A balassagyarmati túszdráma és a Munkásőrség

A helyi munkásőrparancsnok először a helyi pártbizottságnak jelentett

„16.10 órakor Csík Sándor 3/2. szakaszparancsnok telefonon jelentette, hogy […] Balassagyarmat térségében 10–15 fős fegyverrel is rendelkező csoport több személyt tart fogságában, és zsaroló követelésekkel lép fel a kormánnyal szemben. (Pénzt, helikoptert, szabad elvonulást követel.) Parancsnok elvtársat és helyetteseit nem találva, a budapesti ügyeleti szolgálattól tájékozódtam, hogy van-e tudomása fenti eseményről. Nemleges válasza után összeköttetést kerestem a balassagyarmati egységügyeletessel, azonban a megyei ügyeletes vonalhibára hivatkozva nem kapcsolta.”

Bevezetés 

1973. január 7-én, vasárnap este a balassagyarmati középiskolai lánykollégium egyik hálószobájában két fiú a helyi határőrkerület parancsnoki páncélszekrényéből lopott fegyverekkel túszul ejtett 14 diáklányt. A történet ismert, hiszen a hosszú hallgatás utánVégh Antal sajátos írói eszközöket felhasználó „Könyörtelenül" című munkája mellett,

 is megjelentek, de Gazdag Gyula Túsztörténet című játékfilmje úgyszintén valóságelemekre épült. Nem lehet természetesen kihagyni a sorból az RTL Klub XXI. század című sorozatának 2006. januárban elhangzott műsorát és a Nógrád megyei Levéltár kiállítását sem. Forrásunk az eseményeknek egy olyan oldalát mutatja be, ami az egész korszak működési mechanizmusát is visszatükrözi, egyúttal azonban utal a Munkásőrségnek az 1970-es évek elején elfoglalt helyére, szerepére is.

Mi is történt valójában?

A két túszejtő - a 19 éves Pintye András és 17 éves öccse, László - apja a Szob és Miskolc közötti határőrkerület párttitkára volt, és a térség pártelitjéhez tartozott. Édesanyjuk egy nagyüzem személyzeti előadója, korabeli kifejezéssel káderese volt. A szülők a fiúkkal keveset törődtek, akik így hamarosan kétes hírnévre tettek szert a városban, ismerték őket, mindenki félt tőlük. Egy ideje készültek akciójukra, s úgy akarták elhagyni az országot, hogy erről mindenki tudomást szerezzen.

A középiskolai lánykollégiumba fegyverrel behatoló fiúk közölték a lányokkal, hogy túszul ejtik őket. A kollégisták először tréfának gondolták a bejelentést, azonban tudomásul kellett venniük, hogy a két fegyveres komolyan beszél. Négy lány a kezdeti zűrzavarban a WC-k mögötti - a túszejtők számára ismeretlen - kijáraton elhagyta a bezárt épületet, s azonnal a rendőrségre mentek. Az ügyeletes rendőr nem vette komolyan a hihetetlennek tetsző történetet, csak a lányok sírására és könyörgésére voltak hajlandók egy járőrt a helyszínre küldeni. A rendőrök először megpróbáltak betörni az ajtón, de golyózápor fogadta őket. A túszejtők közölték velük, ha nem mennek el, akkor kivégeznek két lányt.

Hamar híre futott az eseménynek; a városból vonattal, busszal ki- és bejárók elmondták, mi történt Balassagyarmaton. Reggelre a lányok szülei is megérkeztek. A lövöldözés után nemcsak az épület előtti teret - a tér túloldalán volt a városháza és a hajdani megyeháza - és környékét zárták le, hanem a városba vezető utakon is elrendelték a zárlatot.

A várost hamarosan egyenruhás rendőrök és civil ruhás nyomozók lepték el. Az akciót kivették a helyi hatóságok kezéből, a belügy vezetői vették át az irányítást, akik folyamatosan jelentettek a felső vezetésnek, így Kádár Jánosnak is. A kollégiummal szemben levő épületekben mesterlövészeket helyeztek el.

A fogvatartók olyan - filmekben látott - követelésekkel álltak elő, amit először senki sem vett komolyan:

A fiúk helyszínre érkező szüleiket is durván elzavarták. A család lakásánál hamarosan fenyegető tömeg csődült össze, így a szülők kénytelenek voltak otthagyni a házat. Másnap reggel Samu Istvánt, a balassagyarmati kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát kérték fel, hogy közvetítsen a két túszejtő és a hatóságok között. A főorvos, akit mai szóval túsztárgyalónak mondhatnánk, sikerrel akadályozta meg, hogy beváltsák fenyegetőzésüket: egyik lányt sem végezték ki. A főorvos pedig ki-be járkált, vitte a híreket, s hozott ennivalót a bent lévőknek.

A túszejtőkkel közvetlen kapcsolatba lépő orvos évtizedekkel később így emlékezett vissza az esetre:
[popup title="„Nagyon elszántak voltak, és szentül hitték, hogy a követeléseiket a hatóságok teljesítik. A fiatalabb fiú beszélt, nyitottabbnak és értelmesebbnek tűnt a bátyjánál, aki belerángatta a bűncselekménybe. Közben Budapestről magas szintű válságstáb érkezett a városba. Egészen elképesztette őket, hogy mennyire felkészültek a fiúk. Azt remélték, hogy a túszejtők megadják magukat, de hiába várták. [...] A Pintye fivérek elgondolásának az volt a lényege, hogy a szocializmusban a legfőbb érték az ember, következésképpen ez az alapelv kizárja, hogy egyetlen túsz is meghaljon. Tehát teljesíteni fogják a követeléseiket, ellenkező esetben ugyanis ők bebizonyítanák, hogy a rendszer hazudik, nem tekinti a legfőbb értéknek az emberi életet."" format="Default click" activate="click" close text="Balassagyarmati dráma. Zsaru, 2007/20. 8"]

Eközben a hatágyas szobában szörnyű állapotok uralkodtak. Az első napot követően a toalettre sem engedték a lányokat, napokig tisztálkodási lehetőség sem volt, s amíg Samu főorvos tárgyalásainak eredményeként nem kaptak egy vödör vizet, addig a sarokban végezték el szükségleteiket. Naponta több alkalommal letérdeltették, vagy fal felé fordították őket; megígérve, hogy mindnyájukat kivégzik. Minden a két fiú hangulatától függött, nem tudhatták, mit tehetnek és mit nem? Aludni sem engedték őket. Másfél nap után az egyik lány nem bírta a feszültséget, és mikor a fiúk nem figyeltek, odarohant az ablakhoz, és kiugrott. A kiszabadult lány elmondta, hogy éjjel a kisebb fiú sírt, visszalépett volna, de félt a bátyjától. A másik esemény az volt, hogy a két túszszedő elaludt, erre az egyik lány felkapta a géppisztolyukat, és az idősebbet fejbe vágta vele, aki kisebb sérülést szenvedett, ám a tettet nem torolta meg. Ez arra utalt, hogy az elkövetők nem is akartak senkit megölni, bíztak abban, hogy követeléseiket teljesítik.

A napok múltával nemcsak a lányok, hanem a túszejtők is mind fáradtabbá, figyelmetlenebbé váltak, de egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy a fiúk feladják magukat. Ebben a helyzetben a hatóságok úgy döntöttek, hogy be kell fejezni a tárgyalásokat, meg kell kezdeni az akciót. A mesterlövészek két és fél napon keresztül irányították fegyvereiket az ablakokra. A döntő pillanatban az utcában nagy zajt csaptak, autók tülköltek, kutyák csaholtak, és a nagyobbik fiú meggondolatlanul kihajolt az ablakon, amikor lelőtték. Az öccse azonnal megadta magát.

A túszügy öt napja alatt egy sor sem jelent meg az újságokban, Balassagyarmatot hermetikusan elzárták a külvilágtól. Csak január 13-án jelent meg az első valamennyi újságban azonos közlemény. A 17 éves Pintye Lászlót még abban az évben jogerősen 15 év börtönre, a fiúk négy ismerősét - akik segítettek, vagy tudtak az esetről - pedig 8 hónaptól 4 évig terjedően börtönre ítélték.

* * *

Mint említettük, a túszejtők nagy nyilvánosságot szerettek volna akciójuknak szerezni, azonban a teljes hírzárlat miatt még a Munkásőrségen is csak - vasútnál dolgozó munkásőröktől kapott információkból - értesültek arról, hogy „Balassagyarmat térségében 10-15 fős fegyverrel is rendelkező csoport több személyt tart fogságában, és zsaroló követelésekkel lép fel a kormánnyal szemben. (Pénzt, helikoptert, szabad elvonulást követel.)" A hírről tudomást szerző VI. kerületi egységparancsnok szolgálati úton jelentést tett a budapesti parancsnoknak, aki továbbította a jelentést a Munkásőrség Országos Parancsnokságának (MOP). További érdekessége az ügynek, hogy az említett egységparancsnok mintegy nyomozást folytatva próbálta kideríteni a hír valódiságát, de a kerületi pártbizottságon és a kerületi rendőrkapitányságon sem tudtak az ügyről, sőt a Munkásőrségen belül sem tájékoztatták a megyei parancsnokságokat. A legérdekesebb azonban az, hogy a január 8-án MOP főügyeletesként szolgálatba lépő egységparancsnok szolgálati ideje alatt „rendkívüli eseményt nem jelentettek". Érdeklődésre a Nógrád megyei munkásőr parancsnokságon is csak ismertek el, hogy van rendkívüli esemény. Mokry György a túszejtőkkel folytatott alkudozásokról is csak félhivatalosan szerzett tudomást vasutas munkásőröktől.

Vélhetően a főügyeletesi szolgálatban lévő kerületi parancsnok „érdeklődésének" köszönhetően utasíthatták a Nógrád megyei parancsnokságot, hogy tegyen jelentést a balassagyarmati eseményekről. Így az első írásos jelentést két és fél nappal a túszdráma elkezdése után, január 10-én adta le telexen a megyei munkásőr parancsnok-helyettes az országos parancsnokságnak. A jelentés az eseményekről a dolgok közepébe vágva számol be, nem utal azonban - eltérően a következő jelentéstől -, egy korábbi írásos előzményre.

A Munkásőrség országos parancsnoka tudhatott az ügyről, azonban a parancsnokság más vezető személyei már nem, vagyis a testületet teljes mértékben kihagyták az események folyamatából. Az eset egyúttal arra is rávilágít, hogy hiába volt hierarchikusan, fegyveres testületnek megfelelő felépítésű a Munkásőrség, ilyen rendkívüli eseményeknél a helyi egységeket a helyi pártbizottság irányította, s saját felsőbb parancsnokságaikat csupán akkor értesíthették, amikorra a rendfenntartó erők fellépése országos irányításúvá vált. A megyei jelentés egyértelműen tanúsítja, hogy a Munkásőrség helyi alegységeit körletvédelmi, rendfenntartó célból alkalmazták a rendőri erők segítésére azzal a céllal, hogy távol tartsák az érdeklődő, elsősorban helyi lakosokat. Az épület közvetlen közelében azonban csak a kijelölt belügyi alakulatok lehettek, tehát leginkább a segédrendőri feladat jutott nekik.

Ezen a napon történt július 08.

1911

Nagy földrengés Kecskeméten.Tovább

1946

Az egység jegyében megalakult a Magyar Zsidók Országos Egyesülete.
A SZIT üzemi úttörőcsapatok szervezését kezdi meg.Tovább

1974

A KISZ KB jelzésére a KB Párt és Tömegszervezeti Osztálya előterjesztést készített Aczél György számára, hogy a „nyilvánosság legteljesebb...Tovább

1983

A Hazafias Népfront támogatásával megalakították a Népfőiskolások Baráti Körét. Ez a lépés is a demokratikus erők összefogását szolgálta,...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők