A kispesti SZDSZ vezető esete a munkásőr antennákkal

„Az elmúlt három hónapban [...] munkásőr laktanyák udvarán, beton alapokra helyezett acél antenna tartószerkezetet állítottak fel. [...]
Le kívánjuk szögezni, hogy jelen helyzetben, amikor az ország a demokratizálódás útjára lépett, és a független politikai szervezetek és pártok egyként követelik a munkásőrség teljes felszámolását, az MSZMP burkolt fegyveres hadseregének megszüntetését, teljesen oktalan és felelőtlen döntés újabb milliós nagyságrendű kiadásokkal terhelni a Nemzetet!"

Bevezetés 

Az alábbi 1989. április-május folyamán lezajlott levélváltás a budapesti munkásőr parancsnok és a kispesti SZDSZ szervezet, ill. annak vezetője között a rendszerváltás időszakának átmeneti helyzetét tükrözi, amelyben már érezhető az alakuló többpártrendszer világa, de még él a múltat idéző fegyveres szervezet valósága is. A kispesti SZDSZ szervezet vezetője a szocialista törvényekre hivatkozva kívánta felelősségre vonni a helyi tanácstagot munkájának hanyag végzése miatt, ugyanakkor a rendszer keretein túllépve követelte a Munkásőrség megszüntetését is. A források lényegében ezt a kettősséget tükrözik: 

, a kerületi SZDSZ ügyvivője egyrészt nyílt levélben vetett fel a szervezet számára fontos kérdéseket, amelyek között a Munkásőrség megszüntetése is szerepelt, másrészt viszont - nyilvánvalóan tudomásul véve, hogy ekkor még realitás a fegyveres testület léte - egy konkrét ügyben levelet intézett a Munkásőrség Országos Parancsnokságához is. A Munkásőrséghez természetesen nem csak a testületnek címzett levél érkezett meg, hanem kerületi parancsnok kísérőlevelével együtt a nyilvánosságnak szánt röpiratok is, amelyek - ha tartalmukban el is tértek egymástól - 1989. április 27-re, az SZDSZ programismertető gyűlésére hívták a kerület lakosságát. Mai szemmel a helyszín is némileg ironikusnak tűnhet, hiszen a helyszín a Kispesti Munkásotthon Művelődési Házban, a Marx utcában volt.

Az egyik szórólap a XIX. kerület Báthory utcai régi kiskeresztmetszetű gázvezeték cseréjének elintézéséről számolt be, aminek érdekében a terület tanácstagja nem tett semmiféle lépést. Ennek kapcsán tudósított arról is, hogy a tanácstag nem vett részt a tanácsüléseken, s nem foglalkozott lakókörzetének problémáival. Véleménye szerint D. J. „az érvényes Tanácstörvény értelmében nem tett eleget közmegbízatásának", ezért aláírásgyűjtést kezdeményezett visszahívásáért.

Emellett tudósított arról is, hogy „levelet intéztem a Munkásőrség Országos Parancsnokságához a kispesti munkásőr laktanya udvarán felállított antenna tartó acéltorony tárgyában."

A másik röplap ugyancsak az említett gyűlésen való részvételre, az SZDSZ programjának részletes ismertetésére, vitájára, közös továbbgondolására hívott fel, s a szövetség fő követeléseit sorolta fel: az MSZMP oszlassa fel a Munkásőrséget, szüntesse meg alapszerveit egyfelől a fegyveres testületekben, másfelől a munkahelyeken!

A kispesti SZDSZ ügyvivő és a Munkásőrség közötti levélváltásban a kispesti, a csepeli és a pestlőrinci parancsnokság udvarán álló antennatornyok szükségességének a felvetése, ill. lebontása volt a központi kérdés. A levélíró levelének tanúsága szerint „oktalan és felelőtlen döntés újabb milliós nagyságrendű kiadásokkal terhelni a Nemzetet". Az SZDSZ helyi képviselője a Munkásőrség Országos Parancsnokságának (MOP) címezte levelét, választ azonban „csak" a budapesti parancsnok, Forró Dezső küldött, ami szintén tükrözi 1989 tavaszának átmenetiségét, ill. hogy a panasztévőt komolyan is vették, meg nem is. A munkásőr parancsnok válasza ezt a feltevést látszik alátámasztani, hiszen az írást „figyelemre nem méltó - névtelen levélnek" minősítette azzal, hogy írója visszaélt az SZDSZ nevével, amely nyilvánvalóan nem kérne ilyen „számon kérő stílusban" információt. Forró ugyan a „demokratizmus" kereteinek betartásával válaszolt, de semmilyen felvilágosítással nem szolgált a levélben és a röplapokban felvetett kérdésekre a hatalmi körön kívül álló „magánszemélynek".

Forró Dezső válasza „bejött", mert ettől kezdve ő és nem az országos parancsnokság lett a levelező partner, s az SZDSZ helyi szervezetének vezetője felháborodott levelében inkább saját legitimációját volt kénytelen magyarázni: „kijelentjük, hogy az Szervezetünk nevében, általunk íródott. [...] Szervezetünknek nincs (és nem is lesz) egyszemélyi „vezetője". [...] Szervezetünk egyeztetett álláspontjainak képviseletét, a három fős Ügyvivői Testület látja el, melynek nevében, valamint a jelzett 22-es tanácstagi körzetben működő egyik, lakóbizottsági elnök, jelen esetben szerény személyem nevében küldtük meg Önnek levelünket."

Forró Dezső - nyilván nem csupán saját ötletére hagyatkozva - ismételten megkerülte a felvetett kérésekre a választ, s a problémát helyi ügyként kezelve csak arra mutatott hajlandóságot, hogy 1989. június 5-én a kispesti „22. számú tanácstagi körzet nyilvánossága előtt" adjon a munkásőrség képviselője választ a felmerült kérdésekre.

Miért is volt érdekes ezeknek a 30 méteres tornyoknak a sorsa? Mint az SZDSZ helyi képviselője írta: „Az elmúlt három hónapban a XIX. kerület Hunyadi u. 2-4. sz. alatt, a XXI. kerület Tanácsház tér 7. sz. alatt, valamint a XVIII. kerület Vörös Hadsereg út 170. sz. alatti munkásőr laktanyák udvarán, beton alapokra helyezett acél antenna tartószerkezetet állítottak fel." Kőhalmi István - vélhetően MSZMP forrásokból - úgy vélte, hogy ezek a „40-50 méteres" acéltornyok „egyféle gyorsriasztást" céloztak, s „Budapest összes kerületében" létesítettek ilyeneket.

Hogy a Munkásőrség komolyan vette a kispesti SZDSZ által felvetett problémát, azt az is bizonyítja, hogy az ügyirat mellé az 1989. április 26-ai helyzet szerint elhelyeztek két táblázatot, amelyek a budapesti parancsnokság antennahelyzetét mutatták be, ill. hogy hol készült 30 méteres antenna(torony). (Lásd külön szkennelt képeken!) Az SZDSZ által kifogásolt három torony a Munkásőrség táblázata értelmében még 1988-ban épült. Ami érdekes, hogy a táblázatban felsorolt 11 budapesti antennát 1985 és 1988 között emelték, 1989-ben csak a XV. kerületben terveztek újat építeni. Az ügyet tovább árnyalja, hogy korábban miért nem épültek ilyen nagyméretű tornyok, ill. ha már megépítették őket, többségük miért „állt üresen", vagyis a működéshez szükséges technikával nem szerelték fel őket. Ilyen antennák a megyei parancsnokságok területén is épültek, és a Munkásőrség egységes és teljes körű híradástechnikai rendszerének fejlesztésével függtek össze, amelyek főként belpolitikai események esetén voltak hírtovábbításra igénybe vehetők. Ettől természetesen nem választható el, hogy az MSZMP egyes épületei közötti híradástechnikai összeköttetést, rádiókapcsolatot is a Munkásőrség rendszerén keresztül igyekeztek megvalósítani. Ezt a feladatot zömmel a parancsnokságok tetejére telepített néhány méteres antennarúddal oldották meg. Mint az egyik közölt táblázat is mutatja, az antennák egy része nem munkásőr objektumon volt (pl. az V. és a XXII. kerületben a rendőrség épületén), másutt a pártbizottság épületén (VIII.), vagy az Magyar Honvédelmi Szövetséggel közösen (XII.). Ezek a régebben működő antennák 6, ill. 12 méteresek voltak. (Épületek tetejére eleve szükségtelen volt a 30 m-es, s a táblázat szerint terveztek is ilyen rövidebbeket.)

Az SZDSZ kérése az antennák árára vonatkozóan úgyszintén érdekelhette a Munkásőrség vezetőit, mert a Fóton lévő Központi Ellátó Parancsnokságtól megkérték egy-egy ilyen antenna felépítésének költségét is. Érdekes, hogy bár 1988-ban Budapesten három ilyen antenna épült, az építési költségeket azonban csak 1985-1986-os áron tudták megadni. Eszerint egy 30 méteres rácsos antenna telepítési költsége 160-180 ezer Ft volt. A gyorsuló inflációt figyelembe véve ennél 1989-ban tetemesen magasabb költségekkel kellett már számolni.

Kőhalmi István gyorsriasztásra utaló megjegyzését többféleképpen is értelmezhetjük, hiszen a Munkásőrséget a párt hadseregének tekintették, s az alakuló ellenzéki csoportosulások, pártok tartottak attól, hogy a hatalom ekkor még egyedüli birtokosa felhasználhatja a fegyveres szervezetet ellenük. Erre lehetett is indokuk, hiszen a Grósz Károly, a gyengülő pozíciójú pártfőtitkár körül álló csoport feltehetően számolt ezzel a lehetőséggel is. Az 1989. áprilisi 21-23-ai KISZ-kongresszuson, egy folyosói beszélgetésben utalt is arra, hogy Németh Miklóssal együtt fontolgatja a gazdasági szükségállapot bevezetését. A hír nyilvánosságra kerülése után Németh Miklós betelefonált a TV Híradó élő adásába, és elmondta, hogy a főtitkár, a miniszterelnök elődje valótlanságot 

 Hozzá kell tennünk, a MOP áprilisban valóban elfogadott egy határozatot - különböző szükségállapot esetén bevethető - elit egységek létrehozására, de ezek megszervezését csak 1991-re  Ezen túlmenően a Munkásőrség vezetése ódzkodott attól, hogy erőszakosan fellépjen az ellenzékkel szemben, s ezt a közölt levelek hangneme is alátámasztja.

A „gyorsriasztás" kifejezést ebben az időszakban a pártapparátuson belül használták, de nem az azonnali katonai bevetés értelmében. Így a levélíró ismerete nem származhatott pontos forrásból, bár jó helyen tapogatózott, hiszen az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályán akkor már évek óta dolgoztak egy olyan gyorsriasztási, vagy inkább gyorstájékoztatási rendszer kialakításán, amellyel a pártapparátus megfelelő szintű felelőseit, ügyeleteseit valamilyen vészhelyzet esetén minél gyorsabban értesíthették. Itt nem feltétlenül háború, vagy forradalom, valamilyen zavargás állt az előtérben - hanem más békeidőben is előforduló katasztrófa helyzet, mint árvíz, földrengés, tömegbaleset stb. Ne feledjük, egy adott területi egység első számú vezetője, a védelmi bizottság parancsnoka mindig a helyi (megyei) pártbizottság első embere volt, mint ahogy országos szinten, vészhelyzet esetén Kádár János volt a hadsereg parancsnoka. A pártapparátus ilyen jellegű igényeit pedig a Munkásőrség technikai hátterével elégítették ki. 1957 után a Munkásőrség és a pártbizottság helyi székházai, vagy egy épülettömbben voltak, vagy egymás szomszédságában, csak az új székházak és laktanyák/parancsnokságok építésekor kezdett a két szervezet helyileg szétválni, de az együttélés igen sok esetben a két szervezet fennállása során végig megmaradt.

Az említett - mai szemmel igen nehézkes - eredetileg MONOLOG nevű gyorsriasztási

 addig kívánták működtetni, „amíg ki nem épül a párt egybekapcsolt, a városokat is felölelő számítógép rendszere." Az előterjesztő úgy látta, hogy: „Két éven belül lehetőség van arra, hogy riasztási rendszer nélkül, az ügyeletes számítógépek adott jelre üzembe lépjenek, maguk rögzítsék az adást, s az erre jogosult személy a szöveget a képernyőn  Ezek az antennák azonban a MONOLOG rendszerhez és a számítógépes hálózathoz is szükségtelenek voltak, ezzel is magyarázható, hogy az újonnan épült tornyokat nem állították rendszerbe.

A rendszer hírtovábbítási módja a következő volt: „A jóváhagyott szöveget egy speciális szerkesztő program segítségével Commodore-64-es számítógép magnetofonjára írjuk.[...]" A kazettára vett anyagot a Magyar Rádió az egyik URH-adón [Bartók] a műsor befejezése után sugározza a közvetítő állomások segítségével a kívánt területekre. A munkásőrség ügyelete által riasztott híradó szakszolgálat kijelölt személyei a kódolással közölt időpontban veszik az adást, majd a kazettát reggel, munkakezdéskor átadják a városi (városi jogú) pártbizottság első titkárának vagy megbízottjának, akit egyébként az üzenet várható érkezéséről az ügyelet a híradó szakszolgálat riadóztatása mellett pár percen belül, még munkaidőben értesít. A pártbizottság e feladattal megbízott társadalmi munkatársa a dekódolást lehetővé tevő szerkesztő program segítségével a pártbizottság működési területén közösségi tulajdonban levő számítógépen megjeleníti a szöveget. A központi, annak híján helyi felelős döntésnek megfelelően kiíratják, leíratják, fotózzák, stencilezik vagy szóban továbbítják az alapszervezeteknek, megjelölve a további felhasználás módját." Az ügymenet persze ennél cifrább volt, mert - távbeszélőn, távgépírón vagy rádión - az MSZMP KB Agitációs és propaganda osztályának egy kijelölt munkatársa előzetesen értesítette a MOP főügyeletét, amely jelezte az alárendelt szerveknek, hogy mikor érkezik a távmondat a Bartók rádión keresztül, vagyis a rendszer alkalmatlan volt a riadószerű hírek fogadására, mert csak megfelelő képzettségű személy tudta venni a megjelölt időben az üzenetet.

Az 1987 nyarán elkezdett kísérletek 1989 tavaszáig azonban még mindig csak kisebb területekre vonatkozó gyakorlatokig jutottak el, így nem is vezették be. Természetesen ettől függetlenül az antennák „élesítése" is szükségtelenné vált

A formális alárendeltség, ezen belül a műszaki kapcsolatok az MSZMP és a Munkásőrség között éppen a tárgyalt levelezés időszakában szűntek meg, hiszen az első levél időszakában, április 20-án a Munkásőrség még az MSZMP közvetlen irányítása alatt állt, de a Központi Bizottság május 8-ai ülése után a szervezet a Minisztertanács felügyelete alá került. A Minisztertanács több mint 150 millió forinttal kurtította meg a szervezet költségvetését, így az antennák építése is lekerült a napirendről, már csak azért is, mert - közös elhelyezés esetén - a Munkásőrséget a MOP Híradó osztály vezetőjének 24/1989. számú, május 22-ei

 értelmében leválasztották a pártbizottságok telefonközpontjairól (június 30-ai határidővel), s ezzel megszűnt a két szervezet híradástechnikai összefonódása. Borbély Sándor országos parancsnok pedig arról értesítette, a pártbizottsági székházak első titkárait, hogy a Minisztertanács 807/1989. számú utasítása alapján „1989. június 1-jei hatállyal megszüntetem a [...] pártszékház munkásőrségi őrzésének, ügyeleti és biztosító szolgálatának 

Az iratok jelzete: MOL M-KS 295. f 1. cs. 1989/1. ő. e.

Ezen a napon történt július 11.

1950

Az ÁVH-sok, országszerte – egyházi visszaemlékezések szerint – egy időpontban, éjjel, megrohanták a rendházakat – néhányat később – és a...Tovább

1958

Az Ifjú Gárda megalakulása. 1956-ban, a forradalom után megalakult ifjúsági csoportok kapták ezt a nevet.
Az Ifjú Gárda a KISZ...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők