Bevezetés 

Az aranycsapat történetéről sokan és sokat írtak már. Ez a történet egyesek szerint 1949-ben, Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyá történő kinevezésével, mások szerint 1950-ben, a veretlenségi sorozat megindulásával kezdődött. A véget illetően sincs konszenzus: vannak, akik úgy gondolják, az 1954-es elvesztett világbajnoki döntő után a csapat már nem tekinthető aranycsapatnak, és vannak, akik szerint az aranycsapat története 1956-ban ért véget, amikor a Honvéd nyugat-európai és dél-amerikai túrájáról az együttes három meghatározó játékosa, Puskás, Kocsis és Czibor nem tért haza.

1956-os túráról a csapat, sőt csapatok (a válogatott és a legerősebb klubcsapat, a Honvéd) széteséséről, a kint maradás indítékairól sokat írtak már, ez nagy vonalakban ismert. Ezek az

mindazonáltal többnyire a „nagy" játékosokra koncentrálnak, egyébként érthetően. Közös az erről szóló írásokban az is, hogy - a három labdarúgó okán - nemcsak valaminek a végéről szólnak, hanem másvalaminek a kezdetéről is. Hiszen egyik említett labdarúgó pályája sem ért véget 1957-ben, az illegális külföldön maradással, és a hazai sportvezetés által elért eltiltásukkal. Mindhárman folytatni tudták, bizonyos értelemben újra tudták kezdeni karrierjüket, nem is akárhogyan. Főleg Puskásról mondható ez el, aki a Real Madrid együttesével hatszoros spanyol bajnok és háromszoros BEK-győztes lett (további két alkalommal a döntőig jutott), sőt a spanyol válogatottal az 1962-es világbajnokságon is játszott. Ám nem kellett szégyenkeznie Kocsisnak és Czibornak sem, akik a Barcelonával kétszer nyertek bajnokságot, és bejutottak a BEK-döntőbe is.

Természetesen az is széles körben ismert, hogy a „nagyok" mellett is több tucat focista hagyta el az országot 1956-ban, és talált magának csapatot Nyugaton. Az itt közölt dokumentumok egy közülük való játékos hazatérésekor adott beszámolói az 1956-1957-ben történtekről, és - nem mellesleg - a „nagyokról".

Garamvölgyi Ágoston (Glasz Ágoston néven) 1928-ban született Budafokon. Faszobrásznak tanult, emellett a Budafoki MTE csapatában focizott, 1945-től védte a felnőtt csapat kapuját. 1950-ben bevonult katonának, rövidesen sportszázadba került, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Honvéd Sportegyesület labdarúgója lett. Még ebben az évben, majd 1952-ben is bajnokságot nyert az együttessel, ám nem sokszor léphetett pályára az első csapatban, amin aligha csodálkozhatunk, hiszen Grosics Gyulát kellett volna kiszorítani a helyéről. 1953-ban át is került a Szolnoki Légierőhöz, amellyel két év múlva feljut az első osztályba. 1956 elején visszakerült a Honvédba, bár - immár Faragó Lajos mellett - ekkor sem sokszor

a kezdő tizenegybe.

1956. október 31-én a csapattal együtt Garamvölgyi is elutazott az Athletic (akkori hivatalos nevén Atlético) Bilbao elleni BEK-meccsre. (Sem a november 22-ei, hazai győzelmet hozó bilbaói mérkőzésen, sem pedig a december 20-án Brüsszelben rendezett, döntetlenre végződő visszavágón nem lépett pályára.) Részt vett a - más klubok Nyugatra menekült játékosaival megerősített - csapat dél-amerikai túráján, majd ezt követően is kint maradt. Pár hónap után a Karlsruher SC játékosa lett, eltiltása miatt azonban egyszer sem léphetett pályára a klub színeiben. 1958 márciusában visszatért Magyarországra. Visszavonulásáig a jobbára másod- és harmadosztályban játszó Budapesti Spartacus kapusa volt.

Garamvölgyi Ágoston engedéllyel tért haza, ami azt jelentette, hogy nem indítottak ellene eljárást azért, mert jogellenesen külföldön maradt, feleségét és kislányát pedig kicsempésztette az országból. Ugyanakkor, mint minden hazatérőt, őt (és feleségét) is kihallgatta a politikai rendőrség. Miután honvédségi alkalmazott volt, vele a BM II/1. Osztály, azaz a katonai elhárítás foglalkozott. Be kellett

arról, hogy merre járt, milyen tevékenységet végzett, és kikkel találkozott külföldön. Pár hét múlva ugyanezen ok miatt a lakóhelye szerint illetékes XXII. kerületi rendőrkapitányság politikai nyomozó szerve is . Garamvölgyi vallomása nemcsak a saját személye miatt érdekelte az állambiztonságot. Sokat mond, hogy a katonai elhárítás előtt tett vallomásának a jegyzőkönyvét Puskás Ferenc „Vándor" fedőnéven nyitott körözési helyezték el. Ide kerültek a kint maradt játékosokról és vezetőkről íratott önvallomásai, illetve ezek gépelt tisztázata is.

„Puskás Ferenc v. őrgy. (1927. Bp., Bíró Margit) alkalmazotti származású, pkv. magyar állampolgár és nemzetiségű, Bp. XIV. Columbus u. 55/d. sz. alatti volt lakos" körözését 1958 májusában rendelte el a katonai elhárító osztály. Az

szerint október 23. után „megnyilvánulásával és magatartásával támogatta az ellenforradalmat", majd „október 30-án a Honvéd csapatával dél-amerikai turnéra távozott, onnan nem tért haza". Az elsőre vonatkozóan sajnos semmiféle bizonyítékra nem hivatkozik a határozat, míg a második állítás erősen csúsztat, hiszen az együttes nem túrára, hanem hivatalos mérkőzésre utazott ki. A fő ok persze az volt, hogy Puskás katonatisztként maradt kint, azaz nem egyszerűen „disszidált", hanem - az állambiztonság szerint - hazaárulást követett el.

Puskással egy időben nyomozást rendeltek el Czibor Zoltán (százados) és Kocsis Sándor (őrnagy), továbbá a csapat orvosa, Fried Tamás (százados) ellen is. Cziborral szemben azt is felhozták, hogy részt vett a fegyveres harcokban, illetve attól is

, hogy „az imperialista hírszerző szervek hazánk ellen felhasználják, esetleg hazaküldik feladattal". Kocsis és Fried ügyét már 1960 elején lezárták, mert az állambiztonság információi egyikük sem gyanúsítható ellenséges tevékenységgel, és a hazatérésükre sem lehet számítani (családjaikkal Spanyolországban, illetve Kanadában telepedtek le). Igazából Czibor esetében sem állapítottak meg mást, azaz ő sem adott ellenséges nyilatkozatokat, és esze ágában sem volt hazatérni, az ő ellenőrzését azonban továbbra is szükségesnek tartották. Talán az játszott ebben közre, hogy a játékos fegyveresen részt vett a forradalomban, illetve a dél-amerikai túra során több csapattársát is ávós spiclinek nevezte. A dolog érdekessége, hogy 1953-tól 1956 októberéig ő is a katonai elhárítás hálózati személye volt „Sztojanovits Péter" fedőnéven. (Ezt a tényt az állambiztonság ki akarta használni: az első tervek szerint fel kívánták vele venni a kapcsolatot, majd ettől elálltak, és kompromittálni akarták, de ez nem sikerült.) Bármi is állt a háttérben, a politikai rendőrség annyira tartott Czibortól, hogy még 1962 tavaszán is operatív tervet készítettek a . Pár hónappal később azonban az immár BM III/IV. Csoportfőnökség néven működő katonai elhárítás mégis a labdarúgó körözési dossziéját.

A legtöbb munkát az állambiztonságnak azonban kétség kívül Puskás adta. A labdarúgó igen élénk levelezést folytatott itthoni rokonaival, barátaival, egykori csapattársaival. A politikai rendőrség egyrészt ellenőrizte ezeket, másrészt maga is íratott levelet „Eperjesi" fedőnevű ügynökével, azaz Erdélyi Jenővel, aki 1956 előtt a Honvéd elhárító tisztjeként dolgozott, és személyesen ismerte Puskást. A kapcsolat létre is jött, de sokkal többet nem tudtak meg belőle, mint a focista többi üzenetéből: jól érzi kint magát, és nem kíván hazatérni. Az aktív magyarországi kapcsolatai, továbbá a Kása Ferenc állítólagos amerikai ügynökkel fennálló kapcsolata miatt szükségesnek tartották további

. Cziborhoz hasonlóan tőle is tartottak, ezért 1962 márciusában operatív tervet az ellenőrzésére. Annak ellenére, hogy megállapították: a labdarúgó nem folytat ellenséges tevékenységet. Ám tisztázandónak , hogy „Kása nem használja-e fel olyan illegális munkára, amelyről ő [azaz Puskás] nem is tudja, hogy ellenséges tevékenységet fejt ki"! 1962 októberében még ellenőrzésének továbbfolytatására tettek javaslatot, ám decemberben már a körözés megszüntetésére adtak . A dossziéját lezáró határozatot 1963. január 20-án a III/IV. Csoportfőnökség 2/a. alosztálya.

Írásomban Garamvölgyi Ágoston két kihallgatási jegyzőkönyvét, valamint a Puskásról, Cziborról és Kocsisról, továbbá Kalmár Jenő edzőről szóló önvallomásait közlöm (a mai helyesírásnak megfelelően, az elírásokat javítva). Az első kettő magának a túrának a lefolyását adja, bepillantást engedve a mérkőzések közötti, pénz- és csapatkereséssel eltelő mindennapokba. Az önvallomások is részben erről szolgálnak információkkal, mintegy kiegészítik a kihallgatási jegyzőkönyveket. Ezen kívül azonban arról is képet alkothatunk, hogy miként látta egy cserekapus a Honvéd (és az aranycsapat) meghatározó játékosait.