Két "szociáldemokrata" és Kádár

„A két év tapasztalata bizonyítja, hogy mi is, Ti is helyesen foglaltunk állást akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy dolgozzatok és dolgozzunk együtt, egyetértésben.” – írja Kádár János Kisházi Ödönnek és Vas Witteg Miklósnak az „ellenforradalom” leverésének második évfordulója alkalmából, a párt első titkárának írt levelükre válaszolva. A két „szociáldemokrata” levele és egész életútja tanúsítja a kádári „bevonni és felhasználni” típusú politika „sikerét”.

Bevezetés

1956 után a - Kádár János nevéhez kapcsolódó - rendszer a kétfrontos harc jegyében határozta meg helyét a „népi demokrácia" történetében. Formálisan elhatárolódott mind a sztálini - bűnök, hibák, „torzulások" - magyarországi vezetőitől, mind a Nagy Imre nevével fémjelzett „jobboldali revizionizmus" képviselőitől.

A kemény fellépések, megtorlások a forradalom vezetői, résztvevői ellen, és a viszonylag enyhe, formális intézkedések a Rákosi-csoporttal szemben is ezt szolgálták. A látszólagosan kétfrontos politika mellett, az úgynevezett népfront jellegű lépésekkel kísérelte meg Kádár a társadalmi konszenzus kereteit létrehozni. A '60-as évek közepére ennek a politikának megfelelően - az „aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszó alapján - sikerült megteremteni a társadalmi kiegyezés látszatát. A társadalom többsége számára ez viszonylag nyugodt, biztonságos életet, a többi szocialista országhoz képest jó ellátást jelentett, amelyben a jövő is valamennyire belátható volt. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszert ekkor már a nyugati sajtó a „legvidámabb barakk", a „gulyáskommunizmus"jelzőkkel illette.

A társadalmi-politikai közmegegyezés egyik eszköze a Hazafias Népfront volt, amelynek keretén belül az úgynevezett „társutasok" előtérbe helyezése, felhasználása a konszolidáció fontos részét képezte.

Az itt közölt dokumentumok egy további kérdéshez is kapcsolódnak. Ez pedig a magyar kommunisták viszonya a szociáldemokráciához. Az 1956-os forradalom a demokratikus (szociáldemokrata) baloldal olyan értékeihez is visszanyúlt, amelyek a többpárti demokrácia valamilyen valós, a népi hatalom által is ellenőrzött, illetve működtetett formájában valósulhattak volna meg. (Pl. a munkástanácsok valódi sztrájkjogot is magában foglaló szerepe.) A Kádár-rendszer az eszközök széles skálájával próbálta biztosítani hatalmát, és - mint az iratokból is kiderül - kitüntető figyelmet szentelt az úgynevezett „jobboldali szociáldemokraták" (már korábban a hatalom szempontjából „ kompromittálódott", ezért talán zsarolható) képviselőinek. Mint a közölt 1957. februári BM-jelentésből kiderül, a hatalom számára Kisházi Ödön és Vas Witteg Miklós még „gyanús", de felhasználható „célszemély" volt. Ugyanakkor a jelenleg rendelkezésre álló források alapján nincs okunk azt hinni, hogy az első dokumentumban említett beszervezési szándék a BM részéről megvalósult volna. Kisházi és Vas Witteg - az „ellenforradalom" leverésének második évfordulója alkalmából írt - levele azonban azt tanúsítja, hogy ekkorra teljesen elfogadták a Kádár-vezetés adta lehetőségeket és előnyöket. Kádár válasza is ezt a „baráti" viszonyt tükrözi.

A „szociáldemokrata kérdés" mindig is érzékenyen érintette a kádári politikát, amely a két párt (Szociáldemokrata Párt és Magyar Kommunista Párt) 1948. júniusi kényszerű szervezeti és eszmei egyesülése óta képtelen volt elfogadni egy külön szociáldemokrata mozgalom létezését. Ezért azokat a korábbi szociáldemokrata vezetőket, akik hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre, igyekezett bevonni a hatalom köreibe.

A közölt dokumentumokban szereplő Kisházi Ödön, és a hozzá sok tekintetben hasonló életpályát befutó Vas Witteg Miklós tevékenysége, 1945 utáni karrierje ezt a - „bevonni és felhasználni" típusú - politikát tükrözi vissza. Másrészt nyilvánvalóan az érintettek gyengesége is hozzájárult ahhoz, hogy korábbi felfogásuktól eltérően - ma már nehezen meghatározható okokból - csatlakoztak a nemzetközileg akkor még teljesen elszigetelt Kádár-rezsimhez.

Kisházi Ödön (1900-1975) a Szakszervezeti (Vasmunkás) Szövetség funkcionáriusaként, olykor kritikusan, de ugyanakkor kompromisszumra készen vett részt az 1945 utáni politikai folyamatokban, elfogadva a két párt egyesülését. Ennek ellenére az ötvenes évek retorikájának megfelelően ő is szociáldemokrata „jobboldaliként" megbélyegezve került börtönbe. (1955-ben szabadult.) Már 1957 végén belépett az Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP), és hamarosan a rendszer elitjében került. 1957-től a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) főtitkár-helyettese, majd 1957. május 9-től 1963. március 20-ig munkaügyi miniszter, 1958-tól országgyűlési képviselő volt. 1962-ben tagja lett az MSZMP Központi Bizottságának, majd 1963-tól haláláig az Elnöki Tanács helyettes elnöke. Tagja maradt a SZOT elnökségének, és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának.

Vas Witteg Miklós (1895-1975) 1945 után szintén szakszervezeti funkcionáriusként tevékenykedett, 1947 második felében az Építésügyi Minisztériumban volt politikai államtitkár. Ebben az időben már - noha nem ellenezte a két munkáspárt egyesülését - a kommunisták támadásainak középpontjában állt. Valamennyi tisztségéről lemondott és nyugdíjazását kérte, ennek ellenére kizárták az SZDP-ből. 1950-ben letartóztatták, és koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1955. novemberben szabadult. 1956. október 31-én a SZOT ideiglenes intézőbizottsága elnökévé választották. 1956. december 2. és 1958. március 2. között a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége, ezt követően haláláig a SZOT elnöke volt. 

A dokumentumok az M-KS 288. f. 10. cs. 1. ő. e. és 29. ő. e. jelzet alatt találhatók a Magyar Országos Levéltárban

Ezen a napon történt augusztus 12.

1908

Elkészül az első Ford T-modell.Tovább

1914

A Szerbia elleni hadjárat kezdeteként a Monarchia seregei átlépték a határt, a Drina folyónál.Tovább

1914

Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzen Magyarországnak.Tovább

1919

A horvát és szerb alakulatok megszállták a Vendvidék jelentős részét (a mai Muravidék), amelyet a trianoni békeszerződés a Szerb–Horvát–...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Alakítók vagy elszenvedők? Személyek, családok, csoportok a huszadik századi történelemben

Tisztelt Olvasók!

A geológiától kölcsönzött szóval élve az ArchívNet idei második száma egyfajta „társadalmi szelvényt” kíván az olvasók elé tárni. A társadalom rétegei hasonlatosak bolygónk kőzettakarójához, amelyeket egyben, egyszerre nehéz áttekinteni, nem is beszélve arról – hogy akárcsak a geológia esetében – térben és időben is nagy eltérések mutatkozhatnak egy-egy országot mintául véve.
Jelen szám a tizenkilencedik-huszadik század magyar társadalmáról kíván egy szelvényt bemutatni, mind az alsó, közép és felső rétegekről. Olyan személyekről, csoportokról, akik között voltak, akik alakították az eseményeket, míg mások csak leginkább elszenvedték az idők változását, azonban erről – a mi, vagyis az utókor szerencséjére – írásban adtak számot.

Az időrendet követve az első Hlbocsányi Norbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára) az írása, aki cégbírósági iratok segítségével mutatja be egy jelentős kereskedőcsalád, a Kohnerek osztrák-monarchiabeli felemelkedését, majd 1920-30-as évekbeli gazdasági hatalmuk elsorvadását. Csunderlik Péter (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, tudományos munkatárs Politikatörténeti Intézet) a társadalom középső rétegéhez tartozó értelmiség egy részét mutatja be írásában. Az általa bemutatott dokumentum egy lista azokról a személyekről, akik a Galilei-kör tagjaként 1919-ben felajánlották szolgálataikat a Forradalmi Kormányzótanácsnak.

Szlávik Jánosné (helytörténész, Gödöllő) a második világháború magyarországi harcainak időszakába kalauzol el minket Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester naplóján keresztül, aki személyes sorsának viszontagságos voltáról adott számot írásában. Magos Gergely (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) retrospektív egodokumentumokat prezentál és elemez publikációjában. Írásának fő célja nemcsak maguknak a szövegeknek a bemutatása, hanem hogy a főként az értelmiség soraiból származó szerzők a hosszú negyvenes évek folyamán miként alakították át önmagukról szóló írásaikban a korábbi életeseményeiket.

Az időrendi sort Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks) forrásismertetése zárja. Az ArchívNet hasábjain korábban Keresztes Csaba már foglalkozott az ún. 1988-as „metróbalhéval”, azonban Tóth Eszter Zsófia ezúttal az 1980-as évekbeli magyarországi skinhead-mozgalmat a tagok társadalmi háttere felől közelíti meg bírósági iratok alapján.

Egyúttal felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei harmadik számába továbbra is várjuk a forrásismertetéseket a huszadik századi gazdaság- és társadalomtörténetre, valamint külföldi konfliktusokra vonatkozóan.
  

Budapest, 2022. május 27.
Miklós Dániel
főszerkesztő