Hogyan zajlottak a létszámcsökkentések 1946-ban?

A B-listázások hátteréről

„A közhivatalok megtisztítása: hadművelete a demokráciának. Ezt a hadműveletet tervszerűen, fegyelmezetten és a győzelem teljes elhatározottságával kell végrehajtanunk. A feladat nehéz. Csak a legmegbízhatóbb, megközelíthetetlen, értelmes és erélyes elvtársak alkalmasak eredményes ellátására. Aki tehát tisztogató bizottságba szóló megbízást kap, tekintse megbecsülésnek és érezze át a milliós munkásság sok évtizedes mozgalmával szemben a teljes felelősséget.”

A Szakszervezeti Tanács az akció irányítására egyfajta vezérkart hozott létre, amely országosan 610 bizottságba delegált tagokat, akik szakszervezeti titkárokból, bizalmiakból, üzemi bizottsági tagokból, szakszervezeti alkalmazottakból álló 1200-1300 fős testületet alkottak. Oroszlánrészt vállaltak a hivatalok, az államapparátus személyi adatainak felkutatásában, összegyűjtésében. Sok ezernyi

az alkalmazottakról.

A leépítő bizottságok háromtagúak voltak, akiket a miniszterelnök, az illetékes szakminiszter és a Szakszervezeti Tanács küldött ki. A bizottságban a miniszterelnök küldötte elnökölt. Az ülés kezdetekor kölcsönösen bemutatták egymásnak megbízólevelüket, majd esküt tettek: „Én, mint az 5000/1946. M. E. számú rendelet 4.§.-a értelmében alakított bizottság tagja (jegyzője), becsületemre és lelkiismeretemre fogadom, hogy tisztemben a minisztérium rendeletében foglaltaknak megfelelően pontosan és serényen járok el: a tudomásomra jutott hivatali titkot megőrzöm. Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az ellenem lefolytatott igazolási eljárás során, minden joghátrány nélkül igazoltak, és

."

A közigazgatási tisztogató bizottságok szakszervezeti tanácsi kiküldötteinek kötelességeit pontosan meghatározták feljebbvalóik. A vonatkozó irat szerint: feladatuk a

A közhivatalok „megtisztítását" hadműveletként fogták fel, és ebben a szellemben fanatizálták a leépítő bizottságokba delegált párttagokat. Minden szempontból pártszerű viselkedést követeltek meg a bizottsági tagoktól, amely természetesen a fegyelmi vétségekkel együtt kiterjedt a kiküldött tagokra is. Ha egy tagnak bármilyen véleménye, nézeteltérése adódott, azt jelentés útján kellett tisztáznia. Tilos volt lemondania tisztségéről, viszont leváltását zokszó nélkül el kellett fogadnia. Utasításokat kizárólag a Szakszervezeti Tanácstól fogadhatott el, (de az utasításokat feltétlenül követnie kellett) és csak ugyanoda volt jelentéstételi kötelezettsége. Szabályszegés esetén a legszigorúbb fegyelmi eljárás alá esett a bizottsági tag. Megszabták a viselkedésüket is. A követelmények összeállítói szerint ugyanis a delegált nemcsak saját személyét, hanem „Magyarország összes dolgozóját képviseli. Megjelenésében, viselkedésében önérzetet, magabiztosságot tanúsítson. A bizottság többi tagjaitól bizalmaskodást, kedélyeskedést ne tűrjön, ismeretlen személyekkel ne tegeződjék. Nyegleségekbe, könnyelműségekbe (együttes vacsorázás stb.) ne bocsátkozzék, általában őrizze meg a befolyásolhatatlan önállóságát." Megkövetelték ezeken kívül még természetesen a leépítő, valamint a bizottság működését szabályozó alapos ismeretét, továbbá ezeknek a szabályoknak a betartását. Elvárták, hogy a Szakszervezeti Tanács kiküldöttje legyen a legaktívabb tag. Felkészült, gyors, gyakori hozzászólásokat követeltek, és persze azt, hogy a hozzászólás vagy a javaslat olyan pontos és megcáfolhatatlan legyen, hogy az legyen a tárgyalási alap. Mindezek mellett a szorgalmat alapvető tulajdonságként tűzték a kiküldött elé. Az anyag feldolgozására az ülések előtt-alatt-után időt kellett fordítani. A másik két kiküldöttnél csak hivatalos iratok lehettek, ezeket neki joga és egyben kötelessége is áttekinteni. A Szakszervezeti Tanácstól kapott utasításokat azonban nem lehetett senki előtt feltárni! Mivel a bizottsági kiküldetés „munkásmozgalmi és demokratikus propagandára" is lehetőséget kínált, ezért a tagoktól elvárták, hogy az efféle munkát se hanyagolják el. Amikor lehetőség adódott rá, szót kellett intézni az „érdekeltekhez a munkásság jogos és az egész ország érdekével összhangban álló álláspontjáról a tisztogatás kérdésében". A döntés során a küldöttnek ügyelnie kellett arra, hogy nemcsak a régi politikai eltévelyedéseket kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy a vizsgálat alá vont illető mennyiben felel meg a „demokratikus ország" és a munkásság kívánalmainak. Nem téveszthette szem elől, hogy a tisztogatásnak felülről kell kezdődnie. A további elbocsátásoknál az egy sor szempontot adtak meg a kiküldött számára, amelyek a pártállásra, a társadalmi helyzetre, múltbéli reakciósságra stb. vonatkoztak.

Az utasítás kiterjedt a viták során tanúsított magatartásra is. Vitázni érvelve kellett, amit röviden, de velősen kellett előadni, azért is, hogy a küldött határozottan kitarthasson álláspontja mellett. Ragaszkodnia kellett indítványához a legvégsőkig, ha mégsem tudta keresztülvinni javaslatát, akkor ragaszkodni kellett annak jegyzőkönyvbe vételéről. A jegyzőkönyvbe bele kellett vetetnie, hogy a másik két kiküldött szembehelyezkedett az álláspontjával, mivel ez bizonyíték lehet később, és így politikai fegyverré válhat. Egyébként is a jegyzőkönyv vezetésére különösen ügyelnie kellett. Lehetőleg a kiküldött diktálta az egyes részleteket a jegyzőkönyvvezetőnek. Nagyon fontos volt továbbá a jegyző munkájának figyelése, aki hamisíthatott, bizonyítékokat képes volt eltüntetni. Bármilyen megszerzett információt, haladéktalanul fel kellett jegyeznie és továbbítania a Szakszervezeti Tanácsnak, amellyel folyamatosan élénk kapcsolatot tartott.

Ezen a napon történt szeptember 21.

1980

Iraki csapatok benyomulnak Iránba, ezzel megkezdődik a két ország közötti háború.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők