Berecz János hozzászólása

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk tanácskozásunkat. Szólásra következik Berecz János képviselőtársunk, az MSZMP Központi Bizottságának titkára.

BERECZ JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársak! Az idő, mondhatnám a percek szorításában élünk és furcsa szerzet vagyunk mi ember. Zúgolódunk, hogyha kevés időt kapunk tervezetten az Országgyűlés ülésszakának megtartására, de elégedetlenek vagyunk, ha tovább tart, mint ahogy tervezték. Én egy kitérővel akartam kezdeni, hogy mind a kiadott névsor, mind az elnök azt hangsúlyozza, hogy az MSZMP Központi Bizottságának titkára szól és ez változatlanul megtiszteltetés számomra. De azt is el akartam mondani, nehogy a Szabolcs-Szatmár megyei 6. számú választókörzet lakói félreértsék, hogy annak a kerületnek is képviselője vagyok. A bevezetőben azonban azt akarom kiemelni, hogy a szünetben többen hátbavertek és megkérdeztek, melyik egyház képviseletében szólok. Nem a humor kedvéért vállalom föl a kérdést, hanem azért, mert régóta szeretném elmondani egy nézetemet: nem tartom helyesnek társadalmunk olyan minősítését, hogy vannak hívők és nem hívők.

Egyházi értelemben én nem vagyok hívő, tehát nem vagyok vallásos. De nem vállalom azt, hogy nincs hitem. Nemcsak meggyőződésem van, amely azt jelenti és rejti, hogy meggyőződésem: a Magyar Szocialista Munkáspárt politikája egészében és részleteiben is hasznos ennek a nemzetnek, hogy felépíthető a szocialista Magyarország, hogy bukdácsoláson keresztül is elérjük azt a célt, amit hosszú történelmi fejlődés folyamán kiizzadtunk, amiért véreztünk, amiért kínlódtunk. De ez nemcsak meggyőződésem, én hiszek is ebben. Valószínű, hogy néha emiatt a hit miatt a tévedés jobban megráz, mintha csak a meggyőződésből indulnék ki. Úgy gondolom, ha a biblia legalább nyolc helyen megfogalmazza, hogy nemcsak kenyéren él az ember, akkor olyan általános emberi tapasztalatot rögzít, fogalmaz meg, amit én úgy fejeznék ki, hogy érzelem nélkül, bizalom nélkül, magabiztosság nélkül, tehát valamiben való hit nélkül nehéz élni.

Én nem irigylem a cinikus embereket. Bár mindig, minden pillanatban megfelelő választ tudnak adni, sőt humoros választ, jópofa választ. Természetesen az ország színe előtt, az Országgyűlésben nekünk komolyabb, tartalmasabb válaszokra van szükségünk. S ehhez szükséges a meggyőződés is, a bizalom, a bizalom és egy sajátos hit is.

E bevezető után magam is köszönetet fejezek ki az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével egyetértésben azért, hogy ilyen nehéz, fontos kérdéseket tárgyaló időszakban is alkalmat és lehetőséget talál az Országgyűlés arra, hogy ezt a nagyon fontos kérdést megtárgyalja.

Mindnyájan tudjuk, hogy számol az ország, költségvetést készít minden család, minden közösség, minden intézmény, minden munkahely. És számolják a nadrágszíjon keletkezett újabb lyukakat is. Ez ilyenkor nehéz helyzet ahhoz, hogy olyan fontos kérdéssel is foglalkozzon, mint amiért lelkesedtek jogásztársaink, hogy ennek az időszaknak az egyik legfontosabb törvényét hoztuk meg az Alkotmány kiegészítésével. Engedjék meg, hogy lelkesedjek én is azért, hogy egy mindnyájunkat érintő, de nem feltétlenül mindennap foglalkoztató témáról is véleményt cserélünk.

Az elnök elvtárs beszámolójával egyetértek. Elsősorban azért, mert olyan témát ismertetett és vezetett elő magas színvonalon, amely sikerre éhes időszakunkban - mondjuk meg - kicsit bizsergeti a lelkünket, mert eredményes, jó politikát jellemző témáról van szó. Eredményes, sikeres évekről adhatott számot, különösen ha egész történelmünket figyelembe vesszük. Másrészt jó példákat hozhatott arra, hogy lehetséges a társadalmi összefogás, a politikai türelem, és különféle erők és intézmények összefogása, ha jó a cél, és ha megfelelő a politika.

Mi az elmúlt 30 évben felismertük és megfogalmaztuk, hogy társadalmunk pluralista az ideológiák szempontjából. Megfogalmaztuk azt is, hogy érdektagolt társadalomban élünk, különböző érdekek mozgatják az egyes közösségeket, az egész társadalmat. Ezért nagyon fontos, tudnunk azon a példán, amit az állam és az egyház együttműködése jelent és jellemez, hogy mégis lehetséges, vagy éppen ezért lehetséges a politikai megértés, a gyakorlati összefogás, ha a jelen alakítása és a jövő biztosításának felelőssége vezet mindnyájunkat.

Az elnök elvtárs beszámolóját azért tartom különösen értékesnek, mert méltó volt ahhoz a gyakorlathoz, ami 30 éve jellemzi - bár a megelőző tíz év tapasztalataival együtt jellemzi - az állam és az egyház együttműködését. Olyan alapelvekre épül ez a 30 év, mint a kölcsönös tisztelet, a megoldásra érett kérdések bölcs kezelése, a nehézségek számontartása és a tennivalók programba fogalmazása.

Ezért elfogadásra ajánlom, hogy most már az Országgyűlés által is megerősítve folytathassuk ezt a politikát, az állam és az egyház együttműködését.

Mi kommunisták úgy értékeljük, hogy ez a politika megfelel a Magyar Szocialista Munkáspárt általános és konkrét szövetségi politikájának. A XIII. kongresszus határozatából két mondatot idéznék: "Népünk javát szolgálja, hogy az állam és az egyházak viszonya rendezett. Az együttműködés a haza sorsáért érzett felelősségre épül."

Azt hiszem, ez mindent, és minden lényegest tartalmaz.

De azért szólni kell arról, hogyan tekintünk mi, mint párt erre az egész témára. Az állam számára az állam és az egyházak kapcsolata két fő kérdést és annak megoldását írja elő, tartalmazza. Az egyik: intézmények közötti kapcsolatokat kell intézményesen biztosítani. Erre létrejöttek a megfelelő megállapodások, egyezmények, a hivatal elnöke erre hivatkozott, és biztosítja az alkotmány is. A másik: az állampolgár szempontjából fontos, hogy a vallását szabadon gyakorolhatja-e. Erre is megvan az alkotmányban és más törvényeinkben biztosított jog. A hivatal feladata, hogy ezeket figyelembe vegye.

De a párt oldaláról ez az egész téma politikai és ideológiai. Nem közömbös, hogy tudjuk-e jól értelmezni és jól kezelni mind a politikai, mind az ideológiai oldalát.

A politika oldaláról az a mércénk, hogy ki mit tesz a társadalmi haladásért és hogyan vesz részt a szocialista társadalom építésében. Milyen a viszonya a törvényeinkhez.

Az ideológiai oldaláról viszont már a különbözőség mértéke, módja és a különbözőség kezelése a kérdés. És ez sem közömbös abból a szempontból, hogyan érvényesülnek a politikai követelmények.

E két szempontból mérlegelve azt mondhatom: a politikai megközelítés alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy egész népünk boldogulásának érdekében a nemzet egységét építő szövetség jött létre az állam és az egyház között, ezt pártunk támogatja, s ha hozzáfér, erősíti.

Világnézeti, ideológiai szempontból azt mondom, hogy változatlanul eltérő eszmei forrásokból táplálkozunk, ezek megléte vagy ennek biztonsága vagy bizonyossága nem rontja el annak lehetőségét, hogy együtt és párbeszédben oldjuk meg közös dolgainkat, figyelembe véve azt is, hogy az út vége után következő időszakról megint csak lényegesen eltér az álláspontunk és a véleményünk.

Azért kell ezt hangsúlyozni, mert csak egyenjogú, valóságos partnerek együttműködésére épülhet a politikai egység, amely számon tartja, tudomásul veszi az ideológiai különbözőségeket is. A lényeges kiindulópontunk - úgy ítélem meg - az, hogy a marxisták humanizmusa nem negatív, hanem pozitív tételekből indul ki. Nem tagad, hanem megfelelő eszményeket állít az egyes ember, a kollektíva, a társadalom egésze elé. Éppen ezért nem politikai eszközökkel kell meggyőznünk vagy legyőznünk ideológiai partnereinket, hanem olyan válaszokat kell adni korunk kérdéseire, amelyek minden állampolgárt, hívőt és nem vallásost, meggyőznek arról, hogy válaszaink helyesek és ennek érdekében cselekedni kell, és esetleg plusz erőként még valamiféle, általa nagyon tisztelt erők segítségül hívásával is számolhatunk.

A Magyar Szocialista Munkáspárt történelmi vívmányának tartom, hogy a vallásos embereknek Magyarországon nem kell szembekerülniük hazájukkal vagy hitükkel, vallásukkal, amikor ebben a társadalomban az Alkotmánynak megfelelően élnek és dolgoznak. A kettő nemcsak érzelmeinkben, hanem társadalmi gyakorlatunkban is összefér. Nem a meggyőződés és a hit minősége a mérce a számunkra, hanem a hazához, a társadalmi gyakorlatban elfoglalt helyhez és a szocialista építő munkában való részvétellel mérjük mindenkinek a magatartását. Azt azonban tudnunk kell, hogy a politikai és ideológiai összefüggések igen bonyolultak, nem olyan egyszerű képletként mozognak, hogy ilyen a meggyőződésed, tehát ilyen a politikai magatartásod; olyan a meggyőződésed és olyan a politikai magatartásod. Bármilyen ideológiai meggyőződésű emberek között is vannak, lehetnek a haladásnak elkötelezettjei, akiknek meg kell találniuk egymást a fejlődés szolgálatában. És minden oldalon lehetnek - vannak is - elvakultak, gyűlölködők, együttműködésre képtelenek. Ma ilyeneknek tartom én az egyházak kebelében működő olyan személyeket, akik a fiatal emberek hitét nem ápolni, hanem politikai célokra felhasználni akarják. Akik nem azt szolgálják, hogy ez a hit gazdagabb, mélyebb és erősebb legyen, hanem szembe akarják állítani a haza iránti kötelezettséggel, a nemzetközi haladás melletti elkötelezettséggel, és szembe akarják állítani minden normális, egészséges hazafi társadalmi kötelezettségeivel.

De a másik oldalon is van ideológiai türelmetlenség, amelynek politikai megnyilvánulásaihoz hivatali, intézményi eszközök is rendelkezésre állnak, és akkor sebeket, fájdalmat okoznak és válaszút elé állítják az állampolgárt, aki legfeljebb sűrűbben megy el lelki vigaszért. Ez sem jó. Tudnunk és gyakorolnunk kell, hogy a társadalmi haladás és az ideológiai meggyőződés összeegyeztethető, ha hűek vagyunk a hazához, a szocializmushoz és a békéhez.

Nem megnyugtatásul mondom, hogy az azonos politikai meggyőződésű emberek között is van néha szükségtelen türelmetlenség, meg nem értés, néha még gyűlölködés is, és az minden esetben a cselekvés rovására megy, árt a nemzetnek - de ezt csak kitérőként mondtam, mert a témához közvetlenül nem tartozik. De talán az Országgyűlés munkája alapján ez a megjegyzés is érthetővé válik.

Szeretnék szólni két, nagyon fontos összekötő kapocsról, ami az egyház és állam, illetve a kommunisták és a társadalom más meggyőződésű emberei között kialakult. Az egyik: a mi kapcsolataink mélységes és nagyon fontos történelmi tapasztalatokra épülnek. Nem hangoztatjuk, de tudjuk, hogy 1100 éves itt tartózkodásunk időszakában nagyon sok tapasztalatra tett szert a magyarság. Amikor a vallás, majd aztán az egyházak a nemzet érdekeit fejezték ki, a fájdalmas fordulat szükségességét is vallották, képviselték és igyekeztek végigvinni; amikor a fejlődést szolgálták, akkor nemzetünk erősödött, a nép kultúrája gyarapodott és az ország tekintélye nőtt. De azt is valljuk be magunknak tanulságként: valahányszor megszállta őket az ideológiai türelmetlenség, nevezték vallási türelmetlenségnek is, akkor reverzális, a kiátkozás, a kirekesztésre való törekvés jellemezte a magatartást és szenvedett az ember, akár hívő volt, akár nem, szenvedtek a különböző közösségek és szenvedett az ország is, mert megosztotta a nemzetet ez a magatartás.

Mindezt figyelembe véve mondom: történelmi érdemünk, és hozzáteszem, a magyar kommunisták tudatos cselekvése következtében állt elő ez a történelmi érdem, hogy az állam és az egyházak működése szabályozott, törvényes alapokon nyugszik és az attól való eltérés az törvénytelen és szabálytalan. Ennek továbbfejlesztése lehetséges, visszafelé út nincs. És történelmi érdemünk, hogy a magyar egyházak - tudtunkkal, sáfárkodásunk alatt, jóérzésünkkel való támogatás mellett ültek össze egyszer, kétszer és most már többször, és értik egymást, bár különböző forrásokból vagy nem mindig ugyanarra a forrásra hivatkozva hirdetik az igét. Erre nekünk szükségünk volt. Nekünk az sem kell, hogy a magyar egyházak harcoljanak egymás ellen. Nekünk az szükséges, hogy támogassák a szocialista magyar nemzet egységét, támogassák nagy céljaink megvalósítását és ehhez nem megosztottság, hanem kölcsönös türelem, megértés szükséges. Ez ma már nemzetközi példa is.

Minden politikai erőnek vannak nemzetközi elkötelezettségei. Nekünk, a Magyar Szocialista Munkáspártnak is vannak. Az egyházaknak is lehetnek. Azt kérjük, azt valljuk és magunknak is mondjuk: minden nemzetközi kötelezettséget, vagy elkötelezettséget úgy kell teljesíteni, hogy ennek a nemzetnek a hasznára váljon, és ezt a nemzetet ne gyengítse, hanem erősítse nagy társadalmi céljaink megoldása érdekében.

A másik forrás a dialógus. Nagyon tanulságos, amin keresztül mentünk. Ez a dialógus nemzeti és ma már általunk támogatva nemzetközi méretekben is folyik. Miből ered, hogy a dialógus jó érzéssel, jó ízzel és eredményesen folyt, folyik és folyhat. Először is azért, mert a másik fél iránti tisztelet jellemezte és ez volt a kiinduló pont. Dialógust folytatni úgy, hogy nincs meg a minimális tisztelet a partner iránt, nem lehet. Egy olyan dialógus, amely nem a tiszteletből indul ki, csak előkészíti a következő időszak ökölharcát.

A másik forrás, hogy mindkét fél, vagy minden fél a dialógusban nyitott, fogékony volt és befogadó készségről tett tanúságot. Mi nem akarjuk alapértékeinket megváltoztatni, erősíteni, fejleszteni akarjuk. Nem várjuk el senkitől a dialógusban, hogy alapértékeit megváltoztassa, de dialógusnak akkor van értelme, hogyha azért valamivel gazdagodunk is, annak folyamán felismerünk valami újat, átveszünk valamit a partnertől, amire szükségünk van további munkánk folytatásához.

A következő, hogy eljutottunk arra a törekvésre - lassan, nehezen, nem az első dialógus-fórumon - hogy cselekvésre és valami hasznosulásra is irányul ma már a vita. Valamilyen olyan közös cselekvési lehetőségkeresésre, amely minden félnek jó, aki a dialógusban részt vesz. Nemzeti keretek között ez már magasabb színvonalú, nemzetközi keretek között ezt még nem értük el teljesen. Ezek a források, amelyek közös cselekvésre serkenthetnek: az ideológiai türelem, a politikai együttműködés a kijelölt célok érdekében, az erkölcsök megbecsülése és az emberi értékek gazdagítására való törekvés.

Készülve erre a felszólalásra, én is elindultam idézet után. Ebben a témában Széchenyivel nem tudtam találkozni. Másokat meg nem akartam idézni. Saját forrásaink meg ismertek. Ezért hadd mondjak el egy történetet és egy levelet.

A történet: 1978 májusában Atlantában, az Egyesült Államokban történt, amikor elmentem a Martin Luther King Centert meglátogatni. Útközben figyelmeztettek, hogy találkozni fogok senior, tehát az idősebb Martin Luther Kinggel, aki magyarországi és csehszlovákiai látogatásra készül, de fél, hogy valami rossz fog történni vele. Nyugtassam meg. Akartam mondani, hogy ehhez egy egész ország kevés, hogy valakit, ha ez a meggyőződése, most meg tudjon nyugtatni. Amikor találkoztunk abban a templomban, ahonnan fiát utolsó útjára elindították, és ahol feleségét szintén fegyverrel agyonlőtték - ez is lehet a demokráciának egy eszköze - az első kérdése az volt, hogy elmehetnék-e nyugodtan hozzátok, meg Csehszlovákiába. Hirtelen azt mondtam: szavamat adom önnek, hogy semmi bántódása nem lesz. Érdekes módon ez nyugtatta meg. Valami erős hit, bizalom volt benne az ember iránt. S azután, amikor a látogatás végén egy kis uzsonnára hívott meg, azt kérdezte: kérhetem-e az úr áldását az étkezésre? Mondtam, hogy nyugodtan. Kérte, és azután azt mondta: nem lesz ebből bajod? Elnézést a személyes vonásért, de erre a következő példát mondtam.

1976 őszén az én szüleim egymás után, egy hónapos különbséggel távoztak el az életből. Előbb az édesapám, aki utoljára templomban az esküvőjén volt. Őt társadalmi temetéssel temettük el. Azután az édesanyám, aki vallásos volt, egyházi, hívő ember. Őt egyházi temetéssel kísértük el. Hétezer ember figyelte, hogyan fognak viselkedni a gyerekek. És a hétezer ember megnyugodott, mert amilyen az életútja valakinek, annak megfelelően kell megadni a végtisztességet. És utána majd oszthat az élet, hogy bekövetkezik-e, amiben az egyik hitt, vagy nem, mint ahogy a másik tudta, hogy nem. Azt mondja erre a kisöreg: többet kellene tudnunk egymásról, jobban kellene bízni egymásban.

Én ezt felfoghatom nemzetközi értékű megjegyzésnek. Hadd mondjam a tisztelt Háznak, hogy többet kellene tudnunk egymásról és akkor jobban bízunk egymásban. Mert bizalom nélkül közös cselekvés nincs.

Ígértem egy levelet is. Az ideológiai kérdésekkel foglalkozó központi bizottsági ülésünk után kaptam jónéhány levelet, ilyet is, olyat is, ahogy ez lenni szokott. Az egyik levélíró megírta élete hercehurcáit az ideológiával összefüggésben. 1961-ben szövetkezeti község lett a község. Őrá bízták az első közgyűlés megszervezését, amelyre meghívta az esperest is. Ezt még valahogy lenyelték, csak ahogy vezette a közgyűlést és amikor a legnagyobb volt a ricsaj, szót adott az esperesnek. Néma csend lett. Meghallgatták az esperest, aki történetesen az egység kovácsolásához járult hozzá. De esperes volt. Nehezen bocsátotta meg neki a felsőbbség - azt írja, ez volt az első komoly találkozásom az ideológiával. A második fokozat akkor következett be, amikor leánya, akit a nagymama nevelt - az a nagymama, aki 16 gyermeket szült és nevelt fel, aki szülő és családszeretetre nevelte a kislányt is, azt, aki gyermekkorától részt vett KISZ táborban, sőt KISZ titkár is volt - a mezőgazdasági technikumban, megismerkedett egy teológussal. Azután volt perpatvar az édesanyával, tehát a nagymamával, azután megint a felsőbbséggel. A felsőbbségnek azt válaszolta, hogy őt nem érdekli a véleményük, mert "a leányom ahhoz menjen férjhez, akit szeret, ha az tisztességes magyar ember." Megint elkezdődött az ideológia az életemben - írja. S végül "leányom és a férje becsületes, jó magyar állampolgárok, s ha nem is párttagok, örülnek annak, hogy a papa kommunista. Arra kért a pap vejem, hogy "Apuka, azért, mert nyugdíjas tetszik lenni, csak tessék eljárni a pártba." Tehát a fiatal életem az ideológiai rendezgetéssel telt el, nem kis energiát használva fel erre."

Ez a levél hol sarkos, hol túlzó, hol torzít, hol szubjektív értékeket fejt ki, de mégis azt jelzi, hogy elveinket elég világosan meg tudjuk fogalmazni, de a gyakorlatban együtt élni az sok súrlódással, kínlódással jár. Ezekben a súrlódásokban, kínlódásokban, konkrét példákban kell, hogy elveikben hűek legyünk, de a gyakorlatban úgy járjunk el, hogy mindenki, aki becsületes, jól érezze magát ebben az országban, akár így, akár úgy fejti ki meggyőződését.

Azt mondtam, hogy a Szabolcs-Szatmár megyei 6. számú választókerület képviselőjeként is szólok, de hadd mondjam azt is, hogy a jelenlegi tisztségemből eredően pártunk meggyőződését fejezem ki, hogy az a politika, ami az állam és az egyház kapcsolatában eddig megalapozódott, a továbbiakban csak szélesedhet és gazdagodhat, és ez javára válik a szocialista Magyarország felépítésének, hozzájárul népünk lelki egyensúlyának alakításához a nehéz időszakban. Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps)