Sebesültszállító írnokként a Donnál

Augusztus 2. Ma vasárnap van. Reggel négykor keltünk, és az oszlop a tábori kórház 300 betegét szállította Nyikolajevkába. Csak néhányan maradtunk itthon. […]

Augusztus 6. Csomagot még mindig nem kaptam. Ezzel szemben rendkívül érdekes dolog történt. Osztrogozsszk 16 km-re van a Dontól, ahol az orosz vonal van. Ma az oroszok áttörték a

. Még délután sem tudtunk mi erről semmit. Egy hadnagy jött, és megkérdezte, hogy még nem kaptuk meg a visszavonulási parancsot? Ő már úgy menekült. Lett erre nagy riadalom. Minket is azonnal riadóztattak. A tüzérség a város szélén állásba vonult. Szerencsére éppen beérkezett az egyik hadosztály három , és ezeket mindjárt ellentámadással bedobták. Este még az állomás közelében lévő lőszer kigyulladt, és hatalmas tűzével még csak fokozta a riadalmat. […]

Augusztus 9. Ma van pontosan három hónapja, hogy itt vagyunk Oroszországban. Szinte csoda, hogy élek. Tegnapelőtt éjjel egész Osztrogozsszkot elpusztították az orosz repülők. Olyan borzalmas éjszaka volt, hogy leírni sem lehet. 7-én, pénteken ½ 10-kor kezdődött este, és reggel ½ 3-kor ért véget. Már egészen besötétedett, mikor egy gép húzott el felettünk. Még akkor nem ismertük, hogy milyen egy légitámadás, és nyugodtan nevetgéltünk és beszélgettünk. Egy perc múlva hallottunk is távol két becsapódást. Fejünk felett ismét motorzúgás hallatszott, és abban a pillanatban elszabadult a pokol. Egy rakéta

, azután ismét kettő, éppen fölöttünk. Már körülöttünk sípolt a levegő a bombáktól, és a következő pillanatban tíz óriási dördülés rázta meg házunkat, és döntötte össze a berendezést. Azoknak volt jó, akik mindjárt az árokba szaladtak. Mi azonban az udvaron, a ház falánál feküdtünk. Mikor ismét egy sorozat ideért, az ablakaink mind a nyakunk közé estek. Elhagytuk gyorsan ezt a helyet, és az utca felé, ahol a volt mellettünk, odaszaladtunk. Alig vágtuk le magunkat a földre, ijesztő vijjogással ismét jöttek a bombák. Olyan erős volt a sivítás, hogy azt hittem, azonnal végünk van. Ez volt a legborzasztóbb, mikor tudtuk, hogy jön, esik a bomba, és nem tehettünk ellene semmit. A városban majd egy hadosztály katonaság volt, de egyetlen egy légvédelmi ágyú sem szólalt meg. Becsapódás! Egy pillanatig nem éreztünk semmit, tüdőnkből sípolva szaladt ki a levegő, föld esett ránk, és a légnyomás odaszorított bennünket a földre. A mellettünk lévő törzs benzinhordóit találta el. Fél perc múlva már tompa puffanással robbantak fel a benzinhordók, meggyulladt a ház és két gépkocsi. A törzs azonnal menekült. A város már hat helyen égett. Jött a következő hullám, ismét hatalmas detonáció rezegtette meg a levegőt: a tőlünk 500 m-re lévő lőszerraktár repült a levegőbe. Ötszáz méteres lángcsóvák vágtak az ég felé, oly fénnyel, hogy a támadó repülőgépeket is lehetett látni. Hatalmas angol és amerikai bombázógépek .Most egy kis szünet következett. Ezalatt a házból kihordtunk mindenünket, amit tudtunk. A városból mindenki menekült. Az autók állandóan hordták a sebesülteket. Már majdnem mindenki kivonult, csak mi maradtunk bent, bár a mi embereink közül is sokan, főképp a gyengébb idegzetűek, elmentek.

Egy félóráig tartott a csend, mely alatt csak az égő lőszer robbanásait lehetett hallani, és a repeszdarabok sípolását, és azután ismét elkezdődött a tánc. Ismét egy rakéta. Megint felettünk, de szerencsésen szétlőtték. Ennek tulajdonítható az, hogy a bombák, amelyek már kétségtelenül bennünket és a kórházat kerestek, mellénk estek és nem találtak. Végre ez, a végtelennek tűnő óra is elmúlt. Éjfél után egy óra volt, és lassan kezdett kivilágosodni. De már annyira merészek voltak, hogy harmadszorra is visszajöttek. Újra betöltötte a léget a nehéz motorok dübörgése és az éles csattanások. Végre ½ 3-kor porosan, piszkosan kimászhattunk az árokból. Teljesen kivilágosodott. A város egy romhalmaz. Két kisebb sebesülés történt csak nálunk. Hála Istennek! Ez az éjszaka örökké emlékezetes lesz számomra. Az Isten mentsen meg mindenkit

.

Alig aludtunk pár órát, a

felgyülemlett sok száz sebesültet kellett elszállítani. Néhányan maradtunk otthon csak. A város lakossága ezrével menekült ki. Délelőtt ismét jöttek az orosz gépek, de a sebtében odahozott légvédelmi tüzérség elűzte őket. Este mi is otthagytuk a várost. 17 km-re tőle, Sztarij Humnaba települtünk. Csendes kis falu. Talán itt nem lesz semmi baj.

[Augusztus] 12. Egy hete folynak már a harcok. […] A sebesült katonák különösen a

panaszkodnak. Ez a legborzalmasabb fegyver, előle nincs menekülés. Hiába van 50 000 foglyunk már eddig, hiába szorítjuk át ezeket a félelmes, vakmerő, szinte nem is emberre hasonlító alakokat – melyek azért a legmodernebb önműködő fegyverekkel vannak ellátva – nappal a folyón, éjjel ismét átjön egy csomó, és ismét kezdődik az öldöklés. Ha ez így tart tovább, nem bírjuk szállítani a sebesülteket. […]

Augusztus 20. Egy hete már nem írtam semmit, de nem csoda, mert annyi dolgunk volt, hogy még aludni sem tudtam. Egy héten keresztül csak napi három órát aludtunk, a többi idő alatt állandóan szállítottunk. Közben az orosz ismét átjött a Donon, és most a német bajtársakat söpri el a Sztálin-orgona. Őnékik is nagyon nagyok a veszteségeik, és azon csodálkoztak, hogy eddig is, hogy tudott ellenállni a magyar hadsereg az óriási orosz nyomásnak. Ma hallottuk a hírt, hogy

lezuhant gépével és elégett. Nagyon megrendített bennünket. Itt volt a Nyikolajevkán lévő repülőtéren, és bizony elég sokszor elbeszélgetett embereinkkel. Most őt is elérte a katonasors. Szent István napja a mai. Otthon ünnepre készültek, és gyászolnunk kell most…! […]

Szeptember 4. Telephelyünkön az utat javítja egy zsidó munkásszázad. Nyomorúságosan néznek ki. A fele már meghalt, és az ittlévők is minden nap pusztulnak. Ez az ő sorsuk. Egy sem fog belőlük hazamenni. Ma rengeteg hadifoglyot is kísértek el. […] A foglyok kiéhezettek, kimerültek és teljesen le vannak rongyolódva. Ma megjött házigazdánknak a fia is. Három éve nem látták már. Átszökött, és a magyar parancsnokság hazaengedte. Van most nagy öröm nálunk. […]

Szeptember 8. Ma Kisasszony napja van. Beköszöntött az orosz ősz. Egyszerre hideg lett. Esett az eső, és az egész vidékre sűrű köd ereszkedett, úgy, hogy reggel egy méternyire sem lehetett látni. Ilyenkor nálunk még nyár van, a vénasszonyok nyara. Itt pedig a sárguló lombok alatt a korán jövő ősz kietlen sivársága, mely ránehezedik az emberek lelkére. A legénység lelke mélyén állandóan az otthon képe lebeg; csodálkozni sem lehet rajta, nincs egy sem, akinek ne lenne hozzátartozója, akit már nagyon szeretne viszontlátni. Ebből a fásultságból még a be-bejövögető Raták sem tudják felrázni. Gépiesen tesznek mindent a frontkatona kötelességével. Egymást biztatjuk, hogy rövidesen hazamegyünk. […]

Október 6. Ma van az aradi vértanúk napja. Egy hónapja már, hogy naplómba semmit sem írtam. Most megpróbálom röviden összefoglalni, hogy mi is történt. Szeptember 10-én az orosz megint tehermentesítő támadást kezdett. Egy hétig tartó borzalmas küzdelemben sikerült visszanyomni őket a Don túlsó oldalára. […] Ezekben a napokban nékünk sem volt megállásunk, a kocsikkal a vonalakban járkáltunk. Az orosz tüzérség azonban vagy rövidet, vagy hosszabbat lőtt. Baj így nem is történt. Repülők ritkábban járnak. Különben az egész hónap a hazamenetel tárgyalásával telt el. Mindenki unja már a kint létet. Szeretnének hazamenni. Állandóan keringtek a hírek. Jók, rosszak. Azonban mindenki erősen hisz a hazamenetelben. Erre vallanak a tények is. Mindenki megcsinálta már a téli állást, csak mi nem. Az olaszok állandóan vonulnak fel. Mindegyik el van látva téli ruhával. Mi nem kaptunk ezt sem. […]

Október 25. Ma kaptuk meg a hírt, hogy eddigi kényelmes életünknek vége. Itt kell hagynunk ezt a kedves kis falut. Már egészen megszoktuk, és bizony fájó szívvel költözködünk el. Új helyünk Krasznoje. Néhány kilométerrel közelebb van a fronthoz. Ez azonban sem nagy baj. Legnagyobb hiba az, hogy nincs egy rendes lakás, amelyikbe be tudnánk költözni.

Október 26. Ma felpakoltunk. Nagy sóhajtozások közepette, mert nehezen akarjuk itt hagyni ezt a falut, de hát parancs, az parancs. Utolsó este még nagy ultipartit csináltam a testvér sebesültszállítókkal. Megkopasztottam őket egy kicsit. A délután folyamán elbúcsúztunk derék oroszainktól, akik bizony könnyes szemmel búcsúztak el tőlünk. Vodkával is kínáltak, de nem fogadtuk el. Megérkeztünk Krasznojéba, és bizony lakást sem találtunk. Nyomorúságos putrik vannak csak itt, és mindegyikben nyüzsög az élősdi. Ennek hallatára a hideg futkosott a hátamon. Végre helyet szorítottunk magunknak [az] egyik házban, ahol már előbb is laktak katonák, és így biztatóbb volt valamivel. Öten aludtunk itt (az iroda és a gh.) egy kicsike helyen, úgy összeszorulva, mint a heringek.

Október 27. Ma reggel aztán nekiálltunk lakást keresni. Találtunk egy aránylag tiszta és némileg megfelelő szobát. A délelőtt a rendezkedéssel telt el. Sikerült is valamennyire lakályossá tenni. […]

November 1. Ma, Mindenszentek napján, délelőtt misén voltunk. Délután az emberek dolgoztak. Már egy hónapja építik a téli állást, de csak nem akar elkészülni. Pedig nékünk is azért kellett idejönni, hogy gyorsabban menjen a munka. Mindenfelé, amerre csak megyünk, 100 km szélességben téli állás és védelmi berendezéseket építenek. […]

November 4. Ma van pontosan hat hónapja, hogy elindultunk Oroszországba. Bizony akkor másképp képzeltük el ezt a hadjáratot; díszfelvonulásnak gondoltuk, és az ellenkezője lett. Én magam is örültem, hogy kijöhettem, most pedig hazamennék azonnal. Sajnos a sok hír a hazamenetelről mind kacsának bizonyult. Még mindig itt vagyunk, és egyre kevesebb a remény, hogy az idén hazakerülünk. Talán Isten megsegít bennünket. Kiegyeznék még úgy is, hogy a karácsonyt otthon tölthessem már.

November 5. Az idő ma esősre fordult. Csúszósak az utak, autóval egyáltalán nem lehet menni. Még postára sem tudunk járni, és így még az az örömünk sincs meg, hogy hazai leveleket olvashassunk. Három órakor már sötét van. Lassan telnek a napok. Ócska kis petróleumlámpa fényénél üldögélünk most hallgatagon, a többiek búsan cigarettáznak, én írok. Lassan elérkezik a hét óra, és jó gyerekhez illően lefekszem én is. Aludni próbálunk, ha az egerek hagynak bennünket.

November 7. Tegnap beköszöntött a tél. Egész nap esett a hó, fújt a szél. Ítéletidő volt. Ma már csendes minden, de -22 ˚C hideg van. Még a házból sem merünk kimenni. Szokatlan az ilyen hirtelen jött hideg. Meleg ruhánk sincsen; úgy látszik, ez nem is kell a katonának. Azt gondolják talán odahaza, hogy mi olyan fenegyerekek vagyunk, akik ingben is tudunk harcolni?! A kocsijaink is tönkrementek. Kettőt le kellett már adnunk, négy emberünk kórházban van. Ha így folytatódik, teljesen elfogyunk. Az Isten sem akar rajtunk megkönyörülni. […]

November 18. Ma már teljesen lemondtam a hazamenésről. Bele is nyugodnék mindenbe, ha nem kellene attól félni, hogy offenzívát kezd az orosz, és akkor nekünk végünk. Mozogni nem tudunk a hó és a fagy miatt. Sokat szenvedünk a hidegtől, viszont szemben velünk szibériai lövészezredek vannak. Jó kilátás. Tegnapelőtt a mieink nagy tüzérségi tüzet adtak, valószínűleg a másik oldal erődítményeit verették. Téli állásaink, melyeket már két hónapja építünk, még mindig nem készültek el. Talán nem is fog[nak]. Most már az is jó volna, ha hátrább vinnének bennünket nyugodtabb helyre, de még erre sem számíthatunk.

November 19. Megbetegedtem. Már pár nap óta semmi étvágyam nem volt, de azt hittem, hogy csak gyomorrontás az egész. Ma reggel egy parancsot vittem át a hadnagy

, ő rögtön észrevette betegségemet, és azonnal kórházba utalt. A leggyakoribb frontbetegséget, a sárgaságot kaptam meg. A kórházi vizsgálat eredménye az volt, hogy be kell feküdnöm. Mivel semmi kedvem nem volt a kórházba bemenni, megkértem őket arra, hogy engedjék meg, hogy a mi körletünkben maradhassak. Parancsnok úr fog kezelni, bár a kórház állományában leszek, és a diétát is onnan fogom Azt mondják, hogy kb. három hétig fog tartani a betegségem.

November 21. Állapotom változatlan. Már három cukorinjekciót kaptam. Sajnos feküdni nem tudok. Van munkám is az irodában, amit el kell végeznem. Különben sincs kedvem feküdni, mert a tétlenség untat, állandóan otthon jár az eszem. A munkámat senki más nem tudja elvégezni, mert nem ismerik. Én meg már hat hónapja jól beledolgoztam magamat. Azért is nem feküdtem be, mert nélkülözhetetlen vagyok.

November 23. Fel lettem terjesztve szakaszvezetővé nagyon jó minősítéssel. Talán előléptet a hadtestvonat

. Szeretném, mert akkor nem maradnék le a többiektől semmiben sem. Ismét kaptam cukorinjekciót, alig bírom emelni a karomat. Hazulról sok cukrot kaptam, ez most kapóra jött, mert ezzel élek. A diétám is nagyon jó. Minden étkezésre kapok kompótot.

November 27. Kezdek jobban lenni. Talán nem is tart sokáig ez a betegség. Két nap óta ítéletidő van itt. Olyan szélvihar, hogy a házunkat is majdnem elviszi. Most jött a telefonértesítés, hogy egyik kocsink sebesültszállításból hazafelé jövet a nagy hóviharban, rossz látási viszonyok között letért az útról, árokba esett és féltengelytörést kapott. Egyik ember megsérült. Eddig is történtek hasonló esetek, de most a nagy hideg és hófúvásban szerelő kocsinkkal nem tudunk érte menni. A vezetők bementek egy faluba, így legalább nem fagynak meg. Talán ha jobb lesz az idő, el tudjuk hozni a sérült kocsit.

November 30. Tegnap riadókészültségbe helyeztek bennünket. Az ok az volt, hogy orosz offenzívával kellett számolni. Bár mi most a vonal mögött vagyunk, mégis számolnunk kell az orosz sícsapatok támadásával, amelyek bizony néhányszor egészen észrevétlenül is át tudtak jönni a vonalon. Helyzetünk egy csöppet sem rózsás. Négy kocsink van valahol elakadva a hóviharban, amely már ötödik napja tart. Lassan alig lesz kocsink, amelyik üzemképes. Oda jutunk, hogy ha elvonulási parancsot kapnánk, nem tudnánk elmenni, mert nem lesz mivel. Tegnapelőtt hadbírói vizsgálat volt nálunk névtelen feljelentésre, azonban semmi szabálytalanságot nem találtak.  […]

December 7. […] Ez a nap örömünnepe volt oszlopunknak. Elkészült a két téli garázs, vagy, ahogy mi elneveztük, a „Kolhaus,” illetve „Kinhaus.” Négy hónapi keserves munkánkba került. Miatta nyolc emberünk ment kórházba. Nem igaz, hogy a munkásszázadok többet dolgoztak, mint mi. Két hatalmas épület, melybe kb. 30 autó fér bele. Kemencével, fűtőcsövekkel van alulról fűtve. Akkora kemencék, hogy egy teherautó fát egyszerre bele lehet rakni. Sajnos azonban nem melegít. Ha igazságos akarok lenni, akkor bizony napsütésben kint melegebb van. Erről mi nem tehetünk.

csinálta a terveket, mi nem változtathattunk rajta. Ha ilyen előrelátó a többi vezetőnk is, akkor nem sok jövőt jósolok a magyar hadseregnek. […]

December 26. Túl vagyunk az ünnepeken. A szentestén meggyújtottuk szobánkban a karácsonyfa gyertyáit, és ketten Pistával elénekeltük a „Mennyből az angyalt”. Mindketten könnyeztünk. Az idő engedett egy kicsit. Este 7 órakor mentünk fel éjféli misére. Lehajtott fejjel baktattunk a csikorgó hóban, fel a templomhoz. Misén mindnyájan áldoztunk. Egyetemes feloldozást kaptunk. Közben kint dörögtek az ágyuk. Egészen békés nem volt a karácsonyunk. Az orosz most nem támadott. Csak a megszokott esti sorozatot adta le

. Ezen az éjszakán nem tudtam aludni. Mindig haza kellett gondolnom. […]

1943. január 1. Ezt is meg kellett érni. Mikor kijöttem, nem gondoltam, hogy itt töltöm el. Nem számít semmit. Hiba egy szál sem. Ami elmúlott, elmúlt, az újesztendő talán meghozza a megváltást számunkra. A Szilveszter este megint csak nagy ivással volt egybekötve. Minden ember kapott egy literrel, és így nagyszerűen elszórakoztunk.

voltunk, ott énekelgettünk. A lányok is ott voltak. Éjfélkor nagy csókolózással köszöntöttünk egymásnak „

Dobre novij godot

	[X] Boldog újévet!

.” […]

Január 13. Ma bent voltam Osztrogozsszkban. […] A frontról aggasztó hírek jönnek. Az előttünk lévő orosz hadosztályokat leváltották, és helyükre szibériai elit csapatokat hoztak. Ezek megkezdték a

Sebesült az nagyon sok van. Az első rohamokat eddig még sikerült visszaverni. Tegnap kimentem vadászni. Semmit nem tudtam lőni.

Január 14. Baj van a magyar arcvonalon. Ma reggel kint voltam Prilepiben. Már ezt a helyet is ki kellett üríteni. Az egészségügyi oszlop már elmenekült. A faluban már csak német páncélosok voltak. Mi voltunk az utolsó kocsival, mely elhagyta a

. A domboldalon már megjelent az első orosz páncélos. Félelmes látvány volt. A páncéltörők állandóan lőtték, az azonban csak nyomult előre. Fanatikus csapatok ezek. Láttam egypár foglyot. Sötétbőrűek, a hideget fel sem veszik, pedig -40˚C van. Hiányos felszerelésünkben mi nagyon fázunk. Nálunk is riadókészültség van. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Egymás után érkeznek a menekülők, már a puskalövéseket is halljuk.

Január 16. Bugyonnijben vagyunk. Egypár órát pihenhetünk. Megpróbálom leírni menekülésünk szomorú történetét. 15-én reggel kaptuk a parancsot, azonnal felpakolni és indulni Nyikolajevkára. Az oroszt nem sikerült megállítani. A 7. hadosztály teljesen elpusztult. Előttünk nincs magyar csapat. Mindenki azonnal meneküljön, ahogy tud. Őrült iramban pakoltunk. A kórház már kora reggel elindult. A legszükségesebb dolgokat felraktuk a kocsikra, ami ottmaradt, azt felgyújtottuk. Az orosz sítalpasok már csak 2 km-re voltak tőlünk, mikor teljes gázzal kifutottunk a faluból. A kórház egész felszerelését otthagyta, 20 000 emberre való élelmet gyújtott fel. Házigazdánk sírva búcsúzott tőlünk. Nem örültek a testvéreiknek. Az utak tele voltak menekülőkkel. Ebéd után értünk Nyikolajevkára, ahol már a legteljesebb fejetlenség volt. A hadsereg-parancsnokság már elmenekült. Mindenütt gyors iramban torlaszokat emeltek. Még este parancsot kaptunk, hogy induljunk tovább Bugyonnijbe, ahova éjjel 11 órakor érkeztünk meg. Borzalmasan átfáztunk. Sokat szenvedünk a hidegtől. Szamovárban azonnal teát főztünk magunknak. Ez egy kicsit felmelegített bennünket. Egy ócska szobába szállásoltuk el magunkat, ahol csak ledőltünk, és a fáradtságtól azonnal elaludtunk. Reggel egyik kocsink bement Nyikolajevkára benzinért. Teljes volt a fejetlenség. Az orosz repülők egész nap bombázták a várost. Azt hittük, hogy itt pihenhetünk egy kicsit, mikor éppen most hozta a parancsot: azonnal menekülni! Két helyen törte át az orosz a frontot. Nálunk Prilepinél, és tőlünk délre, Rosszosnál, ahol a németeket nyomta ki. Innét is továbbmegyünk.

Január 20. Végre nyugodtabb helyen vagyunk. Belgorodban, 150 km-rel hátrább. A német katonaotthonban a forró fekete mellett melegítjük összefagyott tagjainkat. 16-án éjjel indultunk Bugyonnijból. Borzalmas hidegben, óriási szenvedések közben értünk be reggel 6 órakor Volokonovkára. A lábam megfagyott. Alig tudtam ráállni. A visszavonulásból rendetlen menekülés lett. Az úton a gyalog menetelők egymás után fagytak meg. Nem is a háború, hanem a hideg tette tönkre a magyar hadsereget. Ezen az éjjelen az orosz páncélosok befutottak Nyikolajevkára. A lakosság egyszerre partizán lett, és a házakból lőtték a visszavonuló katonaságot. A németek különösen fejvesztetten menekültek. Helyenként fegyverrel a kézben kényszerítették a magyarokat, hogy adjanak utat. Teljesen megzavarodtak a

, nem bajtársiasan viselkedtek.

Még 17-én este továbbindultunk egy Lubjanka nevű faluba. Itt aludtunk. A

amely utolért bennünket, mindenáron ott akart tartani bennünket. Oka az volt, hogy nekünk kellett volna szállítani a tiszteket, pedig erre nem voltunk képesek. Benzinünk fogytán volt, és a kocsik nagyon le voltak romolva. Reggel elindultunk Volcsanszkba. Már megközelítettük a várost, mikor kaptuk a parancsot, hogy azonnal visszafordulni, mert sikerült az oroszt megállítani. Alekszandrovkán aludtunk. Reggel úgy volt, hogy visszaindulunk Volonovkára, és ott fogunk települni. Jött azonban egy őrnagy, aki felokosította Horváth , hogy őrültséget csinál, hiszen a várost már az éjjel kiürítették. Itt vesztettük el egyik kocsinkat. Lerogyott és ott kellett hagyni az úton. Majd a rombolók elintézik. Négy kocsink a szerelőoszlopban volt Bugyonnijben. Ezeket ott a többi kétszázzal együtt fölgyújtották. A IV. hadtest gépkocsiparkja teljesen .