A balassagyarmati túszdráma és a Munkásőrség

A helyi munkásőrparancsnok először a helyi pártbizottságnak jelentett

„16.10 órakor Csík Sándor 3/2. szakaszparancsnok telefonon jelentette, hogy […] Balassagyarmat térségében 10–15 fős fegyverrel is rendelkező csoport több személyt tart fogságában, és zsaroló követelésekkel lép fel a kormánnyal szemben. (Pénzt, helikoptert, szabad elvonulást követel.) Parancsnok elvtársat és helyetteseit nem találva, a budapesti ügyeleti szolgálattól tájékozódtam, hogy van-e tudomása fenti eseményről. Nemleges válasza után összeköttetést kerestem a balassagyarmati egységügyeletessel, azonban a megyei ügyeletes vonalhibára hivatkozva nem kapcsolta.”

Bevezetés 

1973. január 7-én, vasárnap este a balassagyarmati középiskolai lánykollégium egyik hálószobájában két fiú a helyi határőrkerület parancsnoki páncélszekrényéből lopott fegyverekkel túszul ejtett 14 diáklányt. A történet ismert, hiszen a hosszú hallgatás utánVégh Antal sajátos írói eszközöket felhasználó „Könyörtelenül" című munkája mellett,

 is megjelentek, de Gazdag Gyula Túsztörténet című játékfilmje úgyszintén valóságelemekre épült. Nem lehet természetesen kihagyni a sorból az RTL Klub XXI. század című sorozatának 2006. januárban elhangzott műsorát és a Nógrád megyei Levéltár kiállítását sem. Forrásunk az eseményeknek egy olyan oldalát mutatja be, ami az egész korszak működési mechanizmusát is visszatükrözi, egyúttal azonban utal a Munkásőrségnek az 1970-es évek elején elfoglalt helyére, szerepére is.

Mi is történt valójában?

A két túszejtő - a 19 éves Pintye András és 17 éves öccse, László - apja a Szob és Miskolc közötti határőrkerület párttitkára volt, és a térség pártelitjéhez tartozott. Édesanyjuk egy nagyüzem személyzeti előadója, korabeli kifejezéssel káderese volt. A szülők a fiúkkal keveset törődtek, akik így hamarosan kétes hírnévre tettek szert a városban, ismerték őket, mindenki félt tőlük. Egy ideje készültek akciójukra, s úgy akarták elhagyni az országot, hogy erről mindenki tudomást szerezzen.

A középiskolai lánykollégiumba fegyverrel behatoló fiúk közölték a lányokkal, hogy túszul ejtik őket. A kollégisták először tréfának gondolták a bejelentést, azonban tudomásul kellett venniük, hogy a két fegyveres komolyan beszél. Négy lány a kezdeti zűrzavarban a WC-k mögötti - a túszejtők számára ismeretlen - kijáraton elhagyta a bezárt épületet, s azonnal a rendőrségre mentek. Az ügyeletes rendőr nem vette komolyan a hihetetlennek tetsző történetet, csak a lányok sírására és könyörgésére voltak hajlandók egy járőrt a helyszínre küldeni. A rendőrök először megpróbáltak betörni az ajtón, de golyózápor fogadta őket. A túszejtők közölték velük, ha nem mennek el, akkor kivégeznek két lányt.

Hamar híre futott az eseménynek; a városból vonattal, busszal ki- és bejárók elmondták, mi történt Balassagyarmaton. Reggelre a lányok szülei is megérkeztek. A lövöldözés után nemcsak az épület előtti teret - a tér túloldalán volt a városháza és a hajdani megyeháza - és környékét zárták le, hanem a városba vezető utakon is elrendelték a zárlatot.

A várost hamarosan egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók lepték el. Az akciót kivették a helyi hatóságok kezéből, a belügy vezetői vették át az irányítást, akik folyamatosan jelentettek a felső vezetésnek, így Kádár Jánosnak is. A kollégiummal szemben levő épületekben mesterlövészeket helyeztek el.

A fogvatartók olyan - filmekben látott - követelésekkel álltak elő, amit először senki sem vett komolyan:

A fiúk helyszínre érkező szüleiket is durván elzavarták. A család lakásánál hamarosan fenyegető tömeg csődült össze, így a szülők kénytelenek voltak otthagyni a házat. Másnap reggel Samu Istvánt, a balassagyarmati kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát kérték fel, hogy közvetítsen a két túszejtő és a hatóságok között. A főorvos, akit mai szóval túsztárgyalónak mondhatnánk, sikerrel akadályozta meg, hogy beváltsák fenyegetőzésüket: egyik lányt sem végezték ki. A főorvos pedig ki-be járkált, vitte a híreket, s hozott ennivalót a bent lévőknek.

A túszejtőkkel közvetlen kapcsolatba lépő orvos évtizedekkel később így emlékezett vissza az esetre:
[popup title="„Nagyon elszántak voltak, és szentül hitték, hogy a követeléseiket a hatóságok teljesítik. A fiatalabb fiú beszélt, nyitottabbnak és értelmesebbnek tűnt a bátyjánál, aki belerángatta a bűncselekménybe. Közben Budapestről magas szintű válságstáb érkezett a városba. Egészen elképesztette őket, hogy mennyire felkészültek a fiúk. Azt remélték, hogy a túszejtők megadják magukat, de hiába várták. [...] A Pintye fivérek elgondolásának az volt a lényege, hogy a szocializmusban a legfőbb érték az ember, következésképpen ez az alapelv kizárja, hogy egyetlen túsz is meghaljon. Tehát teljesíteni fogják a követeléseiket, ellenkező esetben ugyanis ők bebizonyítanák, hogy a rendszer hazudik, nem tekinti a legfőbb értéknek az emberi életet."" format="Default click" activate="click" close text="Balassagyarmati dráma. Zsaru, 2007/20. 8"]

Eközben a hatágyas szobában szörnyű állapotok uralkodtak. Az első napot követően a toalettre sem engedték a lányokat, napokig tisztálkodási lehetőség sem volt, s amíg Samu főorvos tárgyalásainak eredményeként nem kaptak egy vödör vizet, addig a sarokban végezték el szükségleteiket. Naponta több alkalommal letérdeltették, vagy fal felé fordították őket; megígérve, hogy mindnyájukat kivégzik. Minden a két fiú hangulatától függött, nem tudhatták, mit tehetnek és mit nem? Aludni sem engedték őket. Másfél nap után az egyik lány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek, odarohant az ablakhoz, és kiugrott. A kiszabadult lány elmondta, hogy éjjel a kisebb fiú sírt, visszalépett volna, de félt a bátyjától. A másik esemény az volt, hogy a két túszszedő elaludt, erre az egyik lány felkapta a géppisztolyukat, és az idősebbet fejbe vágta vele, aki kisebb sérülést szenvedett, ám a tettet nem torolta meg. Ez arra utalt, hogy az elkövetők nem is akartak senkit megölni, bíztak abban, hogy követeléseiket teljesítik.

A napok múltával nemcsak a lányok, hanem a túszejtők is mind fáradtabbá, figyelmetlenebbé váltak, de egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy a fiúk feladják magukat. Ebben a helyzetben a hatóságok úgy döntöttek, hogy be kell fejezni a tárgyalásokat, meg kell kezdeni az akciót. A mesterlövészek két és fél napon keresztül irányították fegyvereiket az ablakokra. A döntő pillanatban az utcában nagy zajt csaptak, autók tülköltek, kutyák csaholtak, és a nagyobbik fiú meggondolatlanul kihajolt az ablakon, amikor lelőtték. Az öccse azonnal megadta magát.

A túszügy öt napja alatt egy sor sem jelent meg az újságokban, Balassagyarmatot hermetikusan elzárták a külvilágtól. Csak január 13-án jelent meg az első valamennyi újságban azonos közlemény. A 17 éves Pintye Lászlót még abban az évben jogerősen 15 év börtönre, a fiúk négy ismerősét - akik segítettek, vagy tudtak az esetről - pedig 8 hónaptól 4 évig terjedően börtönre ítélték.

* * *

Mint említettük, a túszejtők nagy nyilvánosságot szerettek volna akciójuknak szerezni, azonban a teljes hírzárlat miatt még a Munkásőrségen is csak - vasútnál dolgozó munkásőröktől kapott információkból - értesültek arról, hogy „Balassagyarmat térségében 10-15 fős fegyverrel is rendelkező csoport több személyt tart fogságában, és zsaroló követelésekkel lép fel a kormánnyal szemben. (Pénzt, helikoptert, szabad elvonulást követel.)" A hírről tudomást szerző VI. kerületi egységparancsnok szolgálati úton jelentést tett a budapesti parancsnoknak, aki továbbította a jelentést a Munkásőrség Országos Parancsnokságának (MOP). További érdekessége az ügynek, hogy az említett egységparancsnok mintegy nyomozást folytatva próbálta kideríteni a hír valódiságát, de a kerületi pártbizottságon és a kerületi rendőrkapitányságon sem tudtak az ügyről, sőt a Munkásőrségen belül sem tájékoztatták a megyei parancsnokságokat. A legérdekesebb azonban az, hogy a január 8-án MOP főügyeletesként szolgálatba lépő egységparancsnok szolgálati ideje alatt „rendkívüli eseményt nem jelentettek". Érdeklődésre a Nógrád megyei munkásőr parancsnokságon is csak ismertek el, hogy van rendkívüli esemény. Mokry György a túszejtőkkel folytatott alkudozásokról is csak félhivatalosan szerzett tudomást vasutas munkásőröktől.

Vélhetően a főügyeletesi szolgálatban lévő kerületi parancsnok „érdeklődésének" köszönhetően utasíthatták a Nógrád megyei parancsnokságot, hogy tegyen jelentést a balassagyarmati eseményekről. Így az első írásos jelentést két és fél nappal a túszdráma elkezdése után, január 10-én adta le telexen a megyei munkásőr parancsnok-helyettes az országos parancsnokságnak. A jelentés az eseményekről a dolgok közepébe vágva számol be, nem utal azonban - eltérően a következő jelentéstől -, egy korábbi írásos előzményre.

A Munkásőrség országos parancsnoka tudhatott az ügyről, azonban a parancsnokság más vezető személyei már nem, vagyis a testületet teljes mértékben kihagyták az események folyamatából. Az eset egyúttal arra is rávilágít, hogy hiába volt hierarchikusan, fegyveres testületnek megfelelő felépítésű a Munkásőrség, ilyen rendkívüli eseményeknél a helyi egységeket a helyi pártbizottság irányította, s saját felsőbb parancsnokságaikat csupán akkor értesíthették, amikorra a rendfenntartó erők fellépése országos irányításúvá vált. A megyei jelentés egyértelműen tanúsítja, hogy a Munkásőrség helyi alegységeit körletvédelmi, rendfenntartó célból alkalmazták a rendőri erők segítésére azzal a céllal, hogy távol tartsák az érdeklődő, elsősorban helyi lakosokat. Az épület közvetlen közelében azonban csak a kijelölt belügyi alakulatok lehettek, tehát leginkább a segédrendőri feladat jutott nekik.

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők