000 schillinget. Két hónap eltelte után ez a pénz is elfogyott, és még mindig senki sem jelentkezett, hogy a görögországi utazást a szerződés szerint végrehajtsam.

Ismét szorult helyzetbe kerültem. Ekkor felvettem a kapcsolatot Fazekas Árpáddal, aki egy időben az MTK-nak volt a kapusa, és aki ebben az időben Nyugat-Németországban, Münchenben élt. Fazekas egy „játékosügynökkel" üzenetet küldött nekem, melyben közölte, hogy a levelet átadó ügynök hajlandó foglalkozni az elhelyezésemmel. Az ügynököt név szerint Rácz Györgynek hívják, aki 42-43 éves lehet, és ügyvédi irodája van Münchenben. Úgy tudom, nevezett már régóta él Németországban. Azt nem tudom, hogy legálisan vagy illegálisan került ki Németországba. Kint Georgnak szólítják. Közben jelentkeztek a görög csapat vezetői, akik közölték velem, hogy a szerződést felbontják, és végkielégítésképpen, illetve kártalanítás céljából fizetnek nekem 47 000 schillinget. Én a fenti összeget fel is vettem.

Emlékezetem szerint a pénz felvételekor 1957 októbere volt. Ebben az időben találkoztam Bécsben Puskással. Helyesebben nem Bécsben, hanem Badenben. Nevezettel vitám támadt az elhelyezkedésünkkel kapcsolatban. Ugyanis Puskás közölte velem, hogy én is el vagyok tiltva a FIFA által a játékjogomtól, és így nem vesznek be egy csapatba sem a fenti oknál fogva. Én ekkor azt mondtam neki, hogy törődjön a maga dolgával, az én ügyembe ne szóljon bele. Ugyancsak ekkor kijelentettem neki, hogy én megmutatom neki, hogy kapok olyan helyen szerződést, ahova ő be sem teheti a lábat. Ekkor Nyugat-Németországra gondoltam. Meg kívánom ezzel kapcsolatban azt is mondani, hogy mikor ezt a kijelentést tettem, akkor hiúsági kérdésként vetettem fel azt Puskás előtt, bántott a Puskás viselkedése.

Puskás távozása után azonban mégis úgy határoztam, elutazok családommal együtt Nyugat-Németországba, és mindaddig, amíg a játékjogomtól meg vagyok fosztva, ott élek, és megtekintem az ottani labdarúgó klubokat. Így Nyugat-Németországba utaztam feleségemmel együtt. Itt éltem 1958. márc. 3-ig. Ez alatt az idő alatt Karlsruhéban tartózkodtunk egy kis panzióban, illetve később egy főbérleti lakásban, mely utóbbi a Karlsruhe futballcsapatának a tulajdona volt.

Ekkor már erős volt bennünk a honvágy. Ezt az érzést csak tetézte az, hogy 1958. febr. 15-én arról értesültem, hogy játékengedélyt kapok a FIFA-tól. Én a fentiekről értesülve a rendőrségre mentem, és kértem az útlevelemet, hogy Bécsbe utazhassak. A rendőrfőnök érdeklődött, hogy milyen okból kifolyólag akarok visszautazni Bécsbe. Én azt válaszoltam, hogy Spanyolországba akarok leszerződni, és ezt Bécsben kell megtárgyalnom. Ennek ellenére az útlevelet nem akarták nekem kiadni, nem akartak elengedni már azért sem, mivel a Karlsruhe csapatának akartak megszerezni. Végül is március 3-án megkaptam az útlevelet, melyben úgy volt kiállítva a nevem, mint német állampolgár. Én ezt nem akartam elfogadni, és követeltem, hogy a menekült útlevelem adják vissza. Mivel ebbe nem egyeztek bele, végül is kénytelen voltam az általuk adott útlevéllel Bécsbe utazni. Bécsbe való megérkezésem után felvettem a kapcsolatot a magyar követséggel, kértem a támogatásukat, hogy hazakerülhessek. Végül is márc. 11-én útba lettem indítva. Ugyanezen a napon át is léptem a magyar határt.

