Czoma László hozzászólása

ELNÖK: Dr. Czoma László, Zala megyei képviselő következik.

DR. CZOMA LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársak! Figyelmesen végighallgattam Miklós Imre beszámolóját az állam egyházpolitikájáról, a hivatal munkájáról. Módom volt valamennyi képviselőtársamat meghallgatni. Összességében pozitív, majdnem azt mondhatnám, hogy túlságosan is pozitív benyomásokat tettek rám. Mert az ilyen nagy távlatot átfogó értékelések - társadalmi, politikai életünk korszakos változásait figyelembe véve - óhatatlanul kidomborítják azokat a kétségtelenül vitathatatlan történelmi eredményeket, amelyeket politikánk általában, egyházpolitikánk pedig különösen felmutathat, és fel is mutat.

Azt hiszem, az együttműködésben résztvevő mindkét fél elégedett lehet a maga módján. És ez az elégedettség már-már azt sugallja, hogy azt higgyük, gondjaink, problémáink alig érdemesek a figyelemre.

Általában ezt szerencsénkre elmondhatjuk - általában országos viszonylatban feltétlenül - de éppen az előttem szóló győzött meg arról, hogy helyi ügyek azok, amelyek - közvetlenül közelről érintik és foglalkoztatják az embereket, emlékeztetnek arra, hogy még koránt sincs befejezve az a nagy mű, amelynek az alapját 1948 és 1950 között rakták le az állam és az egyházak, a felekezetek közötti megállapodásokban.

Egy személyes vonatkozású esettel szeretnék előhozakodni. Alig múlt két hete, hogy a keszthelyi kábeltelevízió képviselői fórumán telefonon megkérdezték tőlem, hogy mi a véleményem, és egyáltalán mit szólok hozzá, hogy egy új lakótelepen templomot kívánnak építeni a hívők. Akkor is azt mondtam, és most is azt válaszolom nyugodt lelkiismerettel, hogy én ebben nem marxista ideológiának győzelmét látom. Ezen viszont akkor sokan értetlenül csóválták a fejüket, és elveink feladásával is vádoltak.

Úgy vélem, hogy ez az eset meglehetősen jól rávilágít az elvben és az élet hétköznapjaiban általában jónak tekinthető viszony bizonyos fonákságaira. Magyarán szólva: egy korábbi időszak - mondjuk csak minősítő jelző nélkül - beidegződései érhetők itt tetten, mint ahogy a történelmi eredményeink összességét megfogalmazó megállapításokban is. Gondolok arra a sokszor elhangzott kinyilatkoztatásra, hogy az állam és az egyházak viszonya rendezett és kiegyensúlyozott. Ami így igaz, mégis időnként az az érzésem támad, hogyha a mi részünkről hallom, mintha az ötvenes évek elkövetett hibái iránti lelkiismeretfurdalásunkat próbálnánk csitítani, ha pedig egyházi tisztségviselők szájából hallom, akkor bizonyos - szeretném idézni Kürti püspök urat - gyanakvásaikat, aggályaikat, de aztán mondom tovább a saját szavaimmal, fenntartásaikat, vagy néha még elő-előbukkanó félelmüket érzem ki; hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy rossz idők nagy tanúi is élnek közöttünk.

Nevezzük bárhogyan a jelenséget, az mégiscsak jelenség, és ha egyszer mutatkozik, akkor bölcsebb dolog beszélni, mint hallgatni róla. Nincs semmi értelme a köntörfalazásnak, a szépítgetésnek, a ködösítésnek. Látszólag talán túlságosan távoli történelmi eseménnyel példálódzom: a nagy francia forradalom és az egyház konfliktusával. Aki csak belelapozott a francia polgári forradalom történetébe, az tudja, hogy ez a forradalom meglehetősen radikális módon, véresen bánt el az egyházzal, és gyökerestől akarta kiirtani. Vagy nagyjából éppen 100 esztendeje, hogy a vaskancellár, Bismarck kultúrharc néven ismert politikai akciójával üzent hadat a burzsoá földesúri Németországban a katolikus egyháznak. Érdekes módon azonban ma sem a francia, és sem pedig a német burzsoázia nem érzi szükségét annak, hogy hamut szórjon a fejére, mint ahogy az ottani egyházak sem hánytorgatják fel a történteket, hanem gyanakvás, vádaskodás, önmarcangolás nélkül élnek egymással. Mert ők már régen eljutottak oda - és én ezt tartom a fontosnak - amit igazában csak az utóbbi időben kezdünk ízlelgetni: hogy az értékek kölcsönös felismerése és közkinccsé tétele legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az elvek - az egymással összebékíthetetlen elvek - egymás mellett élése.

Nemrégiben felszólaltam egy társadalmi egyesület országos fórumán, ahol arról ejtettem szót, hogy érdekes, vagy talán inkább csak furcsa módon választókerületemben egyes konkrét kérdésekben gyakran könnyebben értek szót hívőkkel, mint a saját elvtársaimmal. Mindezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a múltat kezeljük történelemként, és hátrafelé csak a jövőbe nézés igényével pillantsunk. Ha minél távolabbra tekintünk azonban vissza a történelembe, annál világosabbnak, egyszerűbbnek tűnik, hogy könnyő lett volna egyetértésre jutni a bármelyik oldalon jelentkező harciassággal.

A magyarországi történelmi világvallások sem csupán vallásokként jelentősek, hanem azért is, mert összefonódnak a világ- és a magyar történelemmel. Mert a magyarországi egyházak részben megalapozói, és ennek következtében részei a magyar nemzeti kultúrának és államiságnak. Elegendő utalni arra, hogy a magyar egyházak sok évszázados tevékenysége során tetemes mennyiségű érték halmozódott fel, híres könyvtárak jöttek létre, és felbecsülhetetlen művészi értékű liturgikus kegytárgyak, templomi alkotások születtek. A műkincsek és a dokumentumok kulturális örökségünk elidegeníthetetlen részét alkotják, nemzeti értékeink. Most különösen ez a két legdrágább szó nékünk. Ezért a nemzeti identitás erősödő forrásai is. A műemlékek egyharmada az egyházak kezében van, amelyek felújításához és bővítéséhez jelentős összeggel járult és járul hozzá az állam. Mindez köztudott. Ebből adódóan nemcsak a tulajdonosok, hanem az állam is felelősséget érez megőrzésükért, tudományos és közművelődési célú hasznosításukért. Örömünkre szolgálhat, hogy a kormány - ezen belül a Művelődési Minisztérium - immár két évtizede fejt ki erőteljes és hathatós tevékenységet a közös felelősség alapján, hogy kivegye részét az értékek megóvásából, a gyűjtemények közkinccsé tételéből, segít a tárgyi, a személyi és a szakmai feltételek megteremtésében. A közös erőfeszítéseknek köszönhetően került nyilvántartásba az egyházak tulajdonában lévő kulturális és történeti értékek szinte teljes egésze.

Államunk e tekintetben is a kölcsönös és a teljes bizalom talaján áll. A kincsek őrzését és nyilvántartását a tulajdonosok kezében hagyta, ez pedig annyit jelent, hogy a lajstromokról nincs - és remélem, nem is lesz - másodpéldány állami páncélszekrényekben.

A közös erőfeszítéseknek, az egyre növekvő egyházi és állami hozzájárulásoknak köszönhető, hogy eredeti, teljes pompájában áll és hirdeti történelmi múltunk értékeit és szépségeit az Esztergomi Keresztény Múzeum és Főszékesegyházi Kincstár, Pannonhalmi könyvtár, a Veszprémi- és a Székesfehérvári Egyházmegyei Gyűjtemény alig felbecsülhető szakrális értéke, továbbá a négy református egyházkerületi zsinati múzeuma, az Evangélikus Múzeum, a Zsidó Múzeum, a Miskolci Magyar Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény. Bocsánatot kérek a hosszú felsorolásért, de dokumentum-igényével is készült ez az anyag!

Azt is tudjuk azonban, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületek, tárgyak zöme napjainkban is liturgikus célokat szolgál. Szerencsére közgondolkodásunk és nemzeti tudatunk mind nagyobbra értékeli, mind többre becsüli az egyházakkal közös nemzeti kincseinket. Mert az egyházak által hirdetett erkölcsi, általános emberi igények évezredes tapasztalatát és társadalomszervező tanulságait tükrözik. Ezekre a megkérdőjelezhetetlen értékeinkre országépítésünkben, nemzetünk megújításában is szükség van, erre támaszkodnunk lehet és kell is.

Tisztelt Országgyűlés! - Említettem, visszafelé csak a jövőbe nézés igényével pillantsunk. Ettől a meggondolástól vezéreltetve szeretnék néhány szót ejteni az állam és az egyházak viszonyát szabályozó jogszabályokról - mégpedig kritikusan. Annak elismerésével és hangsúlyozásával, hogy ezek betöltötték missziójukat születésük idején, de keletkezésük óta akkorát és annyit változott a magyar élet, olyan gyökeres átalakulás zajlott le az állam és az egyházak viszonyában, hogy kritikusan szembenézhetünk bizonyos változtatásra érett kérdésekkel.

Ahogy az Egyházügyi Hivatal elnöke beszámolójában helyesen megállapította: a jelenlegi kedvező helyzet több évtizedes küzdelmekkel, útkereséssel teli fejlődés eredménye, amely a szembenállástól a jelen társadalom építésében vállalt felelősségig, a haza javára végzett közös munkáig vezetett. Ez így igaz. Márpedig ha igaz, akkor ennek vannak konzekvenciái a jogalkotás területén is.

Erre döbbentett rá a keszthelyi Magyarok Nagyasszonya plébánia templom esperes plébánosának a napokban hozzám küldött levele az új templom építése tárgyában és ügyében, amelyben mint természetes, magától értetődő dolgokról tesz említést, amelyek ugyanakkor számomra, meg kell mondanom, nem is olyan magától értetődőek. Ennek kapcsán is még egyszer áttanulmányoztam az egyházi vonatkozású jogszabály-gyűjteményt. Kérem, Önöknek is ajánlom, hallatlanul izgalmas olvasmány. Úgy látom, hogy tele vannak aprólékos túlszabályozottsággal, amelyek mintha nem a bizalom talajából nőttek volna ki.

Megfontolandónak tartom, hogy összhangban az Országgyűlés növekvő szerepével, a készülő új Alkotmány elfogadása után egységes törvénybe kell foglalni az állam és az egyházak viszonyát, amelyet mindezideig alacsonyabb szintű jogszabályok foglalnak keretbe, holott itt éppen az egész népet érintő ügyeinkről, a társadalmi rendszerünk zavartalan működésének, a társadalmi közmegegyezés érvényesülésének alapvető feltételéről van szó.

Azt hiszem, az állam és az egyházak között kialakult bizalom szintje és intenzitása éppen bennünket kötelez ennek kezdeményezésére és megtételére, amely természetesen nemcsak gesztusértékű.

Úgy érzem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének átfogó értékelésével összhangban vannak az általam előadottak. A magam részéről elfogadom a beszámolót. Ugyanakkor még egyszer kérem a Tisztelt Házat, hogy értsen egyet azzal a javaslatommal, miszerint ez az új jogalkotási munka minél előbb elkezdődjék. Ezzel méltóképpen adóznánk az előttünk járók erőfeszítéseinek, és eleget tennénk a jövő követelményének, amely a felek érdekeinek kölcsönös elismerésén alapuló együttműködést, a megújuló állami egyházpolitika útját egyengetné. Hiszen egyazon hazának vagyunk állampolgárai, a régi szóhasználattal élve hadd mondjam: hívők és nem hívők - de nem szeretnék Berecz Jánossal ellentétbe keveredni, inkább ezért úgy mondom, hogy Istenben, teremtőben vagy túlvilágban hívők vagy éppen azt tagadók - és ahol éppen az állam tart intézményes kapcsolatot az egyházakkal. És hozzátéve még: az ország létező népfrontpolitikájában pedig - ilyen értelemben - hívők és nem hívők korlátokat átlépve már megtalálták a közös ügy szolgálatát, a nemzet felemelkedését.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps)