Bemutatják a Székely István rendezte Hyppolit, a lakájt, az egyik legsikeresebb magyar filmvígjátékot.Tovább
Két "szociáldemokrata" és Kádár
„A két év tapasztalata bizonyítja, hogy mi is, Ti is helyesen foglaltunk állást akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy dolgozzatok és dolgozzunk együtt, egyetértésben.” – írja Kádár János Kisházi Ödönnek és Vas Witteg Miklósnak az „ellenforradalom” leverésének második évfordulója alkalmából, a párt első titkárának írt levelükre válaszolva. A két „szociáldemokrata” levele és egész életútja tanúsítja a kádári „bevonni és felhasználni” típusú politika „sikerét”.
Bevezetés
1956 után a - Kádár János nevéhez kapcsolódó - rendszer a kétfrontos harc jegyében határozta meg helyét a „népi demokrácia" történetében. Formálisan elhatárolódott mind a sztálini - bűnök, hibák, „torzulások" - magyarországi vezetőitől, mind a Nagy Imre nevével fémjelzett „jobboldali revizionizmus" képviselőitől.
A kemény fellépések, megtorlások a forradalom vezetői, résztvevői ellen, és a viszonylag enyhe, formális intézkedések a Rákosi-csoporttal szemben is ezt szolgálták. A látszólagosan kétfrontos politika mellett, az úgynevezett népfront jellegű lépésekkel kísérelte meg Kádár a társadalmi konszenzus kereteit létrehozni. A '60-as évek közepére ennek a politikának megfelelően - az „aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszó alapján - sikerült megteremteni a társadalmi kiegyezés látszatát. A társadalom többsége számára ez viszonylag nyugodt, biztonságos életet, a többi szocialista országhoz képest jó ellátást jelentett, amelyben a jövő is valamennyire belátható volt. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszert ekkor már a nyugati sajtó a „legvidámabb barakk", a „gulyáskommunizmus"jelzőkkel illette.
A társadalmi-politikai közmegegyezés egyik eszköze a Hazafias Népfront volt, amelynek keretén belül az úgynevezett „társutasok" előtérbe helyezése, felhasználása a konszolidáció fontos részét képezte.
Az itt közölt dokumentumok egy további kérdéshez is kapcsolódnak. Ez pedig a magyar kommunisták viszonya a szociáldemokráciához. Az 1956-os forradalom a demokratikus (szociáldemokrata) baloldal olyan értékeihez is visszanyúlt, amelyek a többpárti demokrácia valamilyen valós, a népi hatalom által is ellenőrzött, illetve működtetett formájában valósulhattak volna meg. (Pl. a munkástanácsok valódi sztrájkjogot is magában foglaló szerepe.) A Kádár-rendszer az eszközök széles skálájával próbálta biztosítani hatalmát, és - mint az iratokból is kiderül - kitüntető figyelmet szentelt az úgynevezett „jobboldali szociáldemokraták" (már korábban a hatalom szempontjából „ kompromittálódott", ezért talán zsarolható) képviselőinek. Mint a közölt 1957. februári BM-jelentésből kiderül, a hatalom számára Kisházi Ödön és Vas Witteg Miklós még „gyanús", de felhasználható „célszemély" volt. Ugyanakkor a jelenleg rendelkezésre álló források alapján nincs okunk azt hinni, hogy az első dokumentumban említett beszervezési szándék a BM részéről megvalósult volna. Kisházi és Vas Witteg - az „ellenforradalom" leverésének második évfordulója alkalmából írt - levele azonban azt tanúsítja, hogy ekkorra teljesen elfogadták a Kádár-vezetés adta lehetőségeket és előnyöket. Kádár válasza is ezt a „baráti" viszonyt tükrözi.
A „szociáldemokrata kérdés" mindig is érzékenyen érintette a kádári politikát, amely a két párt (Szociáldemokrata Párt és Magyar Kommunista Párt) 1948. júniusi kényszerű szervezeti és eszmei egyesülése óta képtelen volt elfogadni egy külön szociáldemokrata mozgalom létezését. Ezért azokat a korábbi szociáldemokrata vezetőket, akik hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre, igyekezett bevonni a hatalom köreibe.
A közölt dokumentumokban szereplő Kisházi Ödön, és a hozzá sok tekintetben hasonló életpályát befutó Vas Witteg Miklós tevékenysége, 1945 utáni karrierje ezt a - „bevonni és felhasználni" típusú - politikát tükrözi vissza. Másrészt nyilvánvalóan az érintettek gyengesége is hozzájárult ahhoz, hogy korábbi felfogásuktól eltérően - ma már nehezen meghatározható okokból - csatlakoztak a nemzetközileg akkor még teljesen elszigetelt Kádár-rezsimhez.
Kisházi Ödön (1900-1975) a Szakszervezeti (Vasmunkás) Szövetség funkcionáriusaként, olykor kritikusan, de ugyanakkor kompromisszumra készen vett részt az 1945 utáni politikai folyamatokban, elfogadva a két párt egyesülését. Ennek ellenére az ötvenes évek retorikájának megfelelően ő is szociáldemokrata „jobboldaliként" megbélyegezve került börtönbe. (1955-ben szabadult.) Már 1957 végén belépett az Magyar Szocialista Munkáspártba (MSZMP), és hamarosan a rendszer elitjében került. 1957-től a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) főtitkár-helyettese, majd 1957. május 9-től 1963. március 20-ig munkaügyi miniszter, 1958-tól országgyűlési képviselő volt. 1962-ben tagja lett az MSZMP Központi Bizottságának, majd 1963-tól haláláig az Elnöki Tanács helyettes elnöke. Tagja maradt a SZOT elnökségének, és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának.
Vas Witteg Miklós (1895-1975) 1945 után szintén szakszervezeti funkcionáriusként tevékenykedett, 1947 második felében az Építésügyi Minisztériumban volt politikai államtitkár. Ebben az időben már - noha nem ellenezte a két munkáspárt egyesülését - a kommunisták támadásainak középpontjában állt. Valamennyi tisztségéről lemondott és nyugdíjazását kérte, ennek ellenére kizárták az SZDP-ből. 1950-ben letartóztatták, és koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1955. novemberben szabadult. 1956. október 31-én a SZOT ideiglenes intézőbizottsága elnökévé választották. 1956. december 2. és 1958. március 2. között a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége, ezt követően haláláig a SZOT elnöke volt.
A dokumentumok az M-KS 288. f. 10. cs. 1. ő. e. és 29. ő. e. jelzet alatt találhatók a Magyar Országos Levéltárban
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 27.
1931
1945
Az ENSZ tagja lesz Norvégia.Tovább
1956
A magyar kormány bejelenti, hogy a tsz-ekből bárki szabadon kiléphet.Tovább
1962
Nyers Rezsőt az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkárává, Biszku Bélát a KB adminisztratív ügyekért felelős titkárává választják, és ezért...Tovább
1965
35 ezren tüntetnek Washingtonban a vietnami háború ellen.Tovább
- 1 / 2
- >
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
A lapunk idei ötödik számában négy forrásismertetés olvasható, amelyek közül kettő a második világháború utáni Magyarország külországokkal való kapcsolataiba enged betekintést. A két másik forrásismertetés fő témája ugyan eltér az előzőekétől, azonban ez utóbbiakban is megjelenik – a személyek szintjén – a külfölddel, a külországokkal való kapcsolat.
Időrendben az első Bacsa Máté (doktorandusz, Eötvös Loránd Tudományegyetem) két részes forrásismertetésének a második fele. Ezúttal olyan iratokat mutat be a szerző, amelyek a magyar–csehszlovák lakosságcsere Nógrád-Hont vármegye nyugati felére vonatkoznak: a kirendelt magyar összekötők jelentéseit, akik arról írtak, hogy a településeken miként zajlott a szlovákság körében a csehszlovák agitáció az átköltözés érdekében.
Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Mindszenty József és Zágon József halálának 50. évfordulója kapcsán a Szent István Alapítvány levéltárából mutat be egy iratot. Amelyhez kapcsolódóan bemutatja az azt őrző gyűjteményt is. Az ismertetett dokumentum egy Zágon Józseffel lezajlott beszélgetés összefoglalója, amelyet Tomek Vince, a piarista rend generálisa jegyzett le; kifejtve többek között, hogy miként állt Mindszenty személyének, valamint utódlásának kérdése a nemzetközi térben.
Horváth Jákob (doktorandusz, Eötvös Loránd Tudományegyetem) forrásismertetésének második részében a Mikroelektronikai Vállalat létrehozásának előzményeihez kapcsolódóan mutat be egy iratanyagot, amelyet az Államibiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őriz. Az állambiztonság a saját módszereivel igyekezett hozzájárulni ahhoz, hogy csökkenjen Magyarország technológiai lemaradása: ehhez lett volna szükséges rávenni az együttműködésre az Egyesült Államokba emigrált Haraszti Tegze Péter villamosmérnököt, azonban ez a próbálkozás kudarcba fulladt.
Idén október 3-án avatták fel a néhai brit miniszterelnök, Margaret Thatcher emlékművét Budapesten. Ennek apropóján Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) idézte fel a Vaslady 1984-es magyarországi látogatását. Az esemény kiemelkedő fontosságú volt nemcsak az év, hanem az évtized számára hazánkban: Thatcher volt ugyanis az első brit kormányfő, aki hivatali ideje során látogatott Magyarországra – a fogadó fél ennek megfelelően igyekezett vendégül látni.
Az idei ötödik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. november 14.
Miklós Dániel
főszerkesztő