Még Bécsben való tartózkodásom ideje alatt, vagyis akkor, amikor már készültem haza, a megmaradt pénzemből - mely a 47 000 schillingből még maradt - 23000 schillingért vettem egy használt személygépkocsit, amit haza is hoztam.

[popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="Ezt követően arról kérdezték Garamvölgyit, hogy kint kihallgatták-e, kié a nála található névjegykártya, és mi lett a személyi igazolványával és más irataival."]

Milyen anyagi támogatásban részesült kint léte alkalmával a felsoroltakon kívül? Ezt a támogatást ki és miért adta?

Mikor Nyugat-Németországba, Karlsruhéba érkeztem, akkor a város futballszakosztályától, mint már említettem, kaptam egy lakást. Ezt azért adták, hogy reménykedtek abban, hogy én a csapathoz leszerződök. Ugyanettől a csapattól, annak vezetőjétől, Vida Ferenctől kaptam még 5000 márkát. Ebből az összegből azonban levontak 2000 márkát azzal, hogy azt az ügynöknek, Rácz Györgynek adják, mivel az ő érdeme volt végső fokon az, hogy én Nyugat-Németországba a fenti városba mentem. A fennmaradó 3000 márkát is azért kaptam, hogy a kapott lakást be tudjam bútorozni. A lefoglalt irataim között van felsorolva, hogy mit vettem, milyen bútorokat és egyéb tárgyakat. Eltávozásom után a lakásban mindent hátrahagytam, és így károsodást a csapat nem szenvedett.

Mit tud Vida Ferencről? Adjon személyleírást róla.

Úgy tudom, helyesebben úgy gondolom, hogy Vida már 1945 óta él Nyugat-Németországban. A beszédjéből arra következtettem, hogy azelőtt Magyarországon az osztrák határ közelében élhetett. Ugyanis azt mondta, hogy vidéki orvos volt. Felesége német származású. Nevezett kb. 45 éves lehet, magas (kb. 177 cm), világosbarna hajú, testalkata eléggé telt. Szemüveget hord. Ő Karlsruhénak a tisztiorvosa és a futballcsapat elnöke. Halk szavú, politikai meglátását előttem nem említette.

Kit ismert meg úgy külföldi tartózkodási ideje alatt, akik rendőri vagy egyéb hatóságokkal kapcsolatot tartottak fenn?

Ilyen személyeket sem a kint lévő magyarok közül, sem a külföldiek közül nem ismertem. Nem észleltem olyat, hogy valaki is azért keresné velünk a kapcsolatot, hogy valamit tőlünk megtudjon.

 

Milyen emigráns személyeket és szerveket, illetve segélyszerveket ismert meg kint tartózkodása ideje alatt?

 

Párizsban való tartózkodásom ideje alatt tapasztaltam azt, hogy a szállodánk melletti épületrészben csomagokat állítanak össze. Később megtudtuk azt, hogy a csomagokat, mint segélyt Magyarországra küldik. Úgy különben a szervezetet nem ismertem, annak tagjai ismeretlenek előttem. Egyéb szervvel nem találkoztam.

 

A feltett kérdésekkel kapcsolatban kíván még valamit elmondani?

 

Én csak azt kívánom kihangsúlyozni, hogy azért maradtam hosszabb ideig kint, mivel el akartam érni azt, hogy feleségem is lásson valamit külföldből, és mivel itthon tanult olaszul, el akartam érni azt, hogy egy ideig éljen is Olaszországban. Miután felébredt bennem és feleségemben a honvágy, nem érdekelt az, hogy kellő szerződést ajánlanak, mindenáron haza akartam jönni. Egyebet elmondani nem kívánok, vallomásom a valóságnak megfelelően lett felvéve, melyet elolvasás után egyetértőleg aláírtam.

 

Felvette: r. szds.                                                                   

 

Jelzet: ÁBTL 3.1.5. O-16979. 17-24. oldal